F1-es karrier – kicsit másképp

Sosem lett professzionális versenyző a száguldó cirkuszban, ám az F1-es sebességrekord az ő nevéhez fűződik, és minden rajtnál a mezőny végén várja a piros lámpák kialvását. Ő Alan van der Merwe, az F1-es Medical Car, vagyis az orvosi autó sofőrje, akivel hosszasan beszélgettünk arról a munkáról, amelyből a világon csak egyetlenegy létezik.

Alan van der Merwének az orvosi autó sofőrjeként is a határon kell autóznia
Godina Zsolt felvétele

Karrierje versenyzői pályafutásnak indult, majd a Forma–1 lett a célállomás. Mégsem a szokványos úton, ugyanis az orvosi autó sofőrje lett. Meséljen arról, hogyan lett öné ez a munka!

Ez kicsit a véletlenen múlt. Valakit ismertem az FIA-nál, de már hét éve nem beszéltünk, aztán egyszer csak csörgött a telefon. Mivel „A” betűvel kezdődik a nevem, a telefonkönyvekben általában én vagyok az első ember, így sokszor hívnak fel véletlenül. Azt gondoltam, hogy ez is csak téves lesz, de azt mondta az ismerősöm a vonal túlsó végén: „Helló Alan, sürgősen helyettesítést keresünk az orvosi autóba.” Nem tudtam, hogy volt olyan munkalehetőség, hogy „az orvosi autó sofőrje”. Versenyzőként az ember nem gondol bele ilyenekbe, csak végzi a dolgát. Szóval nem ismertem a munkakört, de az időzítés nagyon jó volt, mert éppen gondolkodtam valami másban – a versenyzői karrierem elég esetlegesen alakult. Szóval puszta szerencsén múlt az egész.

Korábban gondolkodott azon, hogy F1-es versenyző legyen?

Ez volt a célom. Amikor elkezdtem versenyezni, tudtam, hogy nem leszek professzionális pilóta, így nem tudtam elképzelni, hogy a Forma–1-be kerülhetek. De versenyzői karrierem utolsó két évében már az F1 volt a nyilvánvaló célom. A BAR-Honda tesztpilótája voltam, szóval tényleg erre koncentráltam. Ám végül nem fordult át a karrierem a Forma–1 felé, talán én is hoztam bizonyos rossz döntéseket, amelyeket ma már másként csinálnék.

Viszont elmondhatjuk, hogy ön a leggyorsabb versenyző, aki valaha Forma–1-es autót vezetett, ugyanis az ön nevéhez fűződik az F1-es sebességrekord: 2006-ban, a bonneville-i sivatagban átlépte a 400 km/h-s tempót a BAR-Hondával.

Igen, az F1-es sebességrekordot én tartom. Jó lenne, ha egy versenyautó egyszer a pályán is el tudná érni ezt a tempót. Ez érdekes volt, egy marketingprojektnek indult, aztán két évbe telt, mire gyorsabbá tettük az autót. Azt mondták, átléphetjük a 400 km/h-t, de nem akartam elhinni. Szóval igen, hozzám fűződik a szárazföldi F1-es sebességrekord, de jobban örültem volna akkor, ha más rekordok állnak a nevem mellett, mint például pole pozíciók stb.

Végül is mondhatjuk, hogy el is érte az álmát, meg nem is – hiszen a Forma–1-ben vezet autót, bár nem versenyzőként.

Amikor az első évemet töltöttem ebben a munkában, akkor nagyon nehéz volt, hogy mindenki más F1-es autókkal köröz, miközben én az orvosi autóban ülök. De már nem hiányzik, az én munkám teljesen másról szól, és csak ezekre a feladatokra koncentrálok.

Hogyan telik egy versenyhétvége az orvosi autó sofőrjének?

Csütörtökön előkészülünk, ez a tesztnap. Minden szektort végignézünk, megvizsgáljuk, jól működnek-e az orvosi autók. A rendszereket, az időmérő berendezéseket teszteljük, ha új pálya van, akkor megnézzük, hol történhet baleset, a különböző részeket, a bukótereket stb. Minden pályának megvannak ezek a „forró pontjai”, és ha még nem jártunk ott, szeretnénk szimulációkat is látni, amennyit csak lehet, hogy megfelelően felkészüljünk a hétvégére. Szóval a csütörtök erről szól, ilyenkor nagy a nyomás rajtunk, de a hétvége többi részén nagyrészt az autóban ülünk, a bokszutca végén – a Forma–1, a Forma–2, valamint a GP3 eseményei alatt is. Ha valami történik, célunk, hogy a lehető leggyorsabban érjünk a helyszínre. Aztán vasárnap jön a verseny, ez a hétvége legjobb része. Az első kör mindig nagyon izgalmas, megjósolhatatlan, hogy mi fog történni. Aztán hosszú várakozás következik az autóban, és remélhetőleg nem történik semmi. De Iannel (dr. Ian Roberts, az FIA orvosa – a szerk.), a doktorral jól kijövünk egymással, évek óta együtt dolgozunk, millió dologról beszélgetünk, illetve velünk ül még az autóban a nemzeti orvos, aki minden helyszínen más, így hozzá is mindenhol alkalmazkodnunk kell.

A rajt pillanatai igazán izgalmasak lehetnek, hiszen a mezőny mögött várja a piros lámpák kialvását. Majd elindul a 20 autó… Ön olyan szemszögből látja a startot, ahonnan csak az autóban ülő két orvos nézheti még.

Ez a kedvenc részem a hétvége során. A Forma–2-es és a GP3-as rajtok is nagyon izgalmasak, általában sok baleset is van. Az F1-es rajt nagyon jó, mert megjósolhatatlan. Néhány pályán két kanyar után elég magányosak leszünk, mert van olyan helyszín, ahol elhúznak az autók, és nem is látjuk őket többet. De Ausztria például nagyon szoros volt, az élen álló már a hármas kanyarban volt, amikor mi még csak a hatosban – nos, ugye mi nem akarunk biztonsági autós periódust okozni. Néha izgalmas a helyzet, mint amikor Ausztriában Max Verstappen lassan hajtott vissza a bokszba. Ez a hétvége legizgalmasabb része, mert megjósolhatatlan. Az első autó 40 másodpercre van mögöttünk általában – Ausztriában ez 10 másodperc volt. Nem én akarok az lenni, aki a televízióban szerepel, egy képernyőn az élen állóval. Ha be tudom fejezni ezt a karriert úgy, hogy nem kerülök fel a Youtube-ra, akkor már elégedett leszek!

Hogyan látja a saját munkáját, inkább a sebességről vagy a biztonságról szól?

Olyan sebességet kell választanom, amellyel magabiztos vagyok. Fel kell készülnünk a váratlan szituációkra, mint például Monacóban, ahol a pályabírók átugornak a falakon, vagy amikor az autók jönnek ki a bokszból… Szóval nem a sebességről szól, de megpróbálok olyan gyorsan menni, amennyire csak lehet, miközben a rádión beszélek, a tükröt nézem. Szóval a tempó nem abból a szempontból fontos, mint a versenyzőknek, de megpróbálok megbizonyosodni arról, hogy a lehető leggyorsabban megyek. Az a célom, hogy Ian biztonságosan megérkezzen a baleset helyszínére, hiszen neki ott kell lennie, anélkül, hogy bármilyen buta baleset történne. Ez nem lenne nehéz egyébként, mert az F1-es és az orvosi autó annyira különbözik tempóban… Szóval megpróbálunk olyan gyorsan menni, hogy ezt a sebességkülönbséget minimalizáljuk. Olyan 98-99 százalékon megyek, mert bármi történhet. Ez olyan munka, mintha helikopterpilóta lennék, hiszen nekik is mindig gondolkodniuk kell a lehetséges forgatókönyveken.

A hosszú évek alatt, amelyeket Dr. Ian Robertsszel töltött, szerzett bármiféle egészségügyi, orvosi tudást?

Többet, mint szerettem volna. Ott vagyok az eseteknél, amit nyilván nem szeretek, de – ugyan nincs technikai tudásom az ellátáshoz – tudni fogom az adott helyszínen, hogy nagyjából mi fog történni. Kényelmes távolságot tartok, de ha a felszerelések nyújtásában kell segítség, akkor én is ott vagyok. Minden eset más, de apró dolgokban segítek, ilyenkor megpróbálunk olyan gyorsak lenni, amennyire csak lehet, hogy a verseny folytatódhasson.

Volt már, hogy rizikós helyzetbe került?

Mondhatni minden helyzet rizikós. Például Szingapúrban vagy Monacóban az is, amikor kiszállunk az autóból, még akkor is, ha a biztonsági autó a pályán van. Semmi veszélyeset nem csinálok, de úgy gondolom, minden szituáció lehet az. Szingapúrban nincs nagy sebesség, de amikor hatan ott állunk, és jön egy F1-es autó, az mindig kockázatos lehet. Nagyon sok emberre hagyatkozunk, bízunk bennük, hogy nem hibáznak, és remélhetőleg sosem fog baj történni. Viszont erre közben nem gondolunk, csak kiszállunk az autóból, mert úgy érezzük, elég nagy a biztonság. Ian számára rizikósabb a helyzet, hiszen ő a gumifalon mászik, az autókon, ahol tűzveszély is van. Szerintem ő sem gondol bele, de számára veszélyesebb.

Hiszen nem csak önökön múlik…

Erről van szó. A pályabírók is ott vannak, az autók, bárki hibázhat, és máris borul a forgatókönyv. Minden eshetőséget végig kell gondolnunk.

2002-ben a Brazil Nagydíjon Nick Heidfeld ütközött az orvosi autóval, amelynek letörte az ajtaját. Látta ezt az esetet?

Igen, láttam a videót. Pontosan ezekre a buta szituációkra kell felkészülnünk, és gondolnunk is kell rájuk – hiszen jó példaként szolgálnak, és nagyon könnyen el lehet kerülni ezeket. Megállok, a doktor kiszáll az egyik oldalon, és mi mindig mondjuk neki, hogy előtte nézzen körül, illetve csukja be az ajtót. Mindig felkészülünk arra, hogy valami történhet.

Mi történt Heidfeldék esetében 2002-ben?

Az orvosi autó túl gyorsan ért ki a pályára, még nem kapta meg az engedélyt sem, ami egy kommunikációs hiba volt. Ezután elkövették azt a hibát is, hogy a pályán állt meg az autó, majd a doktor ki akart szállni. Ez egy baleset volt, ami megtörténhet a Forma–1-ben. Az autók és a pályák ma már annyira biztonságosak, és olyan óvintézkedések vannak… De egy-két buta hiba, amelyek egymást követik, ide vezethet, ezt kell elkerülnünk.

Hogyan kerülhetők el a hibák?

Tudjuk, hogy hibázhatunk, ezért van egy listánk, ami egy nagyon butának tűnő lista. Ilyenek vannak rajta, minthogy van-e akkumulátor a rádióban, benne van-e a kulcs az autóban, illetve rendben vannak-e a járműveink. Ez olyan, mint amikor utazunk, és írunk egy listát, amin végigszaladunk. Ezek sokszor felhívják a figyelmet a dolgokra, például, hogy töltsük fel az akkumulátort. Ez már sok felesleges hibát segített megelőzni.

A hétvégeken a versenyigazgató eligazítást tart a pilóták számára, ahol a pályával, esetleges kétséges szituációkkal kapcsolatban megosztják egymással a szükséges információkat. Ezeken részt szokott venni?

Igen, általában ott vagyok Bernd Mayländerrel, a biztonsági autó sofőrjével, mert előfordul, hogy a versenyzőknek van valamiféle megjegyzésük velünk kapcsolatban – például, hogy túl lassú a biztonsági autó, vagy túl sokáig volt kint. Jó meghallgatni ezeket a dolgokat.

Ilyenkor tudnak vitatkozni a pilótákkal?

Azt hiszem, tudnánk, de nincs okunk rá. A versenyzői eligazítás a Forma–1-ben különbözik a junior kategóriáktól. Ez sokkal inkább egy nyitott párbeszéd, nem csak arról szól, hogy Charlie Whiting versenyigazgató elmondja a szabályokat. Az F1-ben ez egy beszélgetés, ahol a pilóták elmondják gondolataikat a biztonsággal, a különböző procedúrákkal kapcsolatban. Nagyon kevés oka lehet annak, hogy az orvosi autó szóba jöjjön, de néha felteszik a kérdést, hogy valami miért tartott olyan sokáig. Ilyenkor megnézzük, hogy mennyi időt vett igénybe, és elmondjuk, hogy miért.

Milyen a kapcsolata a versenyzőkkel?

Néhányukkal többet beszélgetek, mint a többiekkel. Mindegyikükkel találkozom a hétvége során, de leginkább az autóban ülve látom őket, amikor a bokszutca végén állunk az orvosi autóval – ezért örülünk, amikor személyesen látjuk egymást. Mindegyikük kedves. Itt a paddockban ugyan nagy a verseny a csapatok között, de mi Iannel azért vagyunk itt, hogy segítsünk nekik, ha bajba kerülnek. Szóval jó a kapcsolatunk velük.

Említette, hogy egy hétvége során órákat töltenek az autóban ülve Ian doktorral. Miről beszélgetnek ilyenkor? 

Örülök, hogy nincs bent egy mikrofon! Nagyon sok mindenről beszélgetünk. Általában munkáról van szó, de van, hogy random dolgokról. Van, amikor látunk a tévében valamit, amit nehéz lenne nem kommentálni. Nagyon nehéz lenne, ha nem jönnénk ki jól Iannel, mert ez a helyzet jelentősen megkönnyíti a közös munkánkat is. Ha esetleg még jetlagünk van az utazás miatt, akkor előfordul, hogy csend van az autóban, de általában sokat beszélünk. 

Hogy tetszik önnek az idei F1-es szezon? 

Ez a szezon eddig nagyon tetszik. Nem emlékszem, mikor volt utoljára ilyen szoros a bajnokság. Nem tudjuk előre, ki fog nyerni, az autók nagyon jól néznek ki idén, és erre volt szüksége a sportnak. Szerencsére nem történtek eddig nagy balesetek, bár Pascal Wehrlein monacói esete egy egészen új forgatókönyv volt számunkra (az autó az oldalán, tetejével a gumifalnak borulva állt meg – a szerk.). Számunkra elég csendesen zajlik az év, nem volt túl nagy incidens, vagy olyan dolog, ami negatív kimenetelű lett volna. 

Bernd Mayländerrel, a biztonsági autó vezetőjével sok időt töltenek egyszerre a pályán, amikor tesztelnek csütörtökön, illetve a hétvégi napok reggelein. Ilyenkor előjön önökből néha a versenyző? 

Nem igazán. Van, hogy közel megyünk egymáshoz, de általában nem ez van – néha azért megtesszük a kamerák és a közönség kedvéért. Az emberek nem tudják, hiszen általában csak azt látják, hogy lassan megy az F1-es autók előtt, de Bernd egy kész versenyző. Tud versenyezni homokban, hóban, pályán, oldalirányban, akárhol – ő nagyon jó és nagyon gyors pilóta. Szórakoztató együtt dolgozni vele, és jó lenne rendesen versenyezni ellene. 

Neki mindig a maximumon kell teljesítenie, ami a lehetséges tempóját illeti. 

Igen, hasonlóan hozzám: neki is figyelembe kell vennie, hogy bármi buta dolog történhet, amire nem számíthatsz. Szerintem sosem hibázott még – és ez könnyűnek tűnhet kívülről. Úgy tűnhet, mintha nagyon nyugodt lenne. De igazából gyorsan megy, amennyire csak engedi az autó. Szóval igen, a határon autózik. 

Melyik a legemlékezetesebb versenye? 

A három évvel ezelőtti szuzukai versenyt soha nem fogom elfelejteni, sajnos szomorú okokból (Jules Bianchi súlyos balesetet szenvedett, sérüléseibe kilenc hónap múlva belehalt – a szerk). Kedvenc pályám nincs, de vannak olyanok, amelyeken soha nem unalmas a verseny. Monaco például ilyen, ott őrült érzés körbemenni! Miután F3-as autót vezethettem itt, azt gondoltam, hogy az orvosi autóval unalmas lesz, de nem. Lenyűgöző! Szeretem még Spát és Szuzuka is fantasztikus. Ausztrália és Montreal is remek. Nemcsak a pályák, hanem a hétvégi események is. Magyarországon is nagyon jó lenni, ez az egyik legélvezetesebb vasárnapi nap a versenynaptárban, mert hatalmas tömeg látogat ki, és a pálya is nagyon jó. Imádom ezt a helyszínt, ha megvan a tapadás, ez az egyik hely, ahol a legjobb vezetni. Nagyon technikás pálya, a szurkolók is óriásiak, szóval ez is az egyik kedvencem. 

Hogyan élte meg a Jules Bianchival történteket? 

(Nagy levegőt vesz, csönd…) Ha nincs ott a traktor, akkor ez nem történik meg. Nem volt semmi olyan dolog, amit mi még tehettünk volna érte. Nem tudtunk volna gyorsabbak lenni, hiszen másodpercek alatt odaért valaki. Ez egy olyan eset volt, ahol semmi nem segített volna rajta. Ez egy olyan baleset volt, amilyennel nem sokszor találkozunk… Valaki elkövet egy kis hibát, és végül ez vezet el a balesethez. Ez felhívta a figyelmemet arra, hogy nem mindig rajtam múlnak a dolgok, ha én tökéletesen végzem a munkám, akkor lehet, hogy más hibázik. Sajnos Jules itt hibázott. Nehéz ezt szavakba önteni. Aki szereti a Forma–1-et, mindenki azt kívánná, hogy bárcsak itt lenne még velünk. És ilyenkor belegondolunk, hogy végezzük a munkánkat, de semmi nem segített volna. Odaérhettünk volna-e gyorsabban, Ian végezhette volna-e a munkáját jobban? Sajnos nem nálunk volt az irányítás, rajtunk kívül álló tényezőkön múlt a dolog. 

Az eset felerősítette a nagyobb fejvédelem igényét a nyíltkerekes autóversenyzésben. Mi a véleménye a jövőre bevezetendő szerkezetről, a Halóról? 

Elég veszélyes erre válaszolnom. Nem nekem kell erről véleményt formálnom, mert ahogy mindenkinek, nekem is van egy álláspontom ezzel kapcsolatban. A Forma–1 nagyon komplex dolog: kereskedelmi érdekek, jogi érdekek, megvan a közösségi oldala is. És ott van a biztonsági oldala is, hogy megvédjék az embereket. De nem lehet mindenkit boldoggá tenni. Nem rossz dolog, hogy megpróbálják megtalálni az utat, hogy fejlesszenek bizonyos dolgokat, mert a Forma–1 sosem volt statikus, mindig megpróbáltak javítani az autókon, a pályákon. Nem gondolom, hogy ez most katasztrófa lenne. Semmi nem állandó, minden változik. A Halót használni fogják jövőre, ez egy tanulási fázis lesz – ez olyan, mint amikor a designról vagy különböző elemekről van szó. Nem lehet előrehaladni, ha nem követsz el hibákat közben. Másképp nem megy. Nem azt mondom, hogy a Halo hiba vagy rossz dolog, de a folyamat része. Nem fogjuk megtalálni azt a megoldást, amivel mindenki elégedett lesz. Csomó technikai oka van annak, hogy miért a Halo a legjobb megoldás most. Biztos vagyok benne, hogy öt év múlva lesz valamink, ami igazán jól néz ki, és azt a célt szolgálja majd, mint ez. Öt év múlva, ha ránézünk majd a fotókra, azt fogjuk kérdezni: „Ez mi?” Ez egy szükséges lépés ahhoz, hogy megtegyük a következőt, de nem lehet mindenkit boldoggá tenni. 

Mekkora változást jelent ez a Forma–1-ben? 

A Forma–1 a kilencvenes évek közepe óta szinte ugyanolyan, ami a pilótafülkét illeti. Vezettem néhány éve egy ’94-es Benettont, és az volt bennem, hogyan lehet beülni egy ilyen szűk helyre? Biztos vagyok benne, hogy 10 év múlva furcsán fogunk nézni a nyitott pilótafülkére, amiben nincs fejvédő, és azt fogjuk kérdezni: „Miért nem csináltuk meg ezt korábban? Életeket menthettünk volna.”

Berta Kitti

Ajánló