Voksvadászat

Akárha, március idusától ihletetten, az „Itt az idő, most vagy soha” strófáit hallanánk, úgy cserdítenek ránk, szavazókra a szavazófülkében majd az ő karikázásukban érdekelt pártkatonák, önös érdekeiket hajkurászó kampányhajcsárok. Pereg a dob, dübögnek a szavak: szavazzatok és bennünket válasszatok, engem karikázzatok, mert nyugodt, derűs jövő csakis velünk és általunk... Érdemes hát eltűnődni, júniusig mi vár még ránk. Mi tagadás, jómagam legszívesebben azt mondanám: ez a pár hét számunkra, szókimondással elegy iróniával megáldott újságírók számára egyszerűen a földi paradicsom. Az, mert már megint verbuválnak; mi, tollforgatók pedig lelkiismeretünk, éleslátásunk, mi több, humorérzékünk szerint szabadon eldönthetjük: hogyan is kellene megszólalni, a tényekhez ragaszkodni; kik is legyenek a kiszemelt vadak, akiket (harácsolókként, benyali karrieristákként, képmutató álszentekként, szemellenzős törtetőkként stb.) meg kell célozni, és ha a sors úgy hozza, akár ki is kell lőni. Egyszóval téma mint a pelyva, kedvünkre szemlélődhetünk. E voksvadászati idényben nincs nap olyan helyzet nélkül, amelyet ne lehetne öt perc alatt poénnal toldani. Ezt az időszakot az isten is nekünk, zsurnalisztáknak teremtette. Pusztán egyvalami szükségeltetik hozzá: tárgyilagosságra épülő igyekezet. Ez utóbbi szálon haladva az is kiderül, hogy a startpisztoly mostani csattanása végül is smafu, a választási kampány – szlovákiai magyar viszonylatban – már hónapok óta folyik. De ez valójában mindegy is, ha a kampány szót valaki komolyan veszi. Ugyanis a kampány, állítólag, a katonai terminológiából származik, és eredetileg hadjáratot jelentett. Azt pedig (még én, az úgynevezett kék könyve révén kiszuperált, sosem volt katona „státszkripli” is) tudom: ahhoz, hogy a párthadak járni tudjanak, arról már békeidőben gondoskodni kell. Ezért aki így, háborús metaforában véli megérteni a politikát, annak az nem egyéb, mint egy háború folytatása más eszközökkel. E téren csak az igazodik el igazán, aki kitanulta a politikai harcászat és a hadászat mesterségét. Ily módon – miközben gyakran hallani a lövészárok, az ostrom szavakat is –, a szavazatomért folyik a hadjárat. Meg a tiédért, meg az övéért is. Olyan hangon, oly nyugtalanító stílusban, mintha engem (téged, őt) is be akarnának sorozni, hogy majd a kölcsönös áskálódás frontjára küldjenek. Ez is egyik oka lehet annak, hogy, sajnos, úton-útfélén egyre gyakrabban hallom: a szavazatra jogosult szlovákiai magyarok jelentős hányada el sem megy választani; egyszerűen kimarad a játékból, versenyből, vagy nevezzük bármi másnak. Ám azok is, akik egyelőre azt ígérik, hogy elmennek, azok egy része szintén nem tudja, kit válasszon. Erről aztán itt-ott sok szó folyik, pártvezérek és -katonák sokféleképpen latolgatják az esélye(i)ket. Néha persze csak reményeiket ismételgetik unalomig. De ez nem is csoda. Mert lehet ugyan érteni a választási matematikához, a választási földrajzhoz, a közvélemény-kutatás metodikájához, csak arról lehet nagyon keveset tudni: mi és hogyan befolyásol egy állampolgárt abban, hogy részt vesz-e a választásban; s ha igen, akkor szlovákiai magyarként immáron kit-mit választ? Mert, ábécé szerint, Bugár és Csáky hiába érti a politikusi szakma szabályait, ha nem értenek a demográfiához: számtani hiba miatt csökkentek az esélyeik. Eredetileg, 2009 tavaszutóján, kölcsönös engesztelhetetlenségükben meg akarták szorozni a felföldi magyarokat, de „tévedésből” megosztották őket.

Azóta a józanabbak, az MKP és a Híd párbeszédéhez, olyan magyar–magyar tolmácsot keresünk, aki nemcsak beszél, hanem ért is nálunk (párt)magyarul.