Tárca a szalonban: Elveszett jelentés

Babiczky Tibor: Elveszett jelentés
Denis Sarazhin: Vadnapraforgó
Denis Sarazhin: Vadnapraforgó
A fiú hajlott háttal ült, arcát a kezébe temette.
– Valami baj van? – kérdezte a haverja, aki a melegítőnadrágját ráncigálta fel a csípőjéről a derekára.
– Gondolkozok, tesó – válaszolta ez, és felemelte a fejét.
– És min gondolkozol?
– Hogy kéne még cucc. Hat nadrág, három pár cipő. Kéne, hogy jobb legyen.
– Felöltözködni, mi?
– Az. Mekkora béke volna már.
Széjjel vannak ütve teljesen. Látszik. Reszkető kezek, kitágult pupilla. Milyen érdekes, hogy fiziológiailag ez utóbbi nyitottságot, bizalmat és szeretet feltételez. Ha az ember veszélyt érez, vagy olyan személlyel kényszerül kapcsolatba lépni, akitől tart, a pupilla összeszűkül. Egy szerelmes ölelésben vagy egy csók előtt viszont kitágul. A drog okozta „bizalom” azonban nem a másik embernek szól, hanem kizárólag az egónak. Vagy éppen a személyiség ösztönszintű, állati maradványának. Börtön, amelynek a rácsait a szeretet látszatából kovácsolták.
A fiúk a Vajda Péter utcai megállóban szállnak le, a Népliget oldalában. Hevesen gesztikulálva ráköszönnek egy ismerős öregasszonyra, aki először ököllel vállon taszítja, majd megöleli őket. Megrándul a villamos, indulunk tovább.
Két nappal vagyunk a párizsi terrortámadás után. A hallottak alapján a béke nem több, mint néhány új ruhadarab.
Magunkra kéne ölteni a békét – teszem hozzá magamban.
A Népliget megállónál veszek egy kávét az aluljáróban, és átszállok a metróra.
Találok egy ülőhelyet. Körülöttem általános iskolás fiúk állnak. Beszélgetnek.
– A „Káll of dúti” négyben, nagyon ász, van egy gyakorlópálya – mondja egyikük, egy kövérkés srác, aki már a hanglejtése alapján is kompenzáló típusnak tűnik. – Én utálok csak úgy lövöldözni. Mindig célzott lövéseket adok le, hogy biztosan meghaljon, akit meg akarok ölni.
A következő három megálló alatt végighallgatom, hogyan kell valakinek a fejét szétroppantani egy tank lánctalpával, hogyan kell a törzsre irányzott ismétlőlövésekkel a biztos halálba küldeni, hogyan kell elvágni a torkát.
– Az anyukám mindent megenged – mondja egy másik fiú. Nyolc-tízévesek lehetnek. Fogalmuk sincs a halálról. (Kinek van közülünk? Milyen sokféle halál van.)
A következő pillanatban, csikorgás közepette, egyetlen hatalmas rándulással megáll a szerelvény a sötét alagútban. Minden arcon látszik a félelem. Az emberek egymásra pillantanak, mintha a tekintetük összefonódása egyet jelentene a segítséggel.
Lawrence Block írja 1976-os regényében, Az apák bűneiben: „Nem szükséges tudni, hogy valaki pontosan mitől fél. Elég azt tudni, hogy fél.”
Európa nem mostanában veszítette el az ártatlanságát, mert Európa – talán – sosem volt ártatlan. Európa a bizalmat veszítette el. Vagy veszíti el éppen. Márpedig a félelem és a rettegés nem ismer ideológiát. Az a sokszínű, ezerféle szállal összehuzagolt rendszer, amit a nyugati civilizációként ismerünk, kizárólag a bizalom miatt válhatott ilyen összetetté. A félelemnek viszont csak egyetlen kimeneti nyílása van: a bezárkózásé, valamint az ebből következő agresszióé.
Jó, ha észben tartjuk, hogy ugyanebből a félelemből, bezárkózásból és agresszióból született meg – egyebek mellett – az Iszlám Állam is, csak éppen a másik oldalon. Amely tény – a formális logika szabályai szerint – azt mutatja, hogy a világnak nincsen rendje (a világban nem lehetséges a rend), csupán egyensúlyi állapota van. Ami most épp kibillen.
A metrószerelvény továbbhalad. Azokra gondolok, akiket szeretek. És azokra is, akik többé nem szerethetnek senkit soha. A törékenységre gondolok, arra, hogy milyen könnyen darabokra esik minden; és arra gondolok, hogy ez a törékenység a legstabilabb pontja a világnak. De arra is gondolok, hogy ezért a törékenységért, ami most félelemmel tölt el, ezért a törékenységért rajongunk egy női arcban, egy Bach-szvitben vagy egy költeményben. Ez a törékenység: Európa.
A gyűlölet ellen nincs gyógyszer. Örvénylő, jóleső, zsigeri érzés. Akárcsak a bosszú. De vegyük figyelembe, hogy eddig soha és semmit a világon nem lehetett megoldani gyűlölettel. Sem fegyverekkel. Kint már háború van, de a belső harcok még előttünk állnak. Próbáljunk meg nem veszíteni, ha már minden elveszni látszik is.

Ajánló