70 éve lett független India

Hetven éve, 1947. augusztus 15-én nyerte el függetlenségét India. A brit koronagyarmat ezt követően azonnal két részre, a hindu Indiára és a muszlim Pakisztánra szakadt, a tömegmészárlásokkal kísért folyamatban 15 millió ember kényszerült menekülésre addigi lakóhelyéről.

Mahátma Gandhi erőszakmentes ellenállása az egész világ figyelmét Indiára terelte
Képarchívum

Az indiai szubkontinens mérhetetlen gazdagsága és stratégiai fekvése miatt már a 16. század óta az európai gyarmatosítás elsődleges célpontja volt, a portugálok, a hollandok és a britek is megvetették itt lábukat. A versengésből végül a britek kerültek ki győztesen, akik a 19. század közepén egész Indiára kiterjesztették hatalmukat (Viktória királynőt 1877-ben koronázták meg India császárnőjének), az uralmuk ellen kirobbant 1857-es szipojlázadást vaskézzel leverték. Ezután enyhítettek az elnyomáson, és törekedtek arra, hogy a felső kasztok tagjait megnyerjék maguknak, de az ellenállási folyamat végérvényesen megkezdődött.

1885-ben megalakult az Indiai Nemzeti Kongresszus (INC), amely a függetlenedés és az indiai nacionalizmus motorjaként megkerülhetetlen tényezővé vált. A britek 1909-ben minden állam élére kormányzót állítottak, az ő tanácsadó testületében indiaiak is részt vehettek. Az éledő nacionalizmus közepette ez kevésnek bizonyult, a Wilson amerikai elnök által az első világháború idején hirdetett önrendelkezés elve alámosta a brit birodalom alapjait. Nagy-Britannia 1919-ben kétkamarás indiai törvényhozást állított fel, és szavazati jogot adott az ötmillió leggazdagabb indiainak az ország ügyeinek intézésére.

A húszas évek forrongása közepette emelkedett ki a következő időszak három jelentős politikusa: Dzsaváharlál Nehru, Mahátma Gandhi és Muhammed Dzsinna. Gandhi erőszakmentes ellenállása az egész világ figyelmét Indiára terelte, más politikusok tevékeny ellenállásra buzdítottak. 1935-ben a brit parlament újabb jogokat biztosított az indiai központi törvényhozásnak és a 11 területi törvényhozásnak, a hadügyek és külügyek intézése azonban továbbra is brit kézben maradt. A törvény azonban nem vette figyelembe a vallási megosztottságot, így az önálló muszlim államot követelő Dzsinna és az egységet fenntartani akaró Nehru és Gandhi ellentéte egyre súlyosabbá vált.

A második világháború alatt az INC függetlenséget követelt a brit erőfeszítések támogatása fejében, válaszul a britek megint bebörtönözték Gandhit. A helyzet pattanásig feszült, és a háború végére nyilvánvalóvá vált, hogy a megroppant brit birodalom nem képes tovább fenntartani befolyását. Miután az 1947. évi választásokon a szigetországban a Munkáspárt került hatalomra, megkezdődtek a tárgyalások a britek, az INC és a muszlimok képviselői között. Mindkét fél elfogadta, hogy India a nemzetközösségen belül függetlenséget kapjon, de ez a szubkontinens megosztásával járt. A törvény 1947. augusztus 15-i életbe lépésekor két szuverén domínium jött létre, India mellett, két egymástól 1500 kilométerre fekvő területből megalakult a muszlim többségű Pakisztán. Híres beszédében Nehru így értékelte a hosszan tartó küzdelem eredményét: "Amikor éjfélt üt az óra, és a világ alszik, India életre kel, és szabadságot kap. Egy olyan pillanat érkezik el, amely ritkán szokott a történelemben... véget ér egy korszak, egy nép lelke hosszú elnyomás után hallathatja hangját."

A hinduk és a muszlimok között tömegmészárlásokba torkolló összecsapások robbantak ki, az újonnan meghúzott határok 15 millió embert kényszerítettek lakóhelyük elhagyására. India és Pakisztán a vitatott hovatartozású Kasmír miatt már 1947-ben háborút kezdett, amelyet hatvan év alatt még három követett, a vérontást megakadályozni képtelen Gandhit 1948 januárjában egy megszállott hindu gyilkolta meg. 1971-ben Pakisztán is kettészakadt, a keleti országrészből megalakult Banglades.

Ajánló