Méder Áron három év alatt kerülte meg a földet aprócska hajójával, legyőzve a természeti elemeket, a magányt és a műszaki problémákat

Az óceánon mindig meg kell valahová érkezni

Méder Áron három évet töltött az óceánokon mindössze hat méteres vitorlásával, negyven országot és öt kontinenst járt be, ötvenötezer kilométert tett meg.

TÉNYEK A CARINÁRÓL

* 6 méter hosszú * 2,2 méter széles * 1970-ben gyártották, majd 1996-ban kivonták a forgalomból * 2004 és 2006 között felújították * eredetileg tavi hajózásra tervezték * a legkisebb európai földkerülő hajó * a legkisebb hajó, amely szabályosan átkelt a Panama-csatornán

Azóta könyvet írtak róla, a budapesti rakparton pedig kiállította hajóját, ahol mindenkit szívesen fogad. A 29 éves Méder Áronnal a Carina fedélzetén beszélgettünk.

* Miért dönt úgy egy fiatalember, hogy hajóra száll, és három évig csak vitorlázik?

Ezt a kérdést mindenki felteszi, miközben mindenki tudja rá a választ. Megkérdezik, hogy miért, de közben elmondják, mennyire irigyelnek, és milyen jó is neked. Mindenki el tudja képzelni, miért is jó három évig vitorlázni a föld körül. Az emberek nagy részében benne van a vágy a menekülés iránt. Menekülnek attól, ami itt van Európában, elhagynák ezt a mókuskereket, mindenki úgy gondolja, hogy az óceánon álomszerű lenni, a környék pedig olyan, mint a paradicsom.

* Volt valamilyen kötődése a tengerhez, az óceánhoz? Tudta, mire vállalkozik?

Az én személyes okom az volt az útra, hogy szeretek vitorlázni, számomra ez úgy indult, mint egy sport. 1990 óta hajózom, négy évvel később pedig tengerre is szálltam. Közben kinőttem a Balatont, kinőttem a tengert, és volt egy kis pénzem. Kicsit talán a szélsőségek is vonzottak, én egy kis hajóval kerestem magamnak a kalandot. Egy föld körüli úton másféle dolgokkal találkozik az ember, másfajta gondolkodásmódot sajátít el, és így éli át az eseményeket, nekem ez jelentette az okot.

* Ez egy nagyon figyelemreméltó hozzáállás.

Mindig is ilyen voltam, és vannak hozzám hasonlóak. Bár nem sokan, és ez baj. Európában és főként Közép-Európában, Magyarországon csak kevés az olyan kalandvágyó, kreatív ember, akik mernek új dolgokat felfedezni, új kalandokba vágni. Magyarországon elég nehéz elképzelni, hogy valaki felad valamit, és belevág valami újba, félünk továbblépni.

* Volt valamilyen példaképe?

Nehéz kérdés. Édesapám volt az első vitorlásoktatóm, tőle tanultam az alapokat, amelyek nagyon lényegesek a vitorlázásban. Ő biztosan ott volt, nagy hatást tett rám, nem mint mester, nem mint példakép, hanem mint tanár. Mint a szülő, aki nagyon fontos az ember életében. Ezenkívül hatottak rám a tanáraim a gimnáziumban, az egyetemen. Volt egy-két oktató, aki emberileg adott valamit, mint például a testnevelő tanárom, Gyuri bácsi, aki átadta nekem a sportszeretetét. Tőle tanultam a küzdőszellemet, és arra is megtanított, hogy tartsunk ki, és ne adjuk fel. Fiatalkoromban sokat futottam, középtávon és maratont is. Egy futónál pedig fontos, hogy sose adja fel, és képes legyen átlendülni a holtponton.

* Sokan most önt tartják példaképnek. Vannak követői? Felbátorított valakit arra az útja, hogy nekivágjon a tengernek?

A weboldalamon a vitorlázók mellett nagyon sok laikus is követte az utamat, és merített erőt abból, ami velem történt, s hogy felülkerekedtem a reménytelenségen. Valaki azt írta az interneten, hogy a vizsgák miatt nagyon reménytelennek látja a helyzetét, de az én utamból erőt merített, és nem adta fel. Ez az út arról is szólt, hogy vannak nehézségek, de azokon túl lehet lépni.

* Jólesik önnek, ha tud másokat is inspirálni?

Magyarországon ez szerintem ma fontos. Fontos, hogy megismerjenek engem, mert a mai világban szükség van a jó hírekre. Én pedig nem bújok el. Kevés dolog van, aminek örülhetünk, legyen legalább ott közöttük az én utam.

* A Carina mindössze hat méter hosszú és egy aprócska kabin van benne. Mennyi volt a leghosszabb idő, amelyet a hajón töltött? Gondolom, három évig nem szüntelenül a vitorláson tartózkodott.

Kikötés nélkül 52 napig tartott a leghosszabb utam. Ezt az utat a Galápagos-szigetek és Francia Polinézia között tettem meg. Panamától Galápagosig negyven napig hajóztam, az Atlanti-óceán átkelése a Zöld-foki-szigetektől kezdve Barbadosig 39 nap volt. Ez a három táv volt a leghosszabb, megállás nélküli szakasz. Ezeken kívül is volt persze rengeteg olyan távolság, amelyet közel egy hónapig tartott megtenni. A Földközi-tenger egy érdekes példa, Egyiptomból Görögországig megállás nélkül 29 napot vitorláztam – nem nagy táv, de egyszerűen nem volt szél. Sokszor van az úgy, hogy rövidebb az út, de az ember nem tehet mást, csak lehorgonyozva várja a körülmények javulását, és ha úgy alakul az idő, elindul. A hajóm egyébként is kisebb, lassabb, mint a nagy jachtok.

* A szárazföldön hol töltött hosszabb időt?

Fidzsin voltam hat-hét hónapot, az volt a leghosszabb. Sok helyen tartózkodtam hetekig. Öt kontinensen, negyven országban, hihetetlenül sok kikötőben és lakatlan szigeteken is megfordultam. Fidzsin részben kényszerből töltöttem olyan hosszú időt, a Csendes-óceán déli részén decembertől április végéig ciklonszezon van, és abban az időszakban veszélyes vitorlázni, mert elkaphat egy vihar. Más okom is volt arra, hogy maradjak a szigeteken, elromlott a motorom, és egyéb technikai gondjaim is akadtak a hajóval.

* Miként lehet kibírni a hosszú egyedüllétet? Mivel szokta elütni az időt vitorlázás közben?

Én élveztem az utakat. Annak, akinek szüksége van más emberek társaságára, sokat szokott beszélni, vagy nem bírja az egyedüllétet, valószínűleg jóval nehezebb. A legfontosabb, hogy jóban kell lenni magaddal. Ha valaki jóban van magával, akkor ez sokkal könnyebb, nekem pedig olyan a személyiségem. A hosszú utakon egyre többet meditáltam, az pont jó volt, praktikus. Körülöttem csönd volt, nem zajongott senki, a belső békét és harmóniát pedig könnyebben megtalálja az ember, ha kívülről nem zavarja semmiféle zaj. Vannak persze a hosszú utaknak hátrányai is. Kényelmetlen lehet a kis hajó. és nincs sok lehetőség a mozgásra. Előjönnek az ízületi problémák, mert ha valaki ötvenkét napon keresztül nem áll fel, és nem terheli meg az izmait, az visszaüthet.

* Volt olyan krízisidőszak az út során, mikor arra gondolt, nem fog menni, és inkább feladja?

Nehézségek mindig vannak, de soha nem volt olyan pillanat, amikor komolyan elgondolkodtam volna azon, hogy feladjam. Nem éreztem úgy, hogy haza akarok menni, és elegem van az egészből. Az óceánon egyedül van az ember, hogyan is adhatná fel? Mindig meg kell érkezni valahová, mindig hív a következő sziget, vagy az óceán újabb szakasza. A nehézségeken fokozatosan átlendül az ember, és egy idő után meg is szűnnek. Lehet nyugtalan a tenger, de a vihar két-három nap után úgyis gyengül. Mindjárt jobban éreztem magamat, ha fogtam egy halat, és két-három napra elegendő friss húsom lett. Hűtőm ugyanis nem volt. A mahi-mahi (aranymakrahal) például akkora hal, hogy egy egész hétre elég, ha kifogok egy ilyet, az egy apró öröm. Néha repülőhalakat fogtam, azok csak egyszerűen berepültek a fedélzetre.

* Most, hogy hazaért, mekkora az érdeklődés az útja iránt?

Az első héten talán túl nagy is volt, nem tudtam mindenkivel beszélgetni. A Carinát már több százan megnézték, sokan le is jöttek. Voltak, akik csak a rakpartról integettek, vagy rám dudáltak a kocsival. Október végéig horgonyzok kint a Carinával a Batthyány tér közelében az Európa hajó mellett – gyakorlatilag a Parlamenttel szemben. Sok vendégem van, akik maguk is vitorlázók, és a hajóról érdeklődnek, mert a képeken azért nem látszik teljes mértékben, hogyan is néz ki a hajóm.

* Komoly felvidéki kötődése is kialakult az út során...

Igen, szoros kapcsolatba kerültem a nagyfödémesi Poór Józseffel, aki folyamatosan, már az elejétől kezdve nyomon kísérte az utamat, és nagyon sokat segített nekem. Jóska dokumentálta, merre vagyok, cikkeket írt rólam, a korkülönbség ellenére szoros barátság alakult ki közöttünk, és sokat köszönhetek neki. Mikor Egyiptomban voltam, nagyvitorlát és magyaros ízeket küldött nekem – a gulyáskrémtől kezdve olyan más magyaros dolgokat, amelyeket éveken át nem ettem, mivel nem is ehettem. Ami pedig szintén nagyon fontos, mikor kikötöttem Koperben, egy könyvet kaptam tőle ajándékba – az én utamról. Ez egy exkluzív kiadvány, többek között nálam szerezhető be.

* Az út végére ért. Mi lesz a sorsa a Carinának?

Nem tudom, magam is gondolkodom a megoldáson. A Carina október végéig biztosan a rakparton marad, hogy az emberek és az érdeklődők lássák egy kicsit. Páratlan utat tett meg ez a hajó. A Közlekedési Múzeumba valószínűleg nem kerül, a legrosszabb esetben visszaküldöm a kertembe.

* Ha valaki a példáján felbuzdulva elhatározná, hogy vállalkozik egy föld körüli útra, mit tanácsolna neki?

Hallgasson a belső hangjára, ezt kell követni – de nemcsak a tengeren, hanem bárhol. A tengeren a legfontosabb a hajó kapitánya, nem pedig a hajó. Az embernek kell az útra száz százalékig készen állni. Egy komoly túra előtt persze nagyon meg kell ismerni a hajót, ez a kapitány egyik legfontosabb kötelessége.

 

Ajánló