Babiczky Tibor: Hosszú sötét előtt

„Itt az idő” – mondja sokat sejtető arckifejezéssel az Ó-Calvados nevű műintézmény csaposa két pohár almabor és némi májas hurka elfogyasztása után a fiatal Maigret-nek, és elővesz két felespoharat. A pontos idő: reggel kilenc óra.

Fényes Adolf: Kisvárosi délelőtt (1904)
Ezt követően – félórás időközönként – tizenegy feles calvadost gurítanak le, majd délután kettőkor az öreg Paumelle elvonul sziesztázni. Előtte azonban még a következőt mondja: „»Én Pontfarcyba valósi vagyok.« Olyan jelentőségteljesen közölte ezt, hogy valami titokzatos jelentést lehetett gyanítani a szavak mögött. Vajon a májas hurka magyarázata rejlik benne? Avagy a pontfarcybéliek szokása minden félórában bedobni egy pohárka calvadost?” Maigret eltöpreng, majd nekifog élete első nyomozásának.
 
„Itt az idő.” Ez egy őszi mondat. Benne van az ősz. „Herr, es ist Zeit” – kezdődik Rilke Őszi napja. „Érleld be még fanyar gyümölcseid, / két délies napot még adj fölébük, / nehéz borrá hadd forrjon sűrű mézük, / beteljesítve őszöd ízeit.”
 
Jó szó ide a nyomozás is; pontos. A tavasz a tervezés ideje, a nyár a halogatásé és a sodródásé. Könnyű idő. Minden, ami tavasszal befejezetlenül maradt, ősszel vár megvalósításra. A sekélyszőke söröket és a szalmasárga – pláne halványrózsaszín – fröccsöket felváltják az alkonyszínű borok: a templomsárgák, a vörösek, a bordók. Ősszel leltár készül.
 
Az élet látványa és konkrét érzete – a nyár – a zsigerekkel és az ösztönökkel áll kapcsolatban, nem a lélekkel. Belefeledkezés. Élvezet. Csupán a halál közelében – ősszel –, figyelvén az elmúlás pompáját, mozdul meg legbelső lényegünk. Kénytelenek vagyunk végiggondolni az életünket. Nyomozunk eltemetett vágyak, befejezetlen tervek után a múltban. Újra bekukucskálunk a régi zsákutcákba. Ehhez pedig bort kell inni.
 
A bor: seb a világmindenségen. A cabernet-k a vénából, a sillerek az artériából, a rosék a hajszálerekből valók. Hitetlen Tamásként a bor – a fizikai tapasztalás – kell nekünk ahhoz, hogy bizonyosságot nyerjünk az égről. A bor: áldozat. Seb. Az ember: nyomókötés. Egy spulni géz. Kezdetben fehér, később bemocskolódik, a vér lassan átszivárog rajta, és szemétre kerül.
Az ősz ritmusát dicséri, hogy a nagy sötétség előtt, túl halottakon és mindenszenteken, Márton napján még feloldozást nyújt. Az újbor – legyen az Csabagyöngye vagy „bozsolé” – visszahoz valamit a gondtalan önfeledtségből. Nem elmélyíti az árnyakat, hanem kiszínezi és megvilágosítja a képet. Kibírhatóvá teszi – előre is – a téli estéket.
 
A borivás nem a léha szórakozás igényéből, hanem az önismeret vágyából ered. A borban ott van az ifjúság és a szerelem, ott a múlt és a halál, a mámor és a fecsegés, ott a magány, a gondolat és a lélek. Ha kell, emlékezés. Ha kell, felejtés. Ha egyik sem kell, önmaga.
 
„Itt az idő.” Nincs mit várni rajta – eljön. Nincs mit ellenkezni – eljön. A legtöbb, amit tehetünk, hogy keresünk egy csöndes, ablak melletti asztalt, és értő szemmel tanulmányozzuk az étel- és borkínálatot, elfogadván mintegy a megváltoztathatatlant. Hogy nincs választásunk. Valami majd kiválaszt bennünket. Mondjuk egy borjúpaprikás, tojásos galuskával. Mellé pedig pohár siller. Kezdetnek jó. Ebbe még bele lehet törődni.
Címkék 

Ajánló