Az elegancia maga az egyszerűség

Prágában végzett az Iparművészeti Főiskolán. 1978 óta számos tárlata volt itthon és külföldön – Svájctól Indiáig. Munkásságát több díjjal ismerték el. Női és férfi ruhakollekciókat alkotott. Pedagógiai tevékenységet is folytat, s a társasági etika és öltözködéskultúra terén a kulturális és közélet képviselőit, valamint a diplomatákat látja el hasznos szakmai tanácsokkal. 

Lederer Ivett

Lederer Ivett legújabb kiállítása augusztus 15-én nyílt meg a pozsonyi Zichy-palotában, s szeptember 3-ig lesz látható. A tárlat a művész legújabb képeit mutatja be. Utána a bécsi Szlovák Intézetben, majd Rómában, Kassán és végül szülővárosában, Dunaszerdahelyen tekinthetik meg az alkotásait. 

Mit vegyek fel? Mindennapos kérdés és dilemma nálunk, nőknél. Ezúttal azonban jó okom volt rá, mert olyasvalakivel készültem találkozóra, aki igencsak jártas a társasági etikett és az öltözködéskultúra terén. Lederer Ivett tanácsaira ismert emberek is igényt tartanak. 
 
Fölösleges volt az aggodalmam, annyira természetesen viselkedik, semmi jelét nem adja, hogy szigorúbb szemmel figyelné maga körül az embereket. Mostanában már kikapcsol, az utcán csak az ragadja meg, ami mágnesként vonzza  a tekintetét, mert nagyon zavarja. Azt is észreveszi, ha valaki nagyon elegáns, esetleg valami különleges rajta. Elegánsból az utóbbi időben kevesebbet lát, jegyzi meg, mert mindenki rohan, de azért néha belebotlik jól öltözött nőkbe, férfiakba. Egyébként úgy véli, szakmai téren teljesen mindegy neki, hogy ki mit visel, ez mindenki magánügye. Ha előadásokat, szemináriumokat tart a diákoknak, gyakran mondja nekik: az, hogy elfogadják-e, amit mond, az ő dolguk. Magukról állítanak ki bizonyítványt az öltözködésükkel, maguknak csinálnak jó vagy rossz reklámot. 
 
Hogy áll ehhez a kérdéshez valaki, akinek ez a mestersége? Mi a mérvadó?
A saját ízlésem. Az a jelszavam, hogy az elegancia maga az egyszerűség. Egyszer valaki egy szemináriumon megkérdezte: miért nem viselek ékszereket. Néha viselek, kedvelem is, de inkább bizsut vásárolok, nem az életcélom, hogy drágaköveket aggassak magamra, ugyanezt a szolgálatot megteszi nekem az ízléses, szép és nem túl feltűnő bizsu. Továbbra is azt vallom, hogy a kevesebb több, ehhez tartom magam. Nemcsak az öltözködésben, a viselkedésben is. 
 
Ruha teszi az embert, tartja a közmondás. Helyes az embereket öltözködésük alapján ítélni? 
Egy szakember akkor is felfedezi, kivel van dolga, ha az illetőt jól kioktatták. Manapság azok, akiknek fontos, miben jelennek meg, hogyan kell viselkedniük, szaktanácsadóhoz fordulnak. De egy apróságról mindig megfeledkeznek. Nekem az volt a szerencsém, hogy pszichológiát is tanultam, ráadásul a professzor kedvence voltam, s mindig meghívott a Károly Egyetemen tartott előadásaira. Ez a hobbim mindmáig megmaradt. Vannak dolgok, amiket más észrevesz, de az illető maga nem tudatosít, s bármennyire eljátssza, hogy mennyire isteni, felfedezünk rajta olyan valamit, amit nem akart feltárni. 
 

Fotók: a művésznő albumából
 
Mennyire hangulatfüggő az, hogyan öltözködünk?
Nem lenne szabad, hogy így legyen, aszerint kell öltöznünk, hogy hová megyünk. A nők 99 százaléka bevallja, kedvétől függ, mit vesz fel. Nem mindegy, hogy egy intézetbe megyek, fiatal vagy idős emberek közé, egy kicsit mindig bele kell élni magunkat azoknak a lelkivilágába, akikkel kommunikálni fogunk. Annak idején a minisztériumokban tartottam szemináriumokat, s a munkaügyiben a nyári hónapokban a hölgyek belépő papucsokban, vörösre lakkozott körmökkel jöttek munkába, s így fogadták az ügyfeleket. 
 
Manapság még forrónadrágban is látni fiatal hölgyeket munkahelyen.
A munkaadótól függ, hogy mit enged meg az alkalmazottaknak, ha ők maguk nem tudják, mi illik és mi nem. Ezért hívtak meg tanácsadóként néhány minisztériumba, hogy tapintatosan rávegyem az ott dolgozó nőket, illő módon öltözködjenek.
 
Szót fogadtak?
Egyesek igen, mások nem fogták fel, mit akarok. De az érv, hogy ha nem tetszik, amit a munkaadó elvár, nyugodtan felmondhatnak, általában hatott. S az állami szférában működő munkaadóknak ugyanúgy tudatosítaniuk kell, hogy a működésüket a mi adónkból fizetik. Nem fogadhatja egy ott dolgozó a feleket rövidnadrágban, lezseren eldőlve kávé mellett. 
 
Azáltal, hogy manapság főként a férfiak öltözködése foglalkoztatja, elkülöníti a férfi és női kultúrát? Pontosabban: a nőivel kevesebbet foglalkozik?
Egykor a női öltözködéssel kezdtem, aztán tértem át a férfira. Először saját magunkkal foglalkozunk, aztán a barátnőkkel, s az egyik megkért, hogy adjak tanácsot a férjének. Így kezdődött. Az első mellényt neki készítettem. 
 
Tehát nemcsak tanácsolt, hanem maga volt a divattervező is?
Nem is tudom, mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás. Én magam készítettem el az anyagot: kezdetben szalagból, ezeket varrtam össze. Prágában végeztem a főiskolát, s annak befejeztével a nyolcvanas években a cseh képtárak révén kijutottam külföldi kiállításokra. Így kaptam a felkérést, hogy a párizsi Őszi Szalonra készítsek 2,5x3 méteres tapiszériát. Kevés volt az idő, az akkori kicsi lakásban a hely is. Már megvolt a kisfiam, így otthon dolgoztam, s eszembe jutott, hogy bársonyszalagokból fogom megfonni. El is készült, de azzal nem számoltam, hogy ha leveszem a keretről, az egész elcsúszik, s újra kell feszítenem. A végén az eredmény nagyon érdekes lett, s nagy tetszést aratott, annyira, hogy a homlokfalon helyezték el, előtte zajlott az egész ceremónia, a vendégek fogadása. Mindezt csak úgy tudtam meg, hogy a cseh kollégák lefotózták, és elküldték nekem a képeket. Akkor már a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola tanára voltam, s nem hagyták jóvá, hogy kiutazzak. 
 
 
Mi az összefüggés a női divat és a szalagok között?
Miután elkészült a tapiszéria, és sok szalag megmaradt, eszembe jutott, hogy ezeket összevarrom, és női kabátkát készítek belőlük. A bécsi barátnőmnek ajándékoztam, akinek annyira megtetszett, hogy megkért, varrjak egyet a báli szoknyájához is és a férjének mellényt a szmoking alá. Próbaként varrtam neki egyet, s mivel ügyvéd, felöltötte a talár alá. Amikor meglátták a kollégái, ők is rögtön rendeltek, s mindjárt híre ment. A mellényekhez később férfiingeket készítettem.
 
Az anyag továbbra sem változott?
Később már nem bársonyszalaggal dolgoztam, hanem textillel. A Hugo Boss céggel együtt egy érdekes bemutatónk is volt a Lions Clubban, ők az öltönyöket szállították, ezeket kombináltuk az én színes mellényeimmel és ingeimmel. 
 
Ez volt pályájának kezdete, de térjünk vissza egy kicsit a gyerekkorhoz.
Annak idején az üzletekben árultak papírra rajzolt babákat, s ezeket kinyírva fel lehetett öltöztetni a mellettük lévő különböző ruhákkal. Mivel aránylag szerényen éltünk, a szüleim vettek egyet, a többit mi magunk rajzoltuk meg hozzá és vágtuk ki. Volt egy kis kofferem, abban őrizgettem. Később meg anyagból varrtam babaruhákat. Mostanában, ha megkérdezem a szülőket – akik azzal keresnek fel, hogy tehetséges a gyerekük és divattervező lesz –, varr-e a lányuk a babáinak, meglepődve az a válaszuk, hogy még csak tízéves. 
 
Tehát az alapokat maga szerezte?
Tizenöt éves voltam, amikor a Csehországban élő nagyapám vett nekem egy varrógépet, látva, hogy kézzel varrom magamnak a ruhákat. Mindmáig megvan.
 
Gyerekként Dunaszerdahelyen élt. Mikor került Pozsonyba?
1960-ban költözött ide a család. Orvos akartam lenni, mint a fivérem.
 
Hogy lett mégis képzőművész? Családi indíttatásból?
Az édesapám nagyon jól rajzolt, esténként, amikor elővette a vonalas füzetét, áhítattal néztem. 1966-ban Pozsonyban rendezték a műkorcsolyázó-Európa-bajnok­ságot, emlékszem, hogy a füzetembe folyton a piruettező korcsolyázókat rajzolgattam. 
 
 
Szóval, miért is nem lett orvos?
Édesapámat burzsoá osztályellenségnek tekintették, Dunaszerdahelyen a nagyapámat gabonabárónak hívták, ő volt a csallóközi felvásárló. Így semmi esélyem nem volt, hogy felvegyenek az orvosira. 
 
Hogyan folytatódott a pályája a prágai főiskola befejeztével?
Diákként Finnországban jártam gyakorlaton, már ott kaptam ajánlatot, a professzoromnak nagyon tetszettek a műveim, kiállítást is rendezett belőlük, de életem nagy szerelme Prágában élt, miatta nem maradtam ott. A főiskola befejeztével óriási dilemmában voltam, hogy visszajöjjek-e Szlovákiába, vagy sem, de állást kaptam a pozsonyi Képzőművészeti Főiskolán, s ezzel minden eldőlt. Van úgy, hogy az ember valamit nagyon akar, mégis más győz. 
 
Milyen elv alapján haladt a pályán? Volt egyáltalán ilyen, vagy az alkotás inkább intuíció? 
Én az érzéseimre hagyatkozom. Valamikor sötétnek, szomorúnak, depresszívnek hatnak a műveim, de én nem ilyennek szánom, az, ami a végén kisugárzik belőlük, az valószínűleg az én akkori állapotomat tükrözi. Olyan képeket szeretnék készíteni, amelyek mellett az ember jól érzi magát. 
 
Sok területen mozog – képzőművész, ruhatervező, dizájner, szaktanácsadó. Melyikben érzi magát a leginkább otthon?
A textiltechnikákkal kezdtem, a főiskolán sok gobelint készítettem, majd vert csipkét és klasszikus tapiszériát. Minden egyes időszaknak megvan a maga varázsa. Úgy hiszem, hogy nagyon jó csipkéző voltam, a csipke és üveg kombinációját máig senki nem utánozta, mert nagyon igényes munka. Ami nagy előnyöm, hogy sokszor úgy tűnik, csak játszadozom, de tíz-tizenkét órán át el tudok üldögélni egy-egy mű felett. 
 
A csipke és üveg kombinációjával készült sorozatáért az iparművészeti világkiállításon díjat kapott. Továbbra is dolgozik csipkével? 
Most épp számítógépen. Egy bécsi úriember látva ezeket megdöbbenve jegyezte meg, hogy hiszen maga ezt festi, a legújabb és legfejlettebb technikát a festészettel kombinálja. Nekem eszembe sem jutott, mert soha nem láttam ilyet, épp ez benne az eredeti, ami az enyém. Én úgy hívom, hogy irka-firka. Aki ért hozzá, mindjárt tudja, miről van szó. 
 
Jól játszik a színekkel, a képeknek megvan a maguk története. Honnan meríti ezeket?
Én magam nem viselek színeset, ennek ellenére imádom a színeket, ez valószínűleg kompenzációja annak, ami belőlem hiányzik. A diákjaim, amikor elvittem őket a Crown Plaza szállóbeli kiállításomra, nem akarták elhinni, hogy ezek a művek tőlem származnak. Túl fiatalosnak, modernnek találták őket, túl sok volt bennük az energia. 
 
Ebből az alkotóban sincs hiány: az alkotó munka, a kiállítások mellett a pozsonyi divatnapok rendezvényének is zsűritagja.
A barátnőm kért meg rá, s négy éve én vagyok a zsűri elnöke. Idén elismerést is kaptam a fiatalokkal végzett munkámért. 

Ajánló