Turczel Lajos születésének századik évfordulóján

Egy kisebbségi sorba taszított, legjobb szellemi erőitől, továbbá múltjától és hitétől megfosztott néptöredéknek adta vissza hagyomány- és öntudatát, s nem utolsósorban hitelét.

Gyökeres György felvétele
Lassan ötven éve annak, hogy1969 tavaszán egy, a csehszlovákiai magyar költészetről épp az Új Szóban szervezett kerekasztal-beszélgetésen együtt szerepeltem Turczel Lajossal. Én még húszon innen, pályám legelején; míg ő, ötven fölött, már egész akkori kisebbségi kényszerközösségünk – Fábry Zoltán melletti – megfellebezhetetlen és legkikezdhetetlenebb szellemi tekintélye volt. Amiből azonban semmit nem éreztetett, magabiztosságában nem volt semmi hivalkodó, és a kellő tisztelettel közeledett mindenkihez (vagy szállt vitába bárkivel). 
 
Fiatalok mentora
 
A szóban forgó beszélgetésben is többször odaállt mellém, miként az akkoriban támadások kereszttüzében levő vadóc nemzedékem mellé is, jóllehet bevallottan nem minden megnyilatkozásunkkal rokonszenvezett. De nem is első ízben tette, s nem is utoljára, hogy személyisége teljes hitelével nyomatékosított egy-egy indulást (jellemző módon már legelső, csehszlovákiai magyar vonatkozású írásával is „több megértést és közlési lehetőséget” sürgetett a „fiatal írók számára”). A Fiatal szlovákiai magyar költők antológiájának összeállításával is ő segítette Tőzsér Árpádék nemzedékének indulását, prózaantológiát szervezett, s nem kis vihart kavart antológiánk, az Egyszemű éjszaka melletti kiállását követően az 1980-as években szintén nem kis ellenszélben jelentkezett iródiásoknak is ő volt a legtekintélyesebb mentora. 
 
Föléje magasodott mindünknek
 
Szemre apró, alacsony termetű ember volt, aki azonban – tudásával is, tartásával is, moráljával is – föléje magasodott mindünknek. A legfontosabb, amit megtanulhattam tőle, hogy az irodalom nem hierarchikus rend, nem életkor vagy társadalmi-írói rang biztosította előjogok, nem személyes alá- és fölérendeltségek terepe, hanem méltánylást érdemlő munka és igyekezet hozta teljesítmények és értékek egymásmellettisége, érvek és ellenérvek rendszere. Talán emiatt is, úgy tekintettem rá mindig, mint a tanáromra. Pedig soha nem voltam a diákja, ám ha akarnám, sem tagadhatnám, hogy kezdettől szívesen vallottam s vallom magam ma is a tanítványának.
 
Jogi diplomával a zsebében
 
Az 1948 utáni csehszlovákiai magyar irodalomba és közéletbe ő maga viszonylag későn, az ötvenes évek közepe felé kapcsolódott be. S a szükség úgy hozta, hogy jogi diplomával a zsebében mégis a pedagógusi pályán kötött ki, és gimnáziumi, főiskolai, majd egyetemi tanárként a csehszlovákiai magyar író- és értelmiségi nemzedékek egész sorát nevelte fel. (Kevés hangsúlyt kapott eddig, hogy például a csehszlovákiai magyar irodalom első nagy nemzedékváltásának kiemelkedő novátorai, mai szóval: paradigmaváltói – Tőzsér Árpád, Koncsol László, Zs. Nagy Lajos – is az ő középiskolás tanítványai voltak még a komáromi gimnáziumban.) Eleinte kritikusi tevékenységét is főként a nevelői szándék határozta meg. Módszerét maga nevezte el pedagógiai kritikának, mellyel elsődleges célja az volt, hogy a maga eszközeivel hozzájáruljon a csehszlovákiai magyarság életében, annak 1945–1948 közti jogfosztottsága következtében támadt űrök betöltéséhez, s az ekkor (újra)induló, zömmel tapasztalatlan és felkészületlen kezdők alkotta csehszlovákiai magyar irodalom vadhajtásait lenyesegetve segítsen megteremteni egyfajta „mennyiségi alapot” – egy majdani minőségi előrelépéshez. S bár e történelmi kényszer szülte módszerrel és az irodalomkritika feladatának ilyetén értelmezésével szemben természetesen kifogások (is) emelhetők, az idő végül őt igazolta. 
 
Másfajta kritikai megközelítés
 
Miközben az is ő volt, aki elsőként ismerte föl az általa alkalmazott módszer korlátait, s bejelentette, hogy miután a csehszlovákiai magyar irodalom – a hatvanas évek elejére – szerinte túljutott az alapozáson és egy másfajta kritikai megközelítést igénylő minőségi fejlődés szakaszába érkezett, felhagy az alkatának leginkább megfelelő pedagógiai kritikával.
 
Turczel Lajos pályáján ettől kezdve az irodalom- és művelődéstörténeti kutatás került szinte kizárólagos szerepbe. 1967-ben jelent meg Két kor mezsgyéjén című korszakos monográfiája a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom fejlődési feltételeiről és problémáiról, melynek nyomán további szerzők és későbbi nemzedékek (irodalmárok, történészek, művelődéstörténészek stb.) indultak el kutatói pályájukon. Kézikönyvként is lapozható tanulmánya emellett olyan tudós embernek mutatja, aki a részletek lehető legteljesebb feltárásával és aprólékos elemzésével, pozitivista akkurátussággal, a hagyománykeresők alázatával és a hagyományteremtők lelkesedésével mutatja be tárgyát. 
 
A csehszlovákiai magyar önismeret szolgálatában 1948 után kétségtelenül ő volt az, aki a legnagyobb érdemeket szerezte: kiterjedt forráskutatáson és gondos forráselemzésen alapuló vizsgálódásai, antológiaszerkesztői tevékenysége, valamint elfogulatlan pedagógusi figyelme nemzedékek számára nyitott kapukat a csehszlovákiai magyarság korábbi évtizedeinek megismerése, ön- és hagyományszemlélete elmélyülése, differenciálódása, értékeinek széles körű tudatosítása felé. 
 
Visszaadta öntudatunkat
 
Magyarán: egy kisebbségi sorba taszított, legjobb szellemi erőitől, továbbá múltjától és hitétől megfosztott néptöredéknek adta vissza hagyomány- és öntudatát, s nem utolsósorban hitelét, jelentős mértékben járulva hozzá életerői megújulásához, önbizalmának erő­södéséhez, az általa birtokolható szellemi tartományok kiterjesztéséhez. Azaz, összefoglalva, nem kis részt neki (is) köszönhető (s az ő elképzeléseit igazolja), hogy az 1980-as évekre a csehszlovákiai magyar kultúra, irodalom összmagyar viszonylatban is számottevő teljesítményeket és eredményeket tudott felmutatni, s hogy az 1989-es rendszerváltás nem egy vonatkozásban olyan kondíciókban találta a csehszlovákiai magyarságot, hogy annak – kezdeményező szerepet vállalva benne – jelentős esélyekkel vághatott neki.     
 
Hosszú élet adatott Turczel Lajosnak: 2007. szeptember 2-án még megünnepelhette a kilencvenedik születésnapját. Most, születésének századik évfordulóján mi más óhajunk is lehetne vele kapcsolatban? Adasson neki még ennél is hosszabb utóélet...
 
Tóth László
 
 
Emlékeim a Tanár úrról
 
Először egy középiskolai irodalomtankönyv címlapján találkoztam a nevével. Erre azért emlékszem még ma is élénken, mert akkoriban – a múlt század 60-as éveiben – a magyar iskolákban csak kevés tárgyat oktathattak magyar tankönyvek alapján. Turczel Lajos mellett Rákos Péter jegyezte ezt a munkát, amely a régi magyar irodalomban volt a kalauzunk, de a folytatásra már hiába vártunk, a 19. és a 20. századi magyar irodalomról szóló tankönyvek a mi időnkben már nem láttak napvilágot, be kellett érnünk magyartanáraink ismereteivel.
 
Noha Turczel Lajos a földim volt, hiszen falumtól alig 20 kilométerre, Ipolyszalkán született éppen 100 esztendeje, és ő is az érsekújvári gimnáziumban érettségizett, szerzőtársával és barátjával, Rákos Péterrel hamarabb találkoztam, Prágában, ahol egyetemi tanulmányaimat végeztem. A híre azonban utolért, hiszen Rákos tanár úr gyakran emlegette őt egy 1968-as ótátrafüredi összejövetel kapcsán, ahol a felvidéki magyar értelmiségiek a csehszlovákiai magyarság sorsáról cseréltek eszmét. 
 
Ennek a megbeszélésnek Turczel Lajos volt az egyik kezdeményezője. Később emiatt is meghurcolták a Prágai Tavasz megbuktatását követő konszolidáció idején; leváltották a pozsonyi egyetem magyar tanszékének az éléről, és megakadályozták egyetemi tanári kinevezését is. Ő azonban mindnyájunk Tanár ura volt – így nagybetűvel –, hiszen minden jeles akkori írónk és költőnk, de képzőművészünk és tudósunk is az ő tanítványa volt a komáromi gimnáziumban az 1950-es évek első felében, majd a pozsonyi egyetemen. 
 
Sorolhatnánk a neveket: Tőzsér Árpád, Koncsol László, Zs. Nagy Lajos, Nagy János, Méry Margit néprajzkutató, Szőcs Ferenc fizikus, Znám István matematikus stb. De azok is sokat tanultak tőle, akik nem lehettek tanítványai, hiszen olyan könyvekkel gazdagította a felvidéki magyar írásbeliséget, amelyeket bízvást nevezhetünk úttörő, alapozó munkáknak.
 
Sokan azt gondolták róla, hogy Budapesten magyar irodalmat tanult az egyetemen és ennek köszönhette alapos irodalomtörténeti ismereteit. Ő azonban jogot végzett, és autodidakta módon képezte magát irodalomtudóssá. Igaz, formálisan lediplomázott magyar irodalomból is, miután már évek óta tanította. Egy alkalommal egy társaságban nagy derültséget keltett, amikor Dobos László, aki egyébként tanítványa is volt elmesélte, hogyan vizsgáztatta Turczel Lajost.
 
A felvidéki magyar szépirodalom 1945 utáni újraindulását azonban nemcsak tanárként, hanem irodalomkritikusként is segítette. Igazából nem is bírálatok voltak ezek a cikkek, hanem tanácsok és útmutatások, ahogy egy vérbeli pedagógushoz illik. 
 
A mai fiataloknak fogalmuk sem lehet az ötvenes és a hatvanas évek csehszlovákiai viszonyairól, kivált arról nem, milyen szellemi közegben bontakozott ki – szinte a semmiből – a felvidéki magyar írásbeliség. De ahogy manapság már csak keveset tudnak az ötvenes, a hatvanas és a hetvenes évekről, a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalomról és kultúráról még annál is kevesebbet tudtak az akkori fiatalok, hiszen a kommunista ideológia – enyhén szólva is – alulképzett korifeusai ezt tűzzel-vassal igyekeztek kitörölni a kollektív emlékezetből. 
 
Ezért hatott szinte revelációként az 1967-ben megjelent Két kor mezsgyéjén című kor- és művelődéstörténeti munkája, amely az 1918–1938 közötti két évtized csehszlovákiai magyar szellemi és politikai életéről nyújtott – az adott viszonyok között – objektív képet. Ezt a könyvet később magam is sokat forgattam, sőt néhány munkám írása közben forrásként is használtam.
 
Személyesen valamikor az 1970-es évek közepén, a Hét szerkesztőségében találkoztam vele először, ahová időnként bejárt, hiszen Ozsvald Árpáddal jó barátságban voltak még abból az időből, amikor egy szobában laktak a pozsonyi Ymcában. Olykor cikket is hozott, mivel akkoriban csak a Csemadok hetilapjában és az Irodalmi Szemlében publikálhatott. Ozsi nevetve mesélte egyszer, hogyan huzakodtak a fürdőszoba miatt. Ő vizsgára készült, Turczel pedig vizsgáztatott aznap, és mindkettejüknek sietős volt a dolog. Az volt a mulatságos az egészben, hogy Ozsvald Turczelnél vizsgázott és a feleltetés tulajdonképpen már a reggeli mosakodás közben elkezdődött.
 
Tudtuk róla, hogy gyakran váltott levelet a Felvidékről elmenekült vagy elüldözött írókkal és közéleti személyiségekkel, így – ahogy mondani szokás – naprakész információi voltak arról, kinek hogyan alakult a sorsa, és mivel foglalkozik. Mondta is nem egyszer, ha majd alkalmas lesz rá az idő, akkor ezekből közread egy válogatást jegyzetekkel, egy alapos tanulmánnyal megfejelve. Csak remélni tudom, hogy ezek az érdekes szövegek fellelhetők valahol, és akad valaki, aki egyszer sajtó alá rendezi őket.
 
Szülőfalujáról, az ott élő rokonairól és ismerőseiről mindig nagy szeretettel beszélt és szinte újra gyermekké vált, amikor Ipolyszalka utcáit rótta. Egyik ilyen látogatását a rádió mikrofonja is rögzítette, talán a centenárium (és halálának 10. évfordulója) alkalmából érdemes lenne ezt a hangfelvételt felidézni. A helyi temetőben helyezték örök nyugalomra, síremlékén egykori tanítványa, Nagy János szobrászművész róla készült domborműve látható.
 
Lacza Tihamér
 

Ajánló