Bűn és bűnhődés

Száztizennégy évvel ezelőtt, 1898-ban jelent meg Morgan Andrew Robertson amerikai író Futility című novellája a Titán nevű hatalmas óceánjáró luxusgőzös tragédiájáról, amely az angliai Southamptonból indulva, gyilkos sebességgel New York felé tartva egy áprilisi éjszakán jéghegynek ütközve nyeletlen fejszeként merül a tenger mélyére; az utasok nagy része a jéghideg vízben leli halálát, mivel az elsüllyeszthetetlennek hitt csodahajón nem volt megfelelő mennyiségű mentőcsónak.

(Képarchívum)
Méretes

A két év alatt megépült Titanic méretei mai szemmel is lenyűgözőek: 269 méteres hosszával, 28 méteres szélességével, 56 méteres árbocmagasságával egy hatalmas úszó palotára emlékeztetett.

Tizennégy év múltán a Southamptonból kifutó, New Yorkba tartó csodahajó, a Titanic, április 14-e holdtalan, sötét éjszakáján teljes menetsebességgel egy hatalmas jéghegynek ütközve elsüllyedt. Az utasok kétharmada a tengerbe veszett, mivel nem volt mindegyikük számára hely a mentőcsónakokban. Az előző történet az írói fantázia szülötte. Az utóbbi véresen komoly, amely ezerötszáz ember halálát követelte. Mindkét esetben a kiváltó ok azonos: az emberi gőg, a műszaki alkotásokba vetett vak hit okozta az előrelátható és -mint az irodalmi mű is bizonyítja - megjósolható katasztrófát. Ez utóbbiról először a hírügynökségek tudósítottak, majd számtalan visszaemlékezés, dokumentumregény jelent meg róla, végül - több alkalommal - a filmvásznon is megjelent a korábban soha nem tapasztalt méretű, szörnyű tragédia. Napjaink embere elsősorban James Cameron 1997-ben készült lenyűgöző, tizenegy Oscar-, négy Arany Glóbusz és egy Grammydíjjal jutalmazott filmjéből ismeri. Vele kapcsolatban felmerül a kérdés, mennyire hűen ábrázolja a száz évvel ezelőtt történteket?

Az egyik legmeghatározóbb rendezőről elmondható, hogy tökéletes munkát végzett: nemcsak az eseményeket és a katasztrófa egyes részleteit mutatja be halálos pontossággal - amiben sokat segítettek neki a Robert Ballard amerikai tengerészparancsnok által készített felvételek a négy kilométer mélységben fekvő roncsról -, hanem még a legfontosabb szereplőket is teljesen élethűen jelenítette meg. Felesleges hangsúlyozni, hogy a két tizenéves fiatal, Jack és Rose kitalált szereplők, a halhatatlan veronai szerelmespár huszadik századi megidézői. Nem hiába állítják a filmes rossznyelvek, hogy William Shakespeare a legtöbbet foglalkoztatott hollywoodi forgatókönyvíró. Viszont a hús-vér alakok: az „elsüllyeszthetetlen Molly“ (aki egykori férje frakkját kölcsönzi a koldusszegény Jacknek, az első osztály éttermében elköltött vacsorához) Kathy Bates remek alakításában, a hajótervező Th omas Andrews (megidézője Victor Garber), Edward Smith kapitány (Bernard Hill), a hajó zenészei, lelkésze, a hajótársaság tulajdonosa, de még a nevezetes utasok, a rézbáró Benjamin Guggenheim vagy a multimilliomos Jacob Astor is mind megjelenésükben, mind viselkedésükben pontosan ilyenek voltak. A valóságban megtörténtek kapcsán érdemes feltenni a legfontosabb kérdést: szükségszerűen kellett elsüllyednie a kor legnagyobb, legdrágább, legszebb hajójának, és valóban el kellett pusztulnia az utasok kétharmadának? Mindkét esetben a válasz egyértelmű nem. E szörnyű tragédia máig ható legfőbb tanulsága, hogy miként nem szabad dolgainkat vak hittel, az aggasztó előjelek teljes figyelmen kívül hagyásával és elképesztő emberi felelőtlenséggel végezni.

A huszadik század elejét a töretlen optimizmus jellemzi: az emberek szerte a világon meg voltak arról győződve, hogy egyre jobban, kényelmesebben fognak élni, a műszaki haladás minden eddigi gondot megold. Ez a hangulat különösen a ködös Albiont jellemezte: a brit gyarmatbirodalom elért hatalma csúcsára, egyesített lobogója, a Union Jack fölött soha nem nyugodott le a Nap, egy angol úgy körbeutazhatta a Földet -mindenütt partra is szállva -, hogy mindig hazájában maradt, útlevélre nem volt szüksége. A világ legnagyobb hatalma, a tengerek korlátlan ura és a feltörekvő Egyesült Államok között egyre élénkülő kereskedelem és utasforgalom bonyolódott le. A kor két legnagyobb hajótársasága, a Cunard Line és a White Star Line óriási versengést folytatott az utasokért. Az előbbi a gyors hajókra, az utóbbi a korábban elképzelhetetlen fényűzésre és a hatalmas méretekre alapozta karrierjét. A könnyebb megkülönböztetés miatt hajóiknak csak rájuk jellemző nevet adtak. Cunardék vízi járműveinek nevét -ia (Mauretania, Carpathia, Lusitania stb.) toldalékkal látták el, ez a White Star esetében az -ic volt. Az első óriásgőzöst, az Olympicot 1907ben kezdték építeni, a nagy „hármas“ ékkövét, a kor legnagyobb hajóját, a Titanicot 1909-ben, a Giganticot 1911-ben.

A két év alatt megépült Titanic méretei mai szemmel is lenyűgözőek: 269 méteres hosszával, 28 méteres szélességével, 56 méteres árbocmagasságával egy hatalmas úszó palotára emlékeztetett. Műszaki jellemzői is csodálatra méltóak: 29 gőzkazán szolgáltatta a két négyhengeres gőzgép és egy alacsony nyomású gőzturbina számára az energiát, amelyek 50 ezer lóerővel hajtották meg a 3 hajócsavart. A fentiekben említett film pontos képet ad a hajó elképesztő luxusáról és arról is, hogy milyen vak hit uralkodott a fedélzetén: az utasoknak semmi bajuk sem történhet, így nem gond, hogy maximális sebességgel, a legrövidebb útvonalon, zajló jéghegyek között szelik át az óceánt. A legénység, Smith kapitánnyal az élén úgy gondolta, annyi baj, ha nekiütköznek egy jéghegynek, ízzé-porrá zúzzák. Hogy nem így történt, annak számtalan oka van. Az első már az összeszerelésnél megtörtént: hárommillió szegecscsel erősítették fel a hajótest acéllemezeit. Ha a jóval drágább, de ekkor még általánosan nem elterjedt hegesztést választották volna, az ütközésnél sokkal kisebb lett volna a hajó sérülése. De még ez sem lett volna végzetes, ha - amiben sokan bíztak - egyszerűen nekimennek a jéghegynek. Ebben az esetben ugyan a hajó súlyosan megsérül, viszont a felszínen maradt volna. De érdemes időrendi sorrendbe állítani az eseményeket.


A csodahajó 1912. április 12-én, délben futott ki Southampton kikötőjéből, első állomása a franciaországi Cherbourg-ban volt - itt szállt fel a Titanicra az események későbbi menetében meghatározó szerepet játszó Molly Brown -, innen az írországi Queenstownba (ma Cobh) vezetett az útja, majd teljes sebességgel nekivágott az óceánnak. Smith kapitány feladata az volt, hogy kedd este öt óra előtt érje el a New York-i kikötőt. Minden simán zajlott a következő nap estjéig. Ekkor érkeztek rádión az első figyelmeztetések a hajó útvonalán észlelt jéghegyekről.

A sérthetetlenségük tudatában élők azonban fittyet hánytak erre. Még csak anynyi fáradságot sem vettek a tisztek, hogy távcsövet adjanak az árbockosár őrszemeinek kezébe, ami a következő hibának bizonyult. Vasárnap éjjel öt perccel háromnegyed tizenkettő előtt húzta meg Frederick Fleeet őrszem a vészharangot, jelezve a közeli jéghegyet. A szolgálatban levő első tiszt, William Murdoch ekkor kiadta a végzetes parancsot a hajó balra fordítására és a baloldali hajócsavar hátramenetbe kapcsolására. Parancsa, előző tapasztalatainak birtokában hibátlan volt: az ütközést el is kerülik, ha korábban veszik észre a jéghegyet, vagy ha a hajó jóval kisebb. A lomha óriás viszont olyan lassan fordult a kívánt irányba, hogy jobb oldalával végigszántotta a jéghegyet, amely léket ütött rajta. Hosszú időn keresztül úgy tudták, hogy egy 90 méteres hasadás okozta a Titanic vesztét. A legújabb kutatások viszont kiderítették, hogy sok tízezer szegecs pattant el, az így keletkezett réseken ömlött be a tengervíz. Mindenesetre a tervező, Andrews számára az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, hogy a hajó elsüllyed. Smith kapitány kiadta a vészjelzésre a parancsot, valamint elkezdte szervezni a mentőcsónakok vízre bocsátását. Ekkor derült ki a következő végzetes hiba, ami már bűnnek is mondható: a legénység nem volt mentésre kiképezve, semmilyen gyakorlatot nem tartottak, sokan közülük még az egyes fedélzetek beosztását sem ismerték.

Az utasok vakon hittek a Titanic sérthetetlenségében, emiatt nem engedelmeskedtek a hajó elhagyására felszólító parancsnak. Ráadásul a jéghideg víz 50 méteres, félelmetes mélységben volt alattuk, miközben ők odafenn biztonságban érezték magukat. Sokukat úgy kellett belelökdösni a csónakokba. Mindezek eredményeként az ütközés után csak több mint egy órával tudták leereszteni az első csónakokat, azok is félig üresek voltak. Az úszó palotán az utasok csaknem 60 százaléka számára volt férőhely a mentőcsónakokban. Hogy csak a felük menekült meg, annak fő oka a fedélzeten uralkodó szervezetlenség, majd - amikor kiderült, hogy valóban a tenger fenekén végezhetik - az utasok körében kitört pánik. De még ekkor is volt esély a megmentésükre: látótávolságban vesztegelt a Leyland Liner társaság Californian nevű gőzöse, amely épp a jégveszély miatt nem folytatta útját. Csakhogy rádiósa, készülékét kikapcsolva aludni tért, az őrszemek és az ügyeletes tisztek a Titanic vészjelző rakétáiról azt hitték, hogy tűzijátékot rendeznek az óriáshajón. Ez megpecsételte a süllyedő hajó utasainak sorsát, amely két és félórás haláltusa után elmerült, magával rántva 1517 embert a hullámsírba.

A legismertebb áldozatok között volt Smith kapitány, Thomas Andrews, a hajó tervezője, a végzetes parancsot kiadó William Murdoch első tiszt, John Jacob Astor multimilliomos, Benjamin Guggenheim rézbáró és Archibald Butt, az Egyesült Államok elnökének tanácsadója. A süllyedő hajó óriási örvényeket kavart, így a mentőcsónakokban levők legfőbb feladata a tisztes távolságba való kerülés volt. Egyedül a nagy rivális, a Cunard Line Carpathia hajója sietett a bajbajutottak segítségére. Ők is véletlenül értesültek a tragédiáról: a rádiós nem volt ugyan szolgálatban, de lefekvés előtt megkérdezte a Titanicot, hogy nem láttak-e jéghegyet. A tragédiáról értesülvén Arthur Henry Rostron kapitány teljes gőzzel a bajbajutottak segítségére sietett. Mivel csaknem 100 kilométeres távon kellett a jéghegyeket kerülgetve lavíroznia, csak hajnali negyed ötre ért a tragédia helyszínére. A megmenekült utasokat hajója ifj ú orvosa, Dr. Lengyel Árpád látta el.

A Titanic utasainak életben maradt egyharmada végül is a tervezett időponthoz képest kétnapos késéssel megérkezett New Yorkba, ahol a Carpathia legénységét a hatalmas tömeg háborús hősöknek kijáró tisztelettel fogadta.
Molly Brown már a Carpathia fedélzetén megalapította a Túlélők Bizottságát (Survivor's Comittee), amelynek elnökévé választották. Mire New Yorkban kikötöttek, tízezer dollár volt alapítványának kasszájában, amivel a szegény sorsú túlélőket támogathatták. Egy hónappal New Yorkba érkezését követően saját kezűleg akasztotta Rostron kapitány és legénységének a nyakába az emlékérmeket „Az 1912. április 15-én tanúsított lovagias és hősies szolgálataik elismeréséül az RMS Titanic túlélőitől“ felirattal. A későbbiekben egyik szervezője volt a Titanic washingtoni emlékművének felállításában, és nem kis szerepe volt abban, hogy a White Star kártalanította a túlélőket.

A nagyközönség körében elterjedt a legenda, hogy amiatt rohant vak légyként a Titanic a vesztébe, mivel a leggyorsabb hajónak kijáró kék szalag megszerzéséért versengett. Ezt határozottan cáfolja Sir James Bisset, a mentésben részt vett Carpathia másodtisztje, a későbbiekben a Cunard Commodoreja - vezérkapitánya -, a tengerhajózás egyik legnagyobb szakértője, aki rámutatott, hogy nemcsak a csúcstartó Mauretania, hanem a Lusitania is gyorsabb volt a Titanicnál, amelynek még maximális sebesség mellett sem volt esélye a legendás szalag megszerzésére. A világ legnagyobb hajója valójában a modern tömegtájékoztatás áldozata lett: azért kellett eszeveszett tempóban rohannia, hogy az újságok kedd esti kiadásában már beszámolhassanak az érkezéséről. Az utolsó időpont pedig délután öt óra volt.
Az óriáshajó katasztrófája után új előírásokat vezettek be: kötelezővé tették a folyamatos rádiószolgálatot, minden utas számára férőhely biztosítását a mentőcsónakokban, és megtiltották a nyílt tengeren tűzijátékok szervezését.

Tanulságos a Titanic katasztrófában érintett hajók további sorsa is. Mivel nevét sokan istenkísértésnek tartották, testvérhajóját, a Giganticot átkeresztelték Britannicra. Sorsát így sem kerülte el: az I. világháborúban aknára futott és elsüllyedt. Hasonló sors jutott ki a mentőhajó Carpathiának is: 1918 júliusában egy német tengeralattjáró süllyesztette el. Egyedül az Olympic érte meg a tisztes „öregkort“: 1935-ben kivonták a forgalomból, de ez nem jelentette a halálát: egyes fedélzeteit szállodává, éttermekké alakították, amelyek napjainkig működnek. A vörös lobogó nagy fehér ötágú csillagáról elhíresült White Star soha nem heverte ki ezt a tragédiát, végül 1934-ben beolvadt nagy vetélytársába, a Cunardba, amely - igaz, szintén egy nagyobb vállalatbirodalom részeként - napjainkig működik.

Az amerikai író, Morgan Andrew Robertson még megérhette váteszi jóslatának valóra válását: három évvel a Titanic világrengető tragédiája után, 1915-ben hajtotta örök álomra a fejét.

Ozogány Ernő

 

Címkék 

Ajánló

Ha Ön az Ororszlán jegyében született, úgy gondolja, hogy mostanában könnyen eléri a céljait, és a nehezebb ügyeket...

Ha Ön a Bak jegyében született, figyelme és érdeklődése mindinkább a külvilágra és a munkájára összpontosul, s ezt...

A zavartalan emlékezés érdekében a rendőrség óvatosságra int mindenkit a halottak napjának közeledtével, a...