Fordulat

Nyilván öregszem. Vagy csak taszítanak a politikusok nyíltszíni történelemértelmező ostobaságai (népünk öntudatra ébredt stb.); de ugyanúgy ki nem állhatom a formális ünneplést, a mesterkélt díszelőadásokat. Mi, akik korábban születtünk, érezzük: ezek az ünnepségek lassan a kommunista idők ünneplési stílusára hajaznak. Az újabb idők gyermekei így falják fel a forradalmat.
Ahogy távolodik 1989 novemberének emléke, ahogy veszít aktualitásából, bennünk úgy csökken a hozzá fűződő érzület heve. Sőt! Úgy tűnik, már végleg elveszett maga a '89-es újrakezdés igénye is. Beigazolódni látszik, hogy a forradalmak folytathatatlanok.
Szeretni lehet bennük ezt-azt, míg meg nem utáltatják velünk, amíg el nem mos mindent az őszi zápor. Amit én szerettem, az én '89 novemberem, az már valóban nosztalgia csupán. Fedor Gál radikalizmusa, ahogy nekiment a kommunista hatalomnak - álmában sem gondolva arra, hogy alig egy év múlva duhaj és unatkozó polgárok bornírt módon lezsidózzák őt.
Dubček okos és tisztességes túlélni akarása - mígnem három évvel később egy gyanús és máig tisztázatlan autóbaleset áldozat lett. František Mikloško gerincessége és persze Havel népszerűsége. És a kor, a tárgyak.
A csörgő kulcscsomók, a gyertyák, a kirakatokra ragasztott hevenyészett plakátok. A helytállás, a riadt hősiesség („jaj, mi lesz ebből?“); a történelmi pillanat, ahogy az akkori Csehszlovákia, az ország népe belép a szabadság félelmetes labirintusába. Nem minden nemzedéknek adatik meg a pillanat, amikor mindenki ugyanakkor és ugyanarra gondol. Aztán jönnek a hétköznapok, olykor egy-egy ököl is, jönnek a furcsa kiszólások, és az egészet ellepi valami agresszív, „hongyarapító“ mélabú. Az értékes örökség eltűnik az időben, s amit ma látunk, az a legbizarrabb „innováció“. A kirekesztés, a nacionalizmus, a rendőri cibálás-ráncigálás, a napi politika torzulása.
Mondom: emlékeinkben sok mindent szerethetünk '89 novemberéből, viszont a valóságot már-már megutáltatják velünk. Velünk, itt élő magyarokkal s jobb érzésű szlovákokkal egyaránt.
A hosszú és részletező tanulságok levonását átengedem az ékesebb tollazatú szerzőknek, rosszabb esetben a magukat mindig tévedhetetlennek tartó és készséggel tetszelgő politikusoknak. Én tömören csupán annyit mondok: míg 1989 novemberében Pozsonyban 80-90 ezer ember skandálta önfeledten, hogy Bratislava-Budapest és eközben nem fütyülte ki a magyarul szóló Konrád Györgyöt vagy a kétnyelvűen szónokló Grendel Lajost, mára politikai valóság a szlovák-magyar acsarkodás. A bágyadt őszi fényben kreált riasztó eseményekre úgy tódulnak a különböző rendű és rangú öntelt mozgalmárok és a hatalommal, a politikai befolyással kérkedőn kacérkodók, mint dögre a pincebogarak. Aki nem vak, láthatja; aki nem süket, hallhatja; akiben van jóérzés, eldöntheti: idén van-e még mit ünnepelni '89 örökségéből? Mert ha a deficitek vannak túlsúlyban, akkor félő, hogy a jegyzetírónak van igaza. Mármint hogy az új világ új politikusai, sajnos, mára már csupán úgy tekintenek a demokráciára, a toleranciára, az intelligenciával elegy empátiára, mint a rágógumira.
Másnaposan, egyszeri szájízjavító használat után, kidobják a szemétbe. (Miklósi Péter)