Keresztes Tamás Popriscsint hozza Pozsonyba

Joseph K., Woyzeck és Mozart után Popriscsinnel bővült Keresztes Tamás emblematikus szerepeinek a sora. Az Egy őrült naplója fantasztája újabb nagy színpadi vállalkozása lett, hiszen a teret és a hanghatásokat is ő maga komponálta meg.

Szkárossy Zsuzsa felvétele

Ő az akrobatikus burleszk mestere, akiben testvéri viszonyban van az artista, a gegman és a chaplini clown. S amíg a színpadon Bodó Viktor rendezésében Gogol hőseként nyújt bravúros alakítást, addig Lengyel Balázs nemrég elkészült Lajkó – cigány az űrben című filmjének a bemutatóját várja. Az pedig egyrészt romantikus, másrészt fekete komédia lesz egy lelki defektes roma fiúról, aki eléri a csillagokat.

Mi vagyunk őrültek, vagy a világ őrült meg körülöttünk? Ezt a kérdést feszegeti Gogol katartikus erejű szentpétervári elbeszélésében, elképesztő érzéssel rátapintva kora keserű realizmusára, életünk és mindennapjaink ellentmondásaira. Mi kell ahhoz, hogy a színész hitelesen hozza az őrültet?

Nehezen tudok erre a kérdésre válaszolni. A múlt évadban egymás után többször is játszottam a darabot. Aztán lement a sorozat utolsó előadása, és úgy éreztem, jó lenne pihenni három-négy napot. Nyilván azért vágytam erre, mert az 1 óra 40 perces folyamatos színpadi jelenlét fizikálisan és mentálisan is óriási kihívás. Attól nem tartok, hogy egyszer csak megbolondulok. Ezt inkább a misztikumra hajlamos emberek gondolják, vagy szeretnék hinni, hogy ha egy színész őrültet játszik, valóban megőrül utána. Előadás után mindenesetre szeretném kitombolni magamból mindazt, amit a színpadon megélek, mert az valamilyen szinten biztosan megvisel. De mivel más előadásokat is játszom, és nem keveset, karban kell tartanom magam, folyamatosan észnél kell lennem. Ahhoz pedig nem is kell őrültet játszanom, hogy egy előadás megviseljen. Vannak szerepek, amelyeket könnyebben hagy a színházban az ember, de vannak olyan előadások is, amelyekbe rengeteg munkával sok mindent belepakolunk, s azok után jólesik fújni egy nagyot.

Ennek is lehetnek különböző változatai. Hogy ezt a „fújást” ki hogyan oldja meg.

Meglátásom szerint nem az a jellemző, hogy a színész előadás után hazamegy, megveti az ágyát, és lefekszik aludni. Kicsit fel is kell dolgozni azt, ami a színpadon történt, hiszen 1 óra 40 percen át bizonyos mértékig kontroll alatt tartom magam, hogy a következő előadásba át tudjam menteni ennek a tapasztalatait. Az a jó, ha van egy olyan része is az előadásnak, ahol nem árt egy enyhe kontrollvesztés. Nagyon jó érzés, ha ez sikerül.

Popriscsin a súlyos drámai szerepek között is az egyik legsúlyosabb. Bizonyára kell hozzá egy speciális kulcs. Vagy elég, ha kivételes tehetségű és nagy teherbírású a színész?

Ahogy az életben minden fontos emberrel való kapcsolatom más és más, ugyanúgy a szerepeimhez is más és más élmények kötnek. Adódik ez természetesen abból is, hogy a próbafolyamat alatt akár magánemberileg, akár a színpadon mi minden történt velem, milyen viszonyban voltunk egymással a munkafolyamat alatt. Egy anyának is, aki többször szül, más és más élmény egy gyermek világrahozatala, hát még a felnevelése! Popriscsin is előadásról előadásra cseperedik. A bemutatóhoz képest már nagyobbacska a gyerek. Már gügyög, lábra állt, kapaszkodva megy a fal mentén. Remélem, sok évig nevelhetem még.

Darvas Iván legendás szerepe volt Popriscsin, több százszor játszotta a Pesti Színházban. Ő idősebb volt, amikor megkapta.

Én három évvel vagyok fiatalabb, mint Popriscsin. Ő negyvenkét éves, én most vagyok harminckilenc. De nem is ez a fontos. Az első kérdés, ugye, az volt, hogy van-e recept a színpadi őrülethez. Meg kellene azonban válaszolni azt is, hogy Popriscsin mennyire van tudatában az őrületének. A recept egyik alapvető összetevője mindenekelőtt egy jó író, jelen esetben Gogol. A próbafolyamat során arra kellett figyelnünk, nehogy túlfűszerezzük a dolgot, és valami olyat tegyünk hozzá, ami nem való a receptjébe. Mi azt láttuk megoldásnak, hogy azon a pontján az előadásnak, amikor Popriscsin egyértelműen és láthatóan átbillen a túloldalra, a néző szemében színházhatásilag megnyugszik, révbe ér, megvilágosodik az elméje. Onnantól fogva már nem kínozzák őt külső tényezők, teljesen kisimul, a néző előtt viszont kirajzolódik, ahogy egyre inkább elszakad a valóságtól. A színdarab „csinálja meg” az őrültet. A darab elején egyre szorítóbban kínlódó embert kell megmutatni, a teljes megőrülés pontján pedig ki kell simulni. Bodó Viktorral mi ezt az utat választottuk. Így próbáljuk meg elkerülni, hogy ne legyen művi az előadás. Bár monodrámáról beszélünk, színházi értelemben gazdag világot akartunk létrehozni. Technikailag sem óvatoskodtunk. Hangban, fényben, szcenikában is szabadjára engedtük a fantáziánkat. Minden ilyen lehetőséget megragadtunk, hogy mindaz, ami körülveszi Popriscsint, azt segítse elő, hogy ne kelljen nagyon az őrültet játszani.

A helyszín is az őrültségét jelzi.

A helyszín egyszer csak átalakul, furcsa életre kel, és igen, azt jelzi, hogy ő már egy kicsit más dimenzióban él.

Az első pillanattól fogva evidens volt, hogy díszlettervezőként is kezébe veszi a darabot?

Az első pillanatban még nem. De mivel közel két évünk volt arra, hogy ezen agyaljunk, a díszletről is sokat beszéltünk. Egy évvel azelőtt, hogy elkezdtük próbálni a darabot, összejöttünk egy balatoni üdülőben, ahol én egy héten át minden este felolvastam a szöveget, szinte befecskendeztem magamba és a társaság többi tagjába, hogy az agyunk folyamatosan ezen járjon. Ennek az injekciónak aztán az lett az eredménye, hogy fél évvel a próbakezdés előtt minduntalan vissza-visszatért egy kép a fejemben, s azt el is készítettem egy kezdetleges kis makett formájában. Szívószálakból, fogpiszkálókból, hajcsatokból, mindenféle otthon talált tárgyból raktam össze. Nekem ez nagyon nagy kaland volt, és az ötlet Viktornak is tetszett.

Az ügyes kezű, ezermester színész.

Mindig is vonzódtam a technikai dolgokhoz. Bármilyen szerszámot szívesen veszek kézbe. Apám is fúr-farag, barkácsol, mindent megcsinál, amit a fejébe vesz. Én is sok mindent egyedül meg tudok javítani otthon. Izgatnak ezek a dolgok. Újítottam is már, pont apámmal, egy egész lakást. Az pedig külön élmény volt, hogy most igazi mesteremberek közé mehettem díszletépítő műhelybe, ahol az én elképzeléseimet valósították meg.

Az ajtó és az ablak elrajzolt, az asztalnak két lába van, lejtős, lyukas ülőkéjű a szék. A padló rései közül kerülnek elő a kellékek, és oda is hullnak vissza. Minden deformált, a közeg is „őrült”. De még a zenét, a hanghatásokat is saját maga komponálta.

Ebben azért volt segítségem Kákonyi Árpád zeneszerző és zongoraművész személyében. Folyton improvizáltunk a próbákon.

Van itt egy looper nevű hangszer, vagy inkább szerkentyű is.

Az utóbbi. Önmagában ugyanis nem szólal meg, csak ha valamilyen hangszerrel vagy énekkel rákerül a zaj. Akkor azt megjegyzi, visszaadja, és azt építeni lehet. Régi vágyam volt a looper használata. Olyan, mintha többedmagammal állnék a színpadon. Pillanatok alatt fel tudok építeni vele egy kórusművet. Varázslatos szerkentyűről beszélünk, amely különböző lehetőségeket kínál. Amikor már hangot kölcsönöz neki az ember, onnantól kezdve már hangszerként működik. Ez is koncepcióként került be az előadásba. Úgy gondoltuk, ha már egy őrült naplójában lapozunk, mindazt, ami körülveszi, ő hívja életre.

Popriscsinnek evőeszközökből „font” koronát.

Az evőeszközök az elején mint zajkeltő eszközök jöttek szóba. Tárgyakat gyűjtögettünk, amelyekkel hangokat, zörejeket, zenéket lehet létrehozni. S az evőeszköz mint tárgyi motívum sugallta, hogy az a pici tér ennek az egy szereplőnek tartogat még pár nagyobb lehetőséget. Egyszer csak valaki azt mondta, legyen ez az ő koronája, amikor királlyá válik.

Erőskezű rendezője Bodó Viktor az Egy őrült naplójának, amely előbb Pilsen, majd a pozsonyi Astorka Színház fesztiválján vendégeskedik. De ő is sejthette, hogy társak lesznek a darab színpadra állításában.

Ez minimum kettőnk előadása. De Kákonyi Árpád is meghatározó alkotótárs volt a munkában. Nehezen tudnám különválasztani az ötleteket, a megoldásokat, hogy mi kitől ered. De ha ezt nem Bodó Viktor rendezte volna, akkor ez egészen másfajta előadás. Végig nagy szükségem volt rá. Egy monodráma esetében különös és meglehetősen intim a rendező és a színész kapcsolata. Ez pedig nem csupán abban mérhető, hogy miképpen jön létre egy előadás, hogy lentről milyen instrukciók érkeznek a színpadra, hanem akár egy reggeli kávézás is benne van, vagy egy próba utáni szótlanság. Ez mind belefonódik egy előadás szövevényébe. Minden egymásra pillantás egyszer csak egy nagy egész anyagává válik.

Hogy több hangszerrel is virtuóz módon bánik, az már a Katona József Színház Dzsesztetésében is kiderült. Nemrég a Vígszínházban bemutatott Szentivánéji álom dalszerzője volt. Gitáron, dobon, tangóharmonikán és zongorán is kiválóan játszik.

Gyerekkorom óta vonzódom a hangszerekhez, és valahogy ezek kerültek a kezembe. Csak a fúvós és a vonós hangszerek maradtak ki. Bár bizonyos zenekarokban így is megállnám a helyem, nagyon óvatosan nevezném magam zenészembernek. Ritmusérzékem, muzikalitásom a mozgásomra is kihat. Minél felvértezettebb az ember…

… annál inkább vágyik egyedül lenni a színpadon?

Nem ezt akartam mondani. Annál nagyobb biztonságban érezheti magát a színpadon. A legfontosabb adottság az ízlés és a személyiség. A tisztességesség. De lényeges összetevője a szerepalkotásnak a humor is. És most nem a komikusságról beszélek, hiszen sok mindenben rejlik humor. Még abban is, hogy egyik mondat hogyan kapcsolódik a másikhoz.

Gerlóczy grófot játssza az elmúlt évek legnagyobb mozisikerében, a Kincsemben, Lajkó, a roma fiú Lengyel Balázs filmjében. Egy cigánycsalád története 1956-ból, Lajkó a csillagok közé akar jutni mint űrhajós.

Csak egy baki folytán az édesanyját lövi ki az űrbe a kerti WC-vel. Aztán véreső fakad az égből, és egy szétfoszlott kendő hull vissza a földre.

Popriscsin után a bekattant Lajkó.

Igen, megbicsaklott világban élünk. Ebben kell két lábbal állnunk a földön.

Ajánló