Pénzes Tímea: Egy falatnyi belvárosi kert

Sétálunk az utcán, kislányom odafut egy kutyushoz, megsimogathatom, kérdezi csillogó szemmel. Hát persze, feleli a néni, szegényke jól kifáradt. 

Arthur Melville: A káposztáskert (1877)
Ebben a nagy melegben is kimentünk a kertünkbe, mondja egy szuszra, jól kivillamosoztuk és kidolgoztuk magunkat. Egy közösségi kert, magyarázza, mielőtt egy vidéki kertre gondolnék. A közeli kertben nem kaptak parcellát, hát a Corvin közbe járnak dédelgetni kis palántáikat.
 
Nekünk is van kertünk, jutok végre szóhoz, és már be is indult a beszélgetés. Mi paradicsomot, mentát és citromfüvet ültettünk, újságolom. A friss paradicsomnál jobb nincs, nem szállítás közben érik meg, és micsoda illata van! Nincs annál jobb, amikor én szakíthatom le ezt a piros csodát. Ha minden igaz, falatnyi kertünkben nyáron friss paradicsomot szüretelhetünk.
 
Így beszélgetünk egy csendes fővárosi utcán belvárosi kertünkről. Bár még inkább ritkaságszámba megy, és várólistán sorakoznak az igénylők, de már nem elképzelhetetlen a főváros kellős közepén, az aszfalt-, beton- és téglarengetegben, hogy rábukkanjunk egy kis zöld veteményesre.
 
Vidéki lány vagyok, tíz évet éltem egy hangulatos faluban, ahonnan nem vezetett út sehová, legfeljebb visszafordulhattunk, vagy átúszhattuk a folyót. A nyaraimat a nagyszüleimnél töltöttem, szintén vidéken, tehát jól megszívtam magam falusi élettel. Ma is szívesen élnék vidéken, de a belvárosi pezsgés legalább annyira vonz.
 
Mivel imádom a vidék hangulatát, a gyermekeimet sem szeretném megfosztani a falu nyújtotta örömöktől. Tavasztól őszig, amikor csak tehetjük, ki-kiruccanunk a zöldbe, és a lehető legtöbb időt töltjük a mamánál. Van egy hatalmas, bebarangolható kertje, a fák és a bokrok roskadoznak mindenféle jótól, és gyerekeim figyelemmel követhetik, hogyan változnak a termések zöldről sárgára, pirosra vagy lilára, hogyan bújnak elő a földből a répák, hogyan gömbölyödnek a tökök és a dinnyék, lepkéket kergethetnek, sárkányt eregethetnek, szöcskéket foghatnak, játszhatnak a szomszéd gyerekekkel, és élvezhetik a friss levegőt. 
 
Mert hiába van kertünk, friss levegőnk nincs. Többek közt ezért is jó, hogy van legalább egy nagymama, aki kertes házban lakik, és aki szerencsére nem cserélte le kertes házát kis lakásra, hogy a közelünkben lehessen, és a lehető legtöbbet segíthessen. És nem azon szomorkodunk, hogy csak egy nagyszülőnk van a négyből, hanem annak örülünk, hogy van legalább egy. Egy nagymama, aki minden jóval ellát. Akinek akkora a kertje, hogy el lehet veszni benne. A közösségi kertben ugyanis olyan bozótos málnásunk, mint a mamánál, akkora egres- és ribizlibokraink, olyan terebélyes gyümölcsfáink nem lehetnek. 
 
Fővárosi gyerekeim vidéken egy teljesen más világba csöppennek. Ott semmi sem olyan, mint a városi parkokban, kertekben, játszótereken, állatkertekben és vadasparkokban. Állatsimogatók helyett természetes környezetükben láthatják az állatokat, etethetik a szomszéd kerge kecskéit, megsimogathatják a Remény névre hallgató lovat. Játszóházak és játszóterek helyett az udvarokon, kertekben sereglenek össze a gyerekek, kergetik egymást, cicákat cirógatnak, kutyusokkal futkosnak. És persze besegítenek a kerti munkába is… 
 
Szerencsére idén már akkor sem hiányoljuk a kertet és a kerti munkát, amikor nagyvárosi otthonunkban vagyunk. Mert van egy kis közösségi kertünk. Igaz, hogy parányi, de jólesik locsolgatni, kapálgatni, gyomlálgatni és nézegetni, hogyan nő a hét szál paradicsomunk, az egy tő mentánk és citromfüvünk. Lépten-nyomon betérünk a kertbe, amikor üzletbe megyünk vagy a játszótérről térünk haza. Gyerekeim is kézbe fognak egy-egy kis kapát vagy gereblyét, és kapirgálják a földet. A slaggal pedig néha az összes palántát meglocsolják, ha rájuk férne egy kis víz. 
 
Mert létezik ilyesfajta szolidaritás is a közösségi kertek gazdái között. A barátainkon kívül, akikkel együtt gondozzuk a kertünket, szólhatunk egymásnak, vagy a kert felelősének, hogy figyeljen oda a palántáinkra. De amikor csak tehetjük, magunk locsolunk. Mert mekkora öröm a locsolás! Gyerekeim engedik a vizet a kis locsolókannákba, öntik a növényekre, és aztán tocsognak a sárban, visítoznak, rohangálnak. Aztán kipirultan, örömittasan, csuromvizesen igyekszünk hazafelé. 
 
A kert felelőse közösségi munkálkodásra is invitál néhanapján, amikor együtt lehet gyomlálni, öntözni, járólapokat lerakni. Ilyenkor még ajándék is jár minden lelkes résztvevőnek: meghívnak egy sörre, fröccsre vagy egy limonádéra. Igaz, még sosem jutottunk el közös munkára, de jó érzés, hogy megtehetnénk. Találkozhatnánk mi, fővárosi kertészkedők, az urban gardening művelői a szitiszenterben, mint a kutyafuttatókon a kutyások, a játszótéren a gyerekesek… Mert valami összeköt bennünket.
 
És közösen tervezhetjük meg a kertet, megbeszélhetjük, mi kerüljön bele. Magánparcelláinkon kívül ugyanis hagytak helyet közös parcelláknak is, és tavasszal a kertfelelős rákérdez, mit palántázzunk a közösségi részekbe. Javasol ezt-azt, pl. lehetne sárgadinnye, cukkini, padlizsán, és begyűjti az ötleteket. Minden évben kialakít egy fűszerfalat is, ahonnan csipegethetünk a friss fűszerből.
 
Valójában nemcsak saját paradicsomot akartam világéletemben, hanem zöldfűszereket is. Tartottam is kis cserepekben a konyhaablakban, de nem bírták sokáig. Annyi földet nem tudnék felhalmozni még balkonládákban sem, hogy elég mélyre ereszthessék a gyökereiket. Ezért örülök annak, hogy egyenesen a talajba ültethetem kis növénykéimet. Nem sok minden fér el a veteményesemben, de a legfontosabbaknak jut hely. Bokrosodhatnak. Ezen a talpalatnyi zöld területen, ahol nem társasház, romkocsma vagy parkoló kapott helyet, hanem zöldségeskert. Azok számára, akik munka után hosszabb utazás nélkül tennének-vennének kis kertjükben, akik maguk szeretnék elültetni, és leszedni mondjuk a zamatos paradicsomjukat.

Ajánló