A lemondás démona

A helyére akad ezer másik. Vagy képzeljük el ennek az ellentétét, egy olyan helyet, ahol a politika a többség szemében utálatos tevékenység, és nem akar benne részt venni senki. Egy ilyen országban könnyen előfordulhat, hogy egy-egy politikus eltávolításához csillagközi invázió sem elegendő, az illető tisztviselő ugyanis mintha hozzánőne a székéhez, akkor sem mond le, ha már semmit nem képes véghezvinni.

Hasonló  abszurd epizódokat a héten bőven kínált a hazai politika. Angyal Béla kijelentette, szeretne ugyan egy kevésbé stresszes munkahelyet, mégsem viszi rá a lélek, hogy a Közbeszerzési Hivatal elnöki székét öt év után otthagyja, még ha döntésének Robert Ficón és kormányán kívül senki nem örül. Igor Štefanov is megfeszítette bicepszeit: miután Fico csak a köztársasági elnökkel tudta lemondatni, a botrányokon edződött miniszter köszönte szépen, zsebre vágta a csinos lelépőt, és maradt a tárca irányításával megbízott Mikolaj mellett mint főtanácsadó.

A másik oldal rettenthetetlen harcosa Pavol Frešo. Tavaly két fronton is sikeresen helyt állt (szakszerűen bírálta az azóta lemondatott környezetvédelmi minisztereket, és Pozsony megye élére került), a héten viszont megmutatta, nemcsak ellenfeleit, hanem önmagát is képes kiiktatni. Az SDKÚ belső szavazásán Frešo választókörzetében csalást észleltek (a dologhoz a politikusnak bizonyíthatóan nem volt köze), mire ő úgy döntött, magára vállalja a felelősséget, és nem indul a parlamenti választásokon. Szimpatikus gesztusának alighanem Ficóék inkább örülhetnek, mint az ellenzék.

Rettenthetetlen harcosok tehát ezek a mi politikusaink, megtisztelve kelllene érezzük magunkat, hogy egyáltalán lehetőségünk van rájuk szavazni. Csak az a kár, hogy felénk ilyen kicsi belőlük a választék.

Veres István