Vízparti párbaj

Szemben velünk sziget, melyet a folyó két ágra tárulkozva ölel körül. Itt, a falu felől van a szélesebbik ág, partja a falusiak kedvenc piknikező helye. A csodálatos, érintetlen természet bűvöletében türelmesen várjuk a kapást. Persze, nem azért jöttünk ki, hogy rekordokat döntögessünk, nem is azért (ezúttal sem), hogy halhúst szerezzünk, hanem, hogy elteljünk a természet megismételhetetlen csodájával. De azért az sem lenne kedvünk ellen való, ha a halak díjaznák igyekezetünket. A Kis-Duna egyébként is egyik legjobb vizünk, a kirabolt Dunát biztosan felülmúlja halbőségével.

Szóval a természet. A nyárfák susognak az enyhe szélben, majd a gyerekecske szellő is elül, és csak a boldog madarak kórusa terül szét a tájon. Míg csak meg nem jelennek az első motorosok. Jet-ski a neve a vízi motorbiciklinek, minden horgász rémének. Déltájban tűnik fel a kanyarban az első, és őrült iramban, akkora hullámverést csapva húz el előttünk, hogy alig győzzük összekapkodni cuccainkat a partnak loccsanó haragos, zavaros hullámok elől. A motoros elviharzik, a víztükör lassan kisimul, de még percekig rakja a zsinórjainkra a füvet, hínárt, mindenféle hordalékot. Áldjuk a fajtáját és felmenőit az illetőnek, aztán megnyugszunk. Végre nyugalom, gondoljuk, a kegyelem állapotában ringatózva, amikor feltűnik a következő. Peckes, kövér alak ül a motor nyergében, egy szál gatyában, és láthatóan roppantul élvezi a száguldást. Nincs is annál felemelőbb érzés, mint egy folyóágban, igazi vadvízen repeszteni! Nyomja is a gázt az ipse, ad a motornak, ami belefér. Mi meg torkunk szakadtából, ami kifér rajta. Hogy legalább előttünk lassítson, ha már látja, hogy ott ücsörgünk. Emberünk ránk se bagóz, delejes révületben nyomja a gázt, és elszáguld lefelé. Amikor néhány perc múlva visszafelé bőgeti a motorját, félreérthetetlen mozdulatokkal jelezzük, mit gondolunk róla. S ugyanígy a többieknek, mert délután mintha a pokol szabadulna el, valósággal ellepik a vizet. Mi meg káromkodunk, kiabálunk, integetünk, természetesen hiába. Csüggedten nézzük, hogyan verik szét a vizet ezek a gazfickók, akik úgy vélik, nekik mindent szabad, s nem parancsol nekik sem égi, sem földi hatalom. Amikor egy hatfős csapat húz el előttünk egymás után hat motort bőgetve, eldől bennünk a borjú. Szerintem itt tilos motorozni, mondom. Szerintem is, feleli a haver. Utána kéne nézni, rendőrt hívni. Van megoldás, mordulja el magát a haver haverja, aki százhúsz kilójával a tettek embere. Kutyafülét, nem rendőrt ezekre! Jövő héten kijövök, hozom a motorfűrészt, kivágom a legnagyobb nyárfát, keresztüldöntöm a folyón, és kész. Akkor aztán motorozhatnak. De nem itt. Ennyiben maradunk. A Kis-Duna mentén úgyis valóságos őserdő húzódik, helyenként szinte járhatatlan az össze-visszadőlt fáktól. Eggyel több vagy kevesebb, nem számít. De csönd lesz, nyugalom, és visszahódítjuk a természetnek ezt a darabkáját ezektől a vademberektől. A pecának annyi, de most már kissé derűsebben nézünk a következő napok elé, s megnyugodva hallgatjuk a madarak énekét, amelyek nem is sejtik, miféle indulatok laknak a felkorbácsolt víz partján. Azért hozzátenném: kedves rendőrök, ha valaki olvassa ezt az írást, kimehetne egyszer a Kis-Dunához, megnézni, mi zajlik ott.