Mínuszok és pluszok a Vízkereszt-maratonon

Ilyet még nem éltek át a gútai Vízkereszt-maraton futói, szervezői. Hetedik állomásához kellett érkeznie a népszerű év eleji futásnak, hogy szereplői a szélsőségek világában találják magukat.

Volt, aki bebugyolálva…

Január hetedikén sok-sok plusszal lehetett csak ellensúlyozni az időjárás okozta mínuszokat. Volt is elég furcsaság a maratoni, félmaratoni versenyen. A váltókkal együtt kétszáznál többen futottak, öt országból, harmincfős önkéntes csapat törődött velük. Hősiesen helytállva! Zsélyi Zoltán házigazda, mint a korábbi hat kiírás során, ezúttal is futócipőt húzott, és nekivágott a maratoni távnak, a verseny irányítását pedig feleségére, Katalinra bízta. „Nagyon spóroltam az erővel, arányosan elosztva haladtam. Fél távnál hatvanadik, a célban negyvenharmadik voltam” – mondja futódolgairól a főszervező.

Mínusz 14 fokot mutatott a hőmérő, mikor elindult a mezőny a vásártérről, de voltak olyan szakaszai a versenynek a töltésen, Vágfüzes irányában, ahol még mínusz húsz is lehetett. És ez csak a hideg volt, mindenkire közben a maga kilométeradagja is várt. Nyolcvanketten a teljes, egy híján százan a félmaratonira vállalkoztak. Mindössze ketten adták fel! A többiek mind célba értek a kemény hidegben. A váltókkal együtt kétszáznál többen futottak, öt országból.

Akadt egy induló, aki rövidnadrágban jelent meg. „Mikor megláttam, majdnem összeestem, nem akartam hinni a szememnek. Azt hitte, melegebb lesz. Dideregve, agyonfagyva, de beért a célba – húzza elő első sokkoló élményét Zsélyi Zoltán. – A győztes, a malackai Jakub Valachovič kegyetlen jó idő futott. Abban reménykedtem, hogy ebben az ítéletidőben valaki három órán belül ér a célba. Neki 2 óra 46 perc is elég volt. Már akkor sejtettem, hogy jó lehet, amikor találkoztam vele. Olyan gyorsan visszaért a fordulótól, hogy először azt hittem, hamarabb megfordult. De nem! Mert leellenőriztem.”

Ismét ágyúszóra indult a mezőny, de a lovas kíséret ezúttal elmaradt, mert csúsztak az utak, fennállt a lólábtörés veszélye. „Amit átéltünk a verseny közben, nem felejti el senki. A könnycseppjeink szinte befagytak a szemünkbe, az egyik futó be akart térni a közeli házba, mert úgy érezte, hogy lefagy a keze – sorolja futóélményeit Zsélyi Zoltán. – Egy órával korábban indult el a 72 éves zólyomi Anton Gombár, és ő ért utolsónak a célba. A mezőny legidősebb résztvevője lassan futott, de fejben rendben volt, jégcsapok lógtak az arcából, szájából, olyan volt, mint a rozmár. A szakállas futók deres szakállal lihegve haladtak. Amikor belefordultunk az egyik kanyarba, szinte lefagyott a kezünk, körmünk alá lopakodott a hideg, még jobban bebugyoláltuk magunkat, úgy néztünk ki, mint a kommandósok. Ilyen szélsőséges időben még nem futottam, pedig már századik maratonomhoz közeledem.”

Akik futottak, legalább mozogtak, sokkal nehezebb helyzetben volt a versenyben közreműködők, akik a frissítő állomásokon vagy a célban végezték a dolgukat, kínálták az italt, energiapótlót, buzdítottak. Négy–öt órán át. Egy pesti futósrácnak olyan kívánsága támadt, hogy ölelje meg őt valaki. Ezt is megkapta, boldog volt, és futhatott tovább. „Hatalmas köszönet jár segítőimnek. Az elismerés nagyon nagy része az övék. Ezt megfizetni nem lehet, nem is várnak érte fizetséget. És köszönet minden támogatónak, aki közrejátszott abban, hogy a versenyzőket a futás után megvendégelhettük, emlékérmet vihettek magukkal.”

Ajánló