Pénzes Tímea: Szerepjátékosdi

Gyerekeimnek mindig is meséltem, már csecsemőkoruktól fogva, sőt jóval korábban, mindenféle történetekkel szóra­koztatom és lepem meg őket. Mesélek fejből, és mesélek könyvekből. Szeretném megszerettetni velük a könyveket, ahogy velem is a szüleim. Bár nem kerül túl nagy erőfeszítésembe, mert mindig is nagy érdeklődéssel fogtak kézbe és nézegettek mindent, többek közt korábban a textilkönyveket, a leporellókat és újabban a mesekönyveket. Még a kádból sem hiányozhat a vízálló könyv. 

Raphaello: Szent György és a sárkány (1504–1506)
Így hát nap mint nap számos új történettel találkozhatnak, bár sokszor hetekig ugyanazt a mesét szajkózzuk körbe-körbe. Százszor is elolvasunk egy könyvet, ha már egyszer az ismétlés a tudás anyja, és időről időre meg is lepnek egy-egy könyvből kiragadott mondattal. Leginkább azok a történetek foglalkoztatják őket, amiket maguk is átéltek, vagy szívesen átélnének.
A mesebeli helyzeteket és szereplőket, a mesékben megelevenedő világot összehasonlítják a valós élettel, és olykor a könyvszereplőket valós személyekre cserélik le. Amikor például Móra Ferenc Kesztyű című meséjét olvassuk, a botra támaszkodó, öreg hangya láttán kijelentik: Ez nem hangya. Ez a dédi.
 
Így próbálják definiálni és megismerni önmagukat, egymást, minket, másokat és a környezetüket. Néha különleges metaforák kerekednek ebből. Ajna például egyszer kijelentette magáról, hogy Én hullócsillag vagyok. Máskor viszont egy krokodil bőrébe bújik, mire Koni így reagál: Te nem krokodil vagy. Kígyó vagy. Kislányom kérdéseket is feltesz nekem: Te bohóc vagy, anya? Én nem akarok bohóc lenni. Máskor meg ezt kapom meg: Anya ördög most. Szóval osztanak rám is mindenféle szerepeket. 
Hasonlítgatják magukat, a mozgásukat, a tárgyakat. A fiam egyszer szédülten kiabálta, hogy Úgy forgok, mint egy tik-tak, csak ő az óramutató járásánál gyorsabban. A cipőbetétet nézve megkérdezik, hogy ez lábnyom. Valójában igen, egy állandósult, testet öltött lábnyom. A mama udvarán heverő kormos, ódon grillező a könyvlapokról ismert űrhajóra hasonlít, amibe kisfiam azonnal be szeretne mászni. 
 
Életre kelnek a lapok. Ha tortát látnak egy könyvben, elfújják a gyertyákat, kérnek egy szeletet, és csipegetik a képet. 
 
A mese végén pedig azt mondják, itt a vége, fuss el véle, sőt az is elhangzott már, hogy Én most elmegyek világgá, jó, anya? És átmennek a másik szobába, más elfoglaltság után nézni. De leginkább az következik, hogy még egyszer, vagy most egy másikat. Többnyire egy soha véget nem érő folyamat a meseolvasás.
 
Ami persze jó dolog. A mese kitágítja a látóhatárt, fejleszti a képzeletet – mindenben felfedeznek valamit, amit egy könyvből vagy a valós életből ismernek. Mesehős barátaik pedig természetesen akkor érdeklik őket leginkább, ha ők is ugyanolyan kicsik, és ugyanolyan dolgok esnek meg velük. De néha épp az ellenkezője igaz: ha teljesen mások, és teljesen más élményekben van részük, az izgatja a fantáziájukat.
 
Mostanában leginkább a lovagos mesék jönnek be nekik, talán mert sokat bábjátékozunk, és sokat hallgatják a sárkányos Gryllus-dalt. Kezdetben csak bábukkal játszottuk lovagosdit, de később életnagyságú, sőt, élő figurák léptek kis bábuink helyébe. A helyettesítésre a családtagok tűntek a legalkalmasabbnak. Így kapott kedves szerepet apa, ő lehetett a sárkány, a kisfiam a lovag, a kislányom a királylány. Ez az alapfelállás, hogyan is lehetne másként. De egy alkalommal a kisfiam új forgatókönyvet talál ki, és azzal rukkolt elő apának, hogy Most én leszek a sárkány és te leszel a lovag és Ajna a királylány. Ami egy új folyamatot indított be, a kombináció nyújtotta lehetőségek ördögi körét. 
 
Azóta kisfiam újabb és újabb szerepeket oszt ki, ráérzett a szerepjátszás ízére, és örömmel tapasztalja, hogy a lehetőségek tárháza szinte kifogyhatatlan (háromszereplős mese esetében még nem igazán tobzódunk lehetőségekben, sőt, és valamilyen okból apa soha nem lesz királylány, Ajna viszont mindig). Amint felhangzik apa bődületes hangja, Ajna már kiáltja is, hogy Segítség! Én félni akarok! Tudja, hogy ha királylány akar lenni, félnie kell. Örömmel vegyes ijedtséggel toporog egyhelyben, Koni pedig már ordítja is az apafenevadnak, hogy Csapjunk össze!
 
Szóval ez egy újabb lépés a fantázia világának labirintusában, hogy belehelyezkednek egy-egy mesehős szerepébe. Nemcsak hallanak róluk vagy látják őket, hanem ők maguk lesznek mesehősökké, nemcsak képzeletben, hanem a cselekvés szintjén is. 
 
A másik érdekes dolog a könyvből mesélés és a szerepjátékosdi mellett, amikor ők határozzák meg, miről meséljünk. A legjobb, ha kitalálunk meséket, az ő instrukcióik alapján. Ezt apa mesteri fokon űzi és esténként felteszi a kérdést: Milyen mesét mondjak? Ki legyen benne a szereplő? 
Ilyenkor általában két válasz hangzik el: vagy az, hogy én, vagyis a gyerekeim legyenek a szereplők, vagy teljesen nonszensz kívánságokat fogalmaznak meg.
 
Az első esetben apa elmeséli, milyen volt nekik a hasamban, hogyan születtek meg és egyéb érdekes fejezeteket csöppnyi életükből. Nagy szemekkel hallgatják, és mindig visszakérdeznek: igen?
Vagy ilyesmiket javasolnak: Legyen benne oroszlán és ugróvár. És ekkor apa fantáziája felizzhat, és turbófokozatra válthat.
 
A családtagok élete is izgalmas és ismeretlen terep gyerekeink számára. Nehéz például elképzelniük, hogy apa is volt kisbaba. Sokkal könnyebb talán azt, hogy sárkány. Te mikor voltál kicsi, kérdezi a kisfiam apát. Ehhez a kérdezősdihez sokszor fotóalbum-nézegetés is társul. Az apa? – kérdezi a kislányom csodálkozva egy képet nézegetve. Ezt követi a nagy kérdés a fiam szájából: És hol van Koni? Amikor kiderül, hogy ő nem szerepel az apa múltjából származó képeken, kijelenti: Az Koni! Nem apa! Koni!
 
Így lesz az apából fiú, az anyából kislány. Ajna is felkért már ugyanis arra, hogy Legyél a kislányom! Most én leszek az anyukád. Mamát pedig arra szólította fel, hogy Legyél kisbaba! És azt is megkérdezte tőle, hogy Mama, te tudod a hancúrozást? Mert akár az is elképzelhető, hogy már elfelejtett hancúrozni.
 
„Erre” is jók a gyerekek, hogy visszaráncigáljanak a gyerekkorba, és jó alaposan megtanítsák, hányféle szempontból szemlélhetők a dolgok. Rádöbbentenek, hogy mindenkinek kéne mesét hallgatnia, sőt mesét játszania. Szerepeket cserélnie. Beleélnie magát másvalaki helyzetébe. Mert az élet tartogathat meglepetéseket: egyik napról a másikra lehet mondjuk egy lovagból védelemre szoruló királylány. Ezt is meg kéne tanulnunk a gyerekeinktől. 
 
Mert mesélni és játszani az egyik legjobb dolog az életben. Amíg nem élesben történnek a dolgok, addig legalább a játék szintjén kipróbálhatjuk. Milyen lehet sárkánynak vagy királylánynak, netán hullócsillagnak vagy bohócnak lenni, beleképzelni magukat gyermekeink és szüleink helyzetébe. Komolyan és okosan játszani, meg felszabadultan, bolondozva. Mikor melyiknek van itt az ideje.
Címkék 

Ajánló