Depresszív vígjáték

Filmjének legkomikusabb jelenetéből vágtak össze egy trailert, olyan szórakoztatót, hogy az ember akár a térdét csapkodhatta volna a nevetéstől az előzetes filmklipet nézve. A rendezőnő barátai jót szórakoztak a látott részleten, s elmentek megnézni a derűs vígjátéknak ígérkező filmet – miként a kor moziba járói általában teszik – pattogatott kukoricás papírdobozokkal és ilyen-olyan fűszerezésű ropis tálcákkal felfegyverkezve, hogy aláropogjanak konyhai illatokat terjengető, kísérő performanszként. Megnézték a filmet, kacarásztak is, ahol az indokolt volt, aztán kissé fancsali képpel tudtára adták a rendező ismerősüknek, hogy, jó a film, nagyon jó, de a trailer alapján másra számítottak, nem olyan depresszív történetre, amit a film nyújt.

Én is jártam már ilyenformán tudósítói helyzetben. A depresszív vígjáték és az optimista nekrológ műfaji keverékeként éltem és oldottam meg azt a helyzetet, amikor nagy boldogan mentem el egy magyar kortárs képzőművészeti kiállítás megnyitójára egy Pozsonyhoz közeli kiállítóterembe még a Schengen előtti, de itt, Európa szívében a határátlépésnél már nem útlevélköteles időkben. A megnyitónak illusztris magas rangú vendége is volt a határ túloldaláról. Mindig is élveztem az ilyen közös rendezvényeket, hogy mindkét nyelvben eredetiben értem a felszólalásokat, és nem szorulok rá a tolmácsra. Ezúttal, illetve az alkalommal is örültem, hogy könnyű dolgom lesz, magyar szöveg alapján fogalmazhatom meg a tudósítást. Ám amikor a vendég szót kapott, lekókadtam az antennáim. Szép magyar beszédünk helyett angolul szólt a közönséghez.

Hasonlót éltem meg fiatal magyar fotóművészek pozsonyi kiállításának megnyitóján, amikor is az értésben, sem az államnyelv, sem az anyanyelvem nem segített. A vendéglátók és a vendégek is angolul kommunikáltak. De jól elszórakoztam magamon, mint a filmnézők a depresszív komédián, hogy ilyenformán a ködös Albionban is ellennék. Tudom, az én tökéletlenségem, hogy oly korban kezdtem koptatni az iskolapadot, amikor a világnyelv elsajátítása nem kapott megfelelő hangsúlyt, motivációja is csak annyi volt a németnyelv-tanulásnak (az angolnak annyi se), hogy hétfőnként nézhettük a bécsi tévét, de mert engem inkább az olasz film érdekelt, katonaságon a taljánnak hasaltam neki. Igaz, talán még mindig elkezdhetném az angolt, hogy eseteként megértsek egy-egy szónokot, ha épp nem működik a „tolmácskészülék”, de akkor minek fecceltem annyi energiát a szlovákba.