60 éves csúszással jelent meg magyarul Márquez kelet-európai riportja

Nem regény. Riportkötet. Útinapló. Politikai beszámoló. Végül is egy neves dél-amerikai zsurnaliszta, politikai aktivista hagyta ránk. Kolumbia Nobel-díjas szépírója: Gabriel Gárcia Márquez.

Harmincéves volt, amikor az 1957-es moszkvai Világifjúsági Találkozó résztvevőjeként a keleti blokk államaiba is eljutott. Tudósításait Kelet-Berlinből, Lipcséből, Varsóból, Krakkóból, de ami számunkra a legérdekesebb, Prágából és Budapestről is küldte. Ezeket az útjait, élményeit pontosan tíz évvel a Száz év magány megjelenése előtt rögzítette, és most, hatvan évvel később egy szép kötetbe gyűjtve Utazás Kelet-Európában címmel a Magvető megjelentette.

De hogyan került Márquez a moszkvai VIT-re? Ráadásul az idő tájt nem is a hazájában, hanem Párizsban élt. Munkanélküliként, barátai támogatásából. Elérte viszont, hogy népzenészként (és főleg baloldali íróként) meghívják őt a Szovjetunióba. Ifjú értelmiségiként a saját bőrén akarta megtapasztalni, amit addig csak hírből ismert: mit jelent kommunistának lenni azokban az országokban, ahol más nézeteket vallani főbenjáró bűnnek számított.

Öt fejezet, százhetven oldal. A vasfüggöny piros-fehér rúd. Berlin kész őrület. A cseh nőknek a nejlonharisnya kincset ér. Az emberek ugyanúgy viselkednek Prágában, mint bármelyik kapitalista városban. Nyitott szemmel a lengyel forrongásban. Moszkva: a világ legnagyobb faluja. A szovjeteknek kezd elegük lenni a kontrasztokból. Magyarországon jártam. Nagy Imre: hős vagy áruló? Ezek az ő címei. Hosszú utazásainak tömör és színes jelentései. Irodalmi értékű politikai híradásai.

„A vasfüggöny nem függöny, és nem vasból van. Egy piros-fehér csíkos farúd, mint a borbélyok cégére” – ezzel a megállapítással kezdődik a beszámolók sora, s ebben Márquez azt is elmondja: hárman vágtak bele a nagy kelet-európai kalandba. Egy párizsi hetilap tördelőszerkesztője, egy olasz világcsavargó, a milánói lapok alkalmi tudósítója és ő. „Nyugat-Berlin egy sziget, amelyet beleágyaztak egy vasfüggönybe, és ötszáz kilométeres körzeten belül nincsenek kereskedelmi kapcsolatai, nem egy jelentős ipari központ (…), a fejlődés irama nem felel meg a gazdasági realitásnak – írja. – Minden részletében észrevehető az az eltökélt szándék, hogy a mesés jólét látszatát keltsék, hogy elkápráztassák Kelet-Németországot, amely tátott szájjal nézi az előadást a kulcslyukon át.”

Prágáról a következő képet mutatja: „A moszkvai márványok és lélegzetelállító cikornyák nem törték szét Prága építészetének egységét. Erős és dinamikus nemzeti személyesség érződik itt, mely minden részletben megnyilvánul, és nem engedi érvényesülni azt az intézményesített, voluntarista és talpnyaló szocializmust, amelyet Kelet-Németországban és Magyarországon láttunk.”

A kötet magyarországi fejezete nem egész harminc oldal. Márquez rögtön az elején kimondja: nem a turisztikai látnivalók vonzották Budapestre. Hitelesen, politikai ködösítés nélkül akarta megtudni, mi történik Magyarországon. 1957. augusztus 4-én egy tizennyolc megfigyelőből álló küldöttség tagjaként érkezett meg Budapest kihalt pályaudvarára, ahol egy csapat nyugtalan, energikus férfi várt rájuk. „Tizenöt napon keresztül kísértek bennünket, és mindent elkövettek, hogy ne tudjunk pontos képet alkotni a helyzetről.” Egy héttel az elutazása után megjelent vele egy interjú a Fővárosi Autóbuszgyár dolgozóinak a lapjában. Ott nyilatkozta Márquez az „ellenforradalommal” kapcsolatban, hogy Magyarországon szabadság van, és nincs nyomor. De az is lehet, hogy csak a szájába adták ezt a hazug állítást. Hiszen az általa írt riport mindennek az ellenkezőjéről szól. Rongyos, szomorú emberekről beszél, akik a pékség helyett a zálogházak előtt állnak sorba. Tolmácsnak mondott fegyveres civileket ráz le magáról a szállodában, hogy egyedül indulhasson pesti terepszemlére. Tömegközlekedik, beül egy kocsmába, mindenütt nyomasztó hangulatot tapasztal. „Védangyalaink ébren őrködtek, nehogy kapcsolatba lépjünk az utca emberével.” Az író pedig épp erre vágyott. Lerombolt, kifosztott boltok, szétlőtt homlokzatú házak előtt szabadon nézelődni, beszédbe elegyedni, a városi vizeldékben feliratokat olvasni. „Ezek a feliratok a magyar helyzet értékes dokumentumai: Kádár, a nép gyilkosa. Kádár áruló. Kádár az oroszok bérence.”

1957. augusztus 20-án Kádár János több mint százezer ember előtt elmondta a híres kisújszállási beszédet, amellyel hatalmas hazai támogatottságát akarta dokumentálni. Márquez azt írja: ott állt Kádár mellett (nem mögött!) a dísztribünön. Több száz fotó készült az eseményről, egyiken sem látni Kádár közelében a kolumbiai írót. Nyelvismeret híján és a helyi viszonyok felületes ismerete miatt sok a pontatlanság a budapesti riportjában. A Nagy Imrét ócsároló állampárti propagandáról ugyanakkor ma is aktuálisnak ható részleteket írt. Nagy Imre kivégzését 1958-ban politikai gyilkosságnak nevezte, de Kádárt sosem ítélte el. Igaz, szerény természetű munkásembernek látja. „Nincsen benne semmiféle hivataloskodás, úgy néz ki, mint aki vasárnaponként az állatkertbe jár, és mogyorót dobál az elefántoknak. Én intelligensnek, rátermettnek, becsületesnek, és kifejezetten humánusnak látom, de most kátyúba került, keze-lába egy kiúttalan politikai helyzethez van kötve, a körülmények pedig irdatlanul nehezek. Olyan méretű problémáról van szó, amivel Kádár nem tud megbirkózni.”

Márquez élete végéig baloldali író volt. Láthatott bármit a világban, soha, egy percre sem tágított a szocialista rendszertől. Kubát is szerette, Fidel Castrót pedig a legjobb barátjának nevezte.

Ajánló