Eszmék, rögeszmék…

Nem feldolgozott a március utáni állapotok közigazgatása, hadi igazgatása és hadvezetése, mint ahogyan azt sem nagyon tudni, vajon mennyire volt bizonyos kérdésekben megosztott a magyarság. Kossuthot és Széchenyit ma mindannyian pozitív történelmi személyiségnek tartjuk, s már az sem tabu, hogy ők ketten aztán legalább annyira eltérő politikai trendeket, társadalmi modelleket képviseltek, mint manapság az egymás ócsárlásán túljutni képtelen pártok. Petőfi nemcsak kötelező, hanem kedvelt olvasmány is, s ma már tudjuk, a Nemzeti Múzeum lépcsőjén sosem szavalta el a Nemzeti dalt, pedig milyen szép lehetett volna. S talán egy kicsit többet tudhatunk ma már a pozsonyi születésű Landerer nyomdászról, s talán ma már nem kell Görgeyt kizárólag árulónak tartanunk. Nem tudjuk hát, hogy az 1848-as események kapcsán létezett-e úgymond EGYSÉG, vagy csak domináns politikai erők voltak képesek megmozgatni és – igenis, írjuk le – SIKERES honvédő háborúba vinni a lakosság jelentős részét.

Azt viszont tudjuk, hogy 1848 megítélése a magyar történetírásban egységesen pozitív. Európai kontextusba helyezve sem lóg ki a magyar szabadságharc, amelyet lehet nevezni nemzetinek (mert az volt), polgárinak (mert az volt), s haladónak (mert az is volt). Az 1848-as események történelmi taglalását nem vállalhatja egy politikai napilap. De nyugodtan leszögezheti, ami nem közhely, hanem evidencia.
A szabadságharc kapcsán az utókornál alakult ki az egység.

S a szabadságharc ESZMÉT képviselt.

Mindenféle futóbolondok nemzetinek nevezett ámokfutásai idején nem baj, ha tudjuk: a nemzethez való viszony, a szimbólumok használatának ügye, a könnyek a himnusz eljátszásakor, a büszkeség, ha a trikolórt látjuk felvonni, mind, mind olyan közösségi élmény és az összetartozás olyan formája, amelyet ma SZABAD emberek SZABADON választanak maguknak. Azok kisajátítása, a közösségi élmény, az összetartozás érzésének parancsba adása nem több, mint kerülendő deviancia, hangoztassa azt akármelyik, a nemzetet kisajátító félbolond. A médiának köszönhetően néhányat már megismerhettünk.

A félbolondok nemzeti agitációja ugyanis nem pozitív eszmékre épül. A félbolondok nemzeti agitációja megnevezi az ellenséget, rámutat, sorra hibásan, majd kirekeszt, előír, magyar–nem magyar, szlovák–nem szlovák, mifajtánk–nem mifajtánk kategóriák mentén megoszt, hogy a végén hőn szeretett publikumát becsapva, a verbálisan hőn szeretett népét véres konfliktusokba, szenvedésbe és az éhhalál szélére sodorja. Jó elhinni, hogy elég jó magyarnak (jó hazafinak, jó szlováknak lenni), elzavarni, elküldeni, eltávolítani azt, aki nem a mifajtánk, és jő a Kánaán.

Nem jő.

Egyetlen történelmi tapasztalat, egyetlen társadalomtudományi tézis, tan vagy elmélet nem támasztja alá az Európa szerte, de kis régiónkban igencsak megszaporodott, nemzeti eszméket hirdető futóbolondok RÖGESZMÉIT. Saját okoskodásaik logikai bukfenceivel talajtornában olimpiát lehetne nyerni – s nagy kár lenne, ha mai, konszenzuális és igenis szép ünnepünkön attól kellene tartani, hogy a napnál világosabb érveket csak komoly szenvedés árán értjük meg.
Ne csak azt mondjuk ki gyújtó hangú beszédekben, hogy „rabok tovább nem leszünk!”, hanem azt is, hogy rabok ÚJRA nem leszünk.