Vermes István, a nomád olimpiai bajnok

Gúta |

Vermes István, a Kassai Lovasíjász Iskola gútai Vermes Törzsének vezetője számára különleges volt az idei év.

Teljes harci díszben
Képarchívum

Augusztusban Európa egyik legnagyobb hagyományőrző rendezvényén, Bugacpusztán, a Kurultaj Magyar Törzsi Gyűlésén az ő vezetésével vágtattak be a harci díszbe öltözött lovasok a hatalmas arénába. Szeptember elején pedig Kirgizisztánban a magyarországi küldöttség tagjaként aranyérmet szerzett a Nomád Olimpiának is nevezett Nemzetközi Nomád Játékokon lovasíjász versenyszámban.

Akkor tulajdonképpen egy olimpiai bajnokkal beszélgetek.

Igen, mondhatjuk, bár nem hagyományos olimpián szerepeltem. A Nemzetközi Nomád Világjátékokat másodszor rendezték meg Kirgizisztánban negyven ország részvételével, huszonhárom versenyszámban. Erre az alkalomra komoly, tizenötezer férőhelyes stadiont építettek, itt zajlott a küldöttségek zászlós bevonulása, hasonló felhajtás közepette, mint az olimpiákon szokás. A versenyek három helyszínen folytak, két stadionban, valamint egy csodálatos, hegyekkel körülvett fennsíkon, ahol 500 jurtából álló tábort létesítettek. Mi ez utóbbi helyen versenyeztünk.

Milyen versenyszámokból áll a Nomád Olimpia?

Elsősorban az ázsiai lovas népek hagyományos sportjaiból, a számtalan birkózószámtól kezdve a talpas- és lovasíjászaton át a kicsúcsosodást jelentő kökbörüig. Ez kirgiz nemzeti sport, hat-hat lovasból álló csapatok játsszák egy levágott fejű, 40-50 kilós kecskével – ami tulajdonképpen labdaként szolgál. Nagyon férfias harci játék, komoly erőnlétet igényel, bár európai szemmel kissé kegyetlennek tűnik. A döntő legalább akkora esemény náluk, mint a focivébé Olaszországban. A 15 ezres stadionban több mint húszezren zsúfolódtak össze a kicsi gyerekektől a fejkendős nénikékig, és egyfolytában tombolt a közönség.

Szóljunk néhány szót a lovasíjász számról is.

Kétnapos volt a verseny, előfutamból és döntőből állt, sorozatban három nyilat kellett kilőni a vágtázó lóról, előre, oldalra és egyet hátrafelé. A versenyfeltételek nem voltak éppen ideálisak, és egyenlő elbírálásról sem lehet beszélni. Míg mi gyakorlásként egyszer mehettünk végig a pályán, addig a hazaiak vagy hússzor. Arról nem is beszélve, hogy legtöbben saját lovukkal versenyeztek, mi meg olyan lovakat kaptunk, amelyek egyenesen se tudtak futni, volt, amelyik lefutott a három méter széles pályáról. Bevallom, a döntő előtt néhány matricával „megvesztegettem” a lovakat őrző gyereket, hogy mutassa meg, melyik ló tud legalább egyenesen futni. Míg az elődöntőből a harmadik helyen jutottam tovább, a döntőben már én lőttem a legjobban.

Mit érzett a dobogó tetején állva?

Felemelő volt hallgatni a himnuszt, ami akkor, ott énmiattam szólt. Legelső gondolatom az volt, hogy dicsőséget szereztem a nemzetemnek. Aztán nagy örömöt éreztem, hogy ilyen háttér van mögöttem, mint a Kassai Lovasíjász Iskola, a törzs és a családom. Óriási büszkeség töltött el, hogy a fiam, aki a harmadik helyet szerezte meg ugyanebben a számban, ott állt bal oldalamon a dobogón. Arra gondoltam, ha semmi más nem történik már velem az életben, ezért a pillanatért megérte. Nagyon jóleső érzés volt az is, hogy minket, magyarokat milyen szeretettel vettek körül az ottaniak, testvérként tekintettek ránk. Magukat szintén Attila leszármazottjainak tartják, de hozzátették azt is, hogy mi, magyarok vagyunk a hunok igazi örökösei.

Milyen indíttatásból kezdett lovasíjászattal foglalkozni?

Messziről kell kezdenem, azzal, hogy csodálatos gyerekkorom volt, a bogyaréti tanyavilágban nőttem fel, gyakorlatilag a természet kellős közepén. Rengeteget mozogtunk, csatákat vívtunk a többi gyerekkel. Én mindig azt képzeltem, hogy lovas harcos vagyok, indián, francia lovag, vagy ilyesmi. Nagyon kreatívak voltunk, mindent magunk csináltunk, kardokat faragtunk, öreg bőrből pisztolytáskát varrtunk. Ezért is sajnálom a mai gyerekeket, látom rajtuk, amikor idejönnek hozzánk a nyári táborba, vagy csak a jurtát megnézni, hogy milyen rossz a mozgáskultúrájuk, mennyire hiányzik nekik a mozgás, a játék a szabad ég alatt.

Már huszonéves voltam, amikor a bogyaréti szövetkezetbe új lovakat hoztak, és a nagybátyám szólt, hogy azokon tanulhatnék lovagolni. Az első élményem az volt, hogy nagy nehezen felültem a ficánkoló lóra, a nagybátyám kötőféken vezetett ki az istállóból, és én lefejeltem az istállógerendát. Óriásit estem. Nem volt, aki szakszerűen oktatott volna, ezért nagyon sokat estem, állandóan kék-zöld voltam, de nem adtam fel. Teljesen más dimenziók nyíltak meg előttem, amikor végre kilovagolhattam.

Hogyan jött a lovagláshoz az íjászat?

Ez már később történt, a kilencvenes évek elején. Lépő Zoltán fafaragó művész barátomnál találkoztam Bereményi Gézával, aki akkor dolgozott a Levédia című filmjének forgatókönyvén, amit végül is nem forgatott le. Mesélt az egyik tervezett jelenetről, amely során egy lovasíjász néhány másodperc alatt három germán harcost nyilaz le. Kérdeztem, és ezt hogy fogjátok leforgatni, ki az, aki ezt meg tudja csinálni? Azt felelte, hát Kassai Lajos. Innentől kezdve meg volt pecsételve a sorsom. Nem sokkal később a budai várban a Mesterségek Ünnepén sétálgattam feleségemmel, amikor megláttam egy férfit, aki egy favázas nyerget vitt a vállán. Akkor belém villant, hogy ő Kassai Lajos. Pedig azelőtt soha nem láttam. Tényleg ő volt. Megszólítottam és kérdeztem, mi kell ahhoz, hogy lovasíjász lehessek. Nevetve felelte, hogy egy ló és egy íj. Hát így kezdődött.

És olyannyira beszippantotta ez a világ, hogy néhány év múlva saját törzset alapított.

Szorgalmasan gyakoroltam, egy év múlva már második lettem a Kaposmérőn általa szervezett versenyen. Összebarátkoztunk, látta, hogy komolyan gondolom ezt az egészet, és felajánlotta, hogy alapítsak én is egy törzset. Felvidéken akkor további három törzs alakult, bemutatókra jártunk, mindenütt nagy sikert arattunk. Kassai Lajos abban az időben alapította iskoláját, fektette le az azóta hungarikummá minősített Kassai lovasíjász módszert. Ma az általa megalkotott szabályzat szerint rendezik a lovasíjász világkupát és a világkupa-versenyek eredményei alapján állítják össze a világranglistát. Mi itt, Gútán évente két világkupa-versenyt rendezhetünk.

Valósággá vált tehát a gyerekkori álma, lovas harcos lett.

Kassai Lajos szerint a dolgok nem csak úgy történnek, alapsorsa mindenkinek meg van írva. Ám a sors csak sugall, ezeket a hangokat meg kell hallani. A lovasíjászat arra is megtanított, hogy sokkal jobban figyeljek a sugallatokra. Nekem életformámmá vált a lovasíjászat, ez nem hobbi, nem munka és nem csak a nap bizonyos szakában vagyok lovasíjász. Nem a süveg vagy a ruha a lényeg, hanem az, ahogyan gondolkodom, ahogyan őseink is gondolkodtak a természetről, a világról, a nemzetről. Böjte Csaba mondta, hogy a hit a cselekedetekben nyilvánul meg. Hiába beszélnék ezekről a dolgokról, ha magam nem eszerint élnék. Ezzel a hittel dolgozom, így neveltem a gyerekeimet, ezt igyekszem átadni az itt táborozó fiataloknak. Hogy irányjelzőt kapjanak, más példát is lássanak, ne csak a tévéből rájuk zúduló valóságshow-k világát, ne Győzike legyen a példakép. Szerencsésnek mondhatom magam, mert azt csinálom, amit szeretek, olyan életformát sikerült kialakítanom, amiben jól érzem magamat. Soha nem voltam rest, nem tértem ki a kihívások, a feladatok elől. Mindig is szerettem az árral szemben úszni, saját korlátaimat feszegetni, és ami nem ment, azt tovább csinálni. Így fejlődtem, ez motivált. Van egy mondás, miszerint nem megálmodni kell az életet, hanem az álmokat kell megélni. Nekem ez megadatott.

Ajánló