A reformerek nacionalizmusa

Leegyszerűsítve úgy is mondhatnánk, a szlovák pártok nemzeti, nemzetiségi kérdésekben elsősorban szlovákok, s csak utána demokraták.
Ez a viselkedés, ha nem is legitimálható, mindenképp érthető.
E sorok írójának most már több évtizedes tapasztalata, hogy az átlagnál olvasottabb, sok esetben komoly műveltséggel, tudással rendelkező, jóindulatú és nacionalistának korántsem nevezhető szlovák értelmiségiek egyszerűen nem értik, mi a gond a hazai magyarokkal. Jobbára olyan magyarokkal találkoznak, dolgoznak, szövetkeznek, akik a szlovákok nagy átlagánál jobban beszélik a szlovák nyelvet, a kultúrában otthon vannak, a szlovák közélet, közbeszéd, sajtó tartalma nem idegen számukra. Ezen magyarokkal barátkozva, dolgozva, együttműködve nem értik, miért annyira fontosak számunkra a nemzetiségi intézmények, miért akkora probléma a magyar közrádiózás, miért oly fontos a könyvkiadás vagy éppen az aránylag autonóm iskolarendszer fenntartása stb. Vagy éppen a politikai reprezentáció léte. Ugyanakkor tudják, hogy mind a szlovák többségi, mind a magyar többségi – tehát magyarországi – információforrások, kulturális és művészeti termékek számunkra elérhetők, gond nélkül kezeljük, használjuk azokat, a tudást vagy a művészeti élményt birtokba vehetjük. Állnak, nemértik.
Nemis érthetik.
Szocializációjuk során ugyanis kora gyermekkortól azt tanulták, hogy ez a föld szlovák föld, jobb esetben megtudták, hogy némi magyarok is élnek errefelé. Tanulmányaik során sok mindennel foglalkoztak, de a történelemfelfogás és az ehhez kapcsolódó tananyag azt közvetítette, hogy 1918 egy rossz, csúnya, igazságtalan állam megszűnését és a benne élő nemzetiségek felszabadulását jelentette, nem pedig a nagy monarchia utáni több kicsi, gyönge, heterogén és multikultis monarchiácskát. Felcseperedésükkor pedig nem élték meg azt, amit tulajdonképpen minden kisebbségi etnikum megél: a sikerhez vezető úton minimum kétszeres teljesítmény szükségét.
E sorok írója tudósító, szerkesztő korában nem egy alkalommal került szembe szlovák demokratákkal, gazdasági ügyekben kószálva a reformer Ivan Mikloš, Mikuláš Dzurinda, Iveta Radičová, vagy akár a mostanság új párttal jelentkező Richard Sulík és a nagy elosztórendszerek kezelésében profi csapata, vagy a néhai baloldalból Brigita Schmögnerová és a körülötte sertepertélő közgazdászok nem egyszer voltak stúdióvendégek, riportalanyok, kellemetlen kérdések megválaszolói. A társadalom újonnan megfogalmazott kérdéseire tudták a válaszokat. Samuelsont, Milton Friedmannt, Keyneséket elolvasták angolul, esetenként le is fordították, ismerik a fővonalas közgazdasági elméleteket, matematikai modellekkel képesek dolgozni. Szociológiai, társadalomelméleti munkákkal foglalkoztak és megtanulták a leckét. De vajon hol tanulták volna meg egyáltalán diagnosztizálni a nemzetiségi problémát? Abból az amerikai kultúrából, amely a kisebbség kifejezést nem is tartalmazza? Abból az európai demokratikus hagyományrendszerből és kultúrából, amelyben a katalán, baszk, ír kérdésekre évtizedek óta nem születnek válaszok? Svájcban, ahol a tartományi rendszerben nem létezik kisebbség, csak mellérendelő viszony? Finnországban, ahol a svédeket nem tekintik „nem finneknek”? Vagy ezen a kontinensen, ahol a kisebbségi kérdés egyre inkább a bevándorlás kérdésével azonos?
Nincs minta, nincs példa. Nincs követhető modell, de nincs követhető elmélet, koncepció, kutatás, intellektuális háttér sem. Azt meg kell alkotni. Eredeti modellként és eredeti technikák megvalósításával. Aszlovák demokratikus politikai elit egyelőre felkészületlen erre a munkára. Éppen elég baja van azzal, hogy a napnál világosabb, kiszámítható modellek ellenzőinél, csúsztatóinál lát hatalmas tömegbázist. Elég baja van azzal, hogy elmagyarázza, az államnak akkor vanszáz eurója,haazt százan egyesével vagy tízen tízesével bedobják a közösbe, mert a pénz nem terem magától.
Így hát azt is tudnunk kell, hogy szövetségeseink bármilyen kisebbségi kérdésben csak akkor lesznek, ha parlamenti vagy önkormányzati matematika okán kikerülhetetlen politikai tényezővé válhatunk, politikai partnerekké, akik részt vesznek a politikai adok-kapok játékban. Akkor nyerünk időt is arra, hogy valaha, ha nem túl utópikus az elképzelés, ők is elvként kezeljék a kisebbségi kérdést, ne politikai számításként. Haragudni lehet rájuk, de az nem célravezető. Okosabb szövetségeseket keresni bennük.