Az ingyenebéd böjtje

Az okok többrétűek, de főleg az általános választójoggal kombinált jóléti államok, a posztkeynesiánus gazdaságpolitika és a helytelen jegybanki és pénzügyi szabályozó politikák állnak a középpontban. A XX. század elején, amikortól a fejlett országok sorozatban terjesztették ki a választójogot az egész lakosságra, közpénzekből jóformán csak az alapfokú oktatást, a hadsereget, rendőrséget és bírósági rendszert finanszírozta az állam. Azóta azonban létrejöttek a jóléti államok, amelyek mintegy három évtizede válságban vannak, radikálisan mégsem sikerült változtatni rajtuk, mert túl népszerűek.

Több tekintetben is gondot okoznak: 1. Az általános választójoggal való kombinálásuk oda vezetett, hogy a szavazók többsége (egyénileg többnyire racionálisan) a jóléti államok folyamatos kiterjesztésére szavaz, újabb és újabb programok létrehozására (elsősorban persze saját maguk számára). A nyugati országok lakosságának egyre nagyobb része függ kizárólag az állami kiadásoktól, miközben szinte mindenki részesül valamilyen állami gondoskodásban, segítségben (a bölcsőtől a koporsóig). Ezért demokratikusan szinte lehetetlen megreformálni vagy korlátozni a nagy ellátórendszereket, mert a többség a megtartásukban és a kiszélesítésükben érdekelt. 2. A demográfiai tendenciák (öregedés) miatt mindenhol emelkedik az eltartottak és csökken a rendszerbe fizető eltartók aránya. 3. A gyakran túlzó gondoskodást nyújtó ellátórendszerek és a fenntartásukhoz szükséges magas adók rossz irányba, a segélyekből való létfenntartásra és az adó- és járulékfizetések kikerülésére motiválhatnak egész társadalmi rétegeket. 4. A magas közterhek komoly versenyhátrányt jelentenek a feltörekvő (főleg ázsiai) országokkal szemben (mert alaposan megdrágítják az amúgy sem olcsó termelést). 5. Megváltozott az emberek mentalitása, egész generációk nőttek fel úgy, hogy számukra természetes, „adott” a jóléti ellátórendszer, sőt úgy gondolják, hogy mindenre alapvető emberi joguk van, persze ingyen. Röviden, elhitték, hogy létezik ingyenebéd.

Ehhez a kormányoktól és a nemzeti bankoktól is hathatós segítséget kaptak. A kormányok John Maynard Keynes brit közgazdász útmutatásai alapján, de tanait teljesen kiforgatva folyton túlköltekezetek és adósságokba verték magukat. Ezzel lényegében persze csak a választók akaratának szerettek volna megfelelni, hogy a közkiadásokat tovább növelve szavazatokat szerezzenek. A jegybankok pedig (mivel a pénznek már jó ideje nincs aranyfedezete) gyakran mesterséges pénzterméssel, olcsó (hitel)pénzzel árasztották el a gazdaságot. Emellett a kereskedelmi bankok felügyeletében is csődöt mondott a legtöbb állam. Leegyszerűsítve ezek nemcsak a náluk hosszú távra letétbe helyezett pénzeket kölcsönözték ki, hanem ennél sokkal nagyobb összegeket, amit gyakran maguk is hitelekből fedeztek. A legfőbb gonddá azonban az vált, hogy a pénzügyi „innovációnak” köszönhetően a felelősség gyakran lekerült a kölcsönt felvevő kliens és a kölcsönt adó bank válláról és olyan intézményekben koncentrálódott, amelyek eleve államiak voltak vagy az államnak (túl nagy méretük és fontosságuk miatt) meg kellett menteni őket, így államivá váltak. Ez lényegében a nyereségek privatizálásán és a veszteségek államosításán alapuló modellt eredményezett. A fenti tényezők összessége vezetett a legtöbb nyugati országban a békeidőben nem tapasztalt óriási adósságok felhalmozásához.