Megveretve bár, de töretlenül

Hány és hány kapzsi politikust láttunk már kis hazánkban? Hány és hány közéleti szereplőről rítt le az undok önteltség, saját képességeinek túlbecsülése? Hányan hitték azt, hogy ők – akár a régmúlt istenségei – érinthetetlenek, sérthetetlenek, elmozdíthatatlanok. Hányszor vártuk, hogy jön egy megvilágosodott államférfiú, aki legyőzve saját egóját, és háttérbe szorítva pártja önös érdekeit képes hosszabb távlatokban látni és gondolkodni. Most itt van, a maga vulgáris egyszerűségével ránk mosolyog – amíg az ellen le nem fagyasztja arcáról a mosolyt –, mi pedig kiröhögjük, semmibe vesszük, legszívesebben kiutálnánk őt az országból. Pedig – saját szavai szerint– ő a mi javunkat akarja.
Érheti őt bárminemű kritika és akárhány megaláztatás, ő áll a gáton, s nem enged. Nem engedi, hogy érzelmei diktáljanak neki.
Visszahívhatják egyik, majd másik miniszterét is, rablónak, bunkónak, gyalázkodónak titulálhatják, ő szerényen megvonja vállát, és marad a széles kormánylegelők közelében. Újra nekironthatnak minisztereinek, a koalíciós szerződést megszegve – ami pedig kis hazánkban főbenjáró bűn, mármár istenkáromlással ér fel – partnerei egy egész minisztériumot is elvehetnek tőle, ő mégis marad.
Amikor mások odébbállnának, kilépnének, megsértődve szétvernének mindent, ő csak elszomorodik, majd pár erőtlen, szinte fogantatása pillanatában elhaló szitokszó mellett akceptálja a döntést. Kidobták egy miniszterét, sebaj, jön a másik. Elvették pártja tárcáját, sebaj, még van kettő, maradunk, fiúk. Ő nem azokat támadja, akik belerúgnak és bántják, a keresztény szeretet jelszavához hűen a másik orcáját is feléjük fordítja. Ő a nép igazi ellenségeivel szemben kemény csak. Egy valódi hazafi.
Nem érti őt a diákság, tüntet ellene. Nem érti őt az ország legerősebb embere, semmibe veszi. Nem érti őt a közvélemény, bukását akarja. Magányos harcos, aki védi az igazát. A vályú nagy igazát. Vajon meddig?