Feladta londoni királyságát

Nincs jelesebb sztárja a világ balettszínpadának, mint ő, Szergej Polunyin. A róla készült Dancer című portréfilm Európában és Amerikában egyszerre emelte nimbuszát, szülőhazájában, Ukrajnában nemzeti hősként ünneplik, London elsiratta, Hollywood magához ölelte, Pozsony szeptember 26-án fogadja a Nemzetiben.

Zuzana Mináčová felvétele

Előtte persze, a Take Me To Church videopremierjét megelőzően, odaállt David Lachapelle objektívje elé, és megszületett róla az a fotó, amely bejárta a világsajtót. Polunyin izzadtan, csupasz felsőtesttel néz a kamerába, vállán, karján, kézfején, ujjain tetoválások tucatja, mellkasán tigriskarmolásokra emlékeztető, hosszú hegek, tekintete két lézersugár, varázsa megkérdőjelezhetetlen. Lényéből ugyanaz a hipnotikus erő árad, mint egykor Nizsinszkijből és anno Nurejevből. Nem véletlenül nevezték el őt a balett James Deanjének. Ő is szegénysorból küzdötte fel magát egészen a csillagokig, és ő is szembefordult a világgal. Nem engedte, hogy mások rendelkezzenek vele. És most sem engedi, amikor már külön utakon jár.

Az Andrew Hozier–Byrne zenéjére koreografált Take Me To Church huszonhat évének teljes esszenciája. Ha csak ezzel az egy számmal járná a világot, akkor is milliós tömegeket verbuválna a balettnek. De még mielőtt ez a felkavaró érzelmű koreográfia megszületett volna, neve mögött már rég ott állt a három bűvös szó: Ikon. Géniusz. Lázadó. Mit jelent ez a láthatatlan pecsét az életében?

Az égvilágon semmit, mondom én. Mások szerint a szakmai sikert. Ezt írták a DVD-n megjelent portréfilmem borítójára, s azóta plakátokon is feltűnik. Reklámfogás. Mint az is, hogy hasonlítok Nurejevre, holnap talán hozzám fognak hasonlítani egy új tehetséget.

Portréfilmje levetítése után a Take Me To Church táncosaként láthatta most a prágai Nemzeti Színház közönsége. Nemrég Budapesten Tűzmadárként állt kamera elé Francis Lawrence Vörös veréb című kémthrillerében. Londonnak, a Royal Ballet-nek végérvényesen hátat fordított?

Ha hívnak, szívesen megyek, de a szerződésemet felbontottam a társulattal.

Kezdjük akkor az elején. Van egy mozgékony, hajlékony kisfiú az ukrajnai Herszonban, egy nem egészen félmillió lakosú városban. Négyévesen már tornázik, naponta több órán át gyakorol, versenyekre jár, győztesként tér haza, aztán az édesanyja beíratja balettre, ismét versenyekre küldik, és újra elkápráztatja minden mesterét. Herszonból Kijevbe kerül, ami kettéosztja a családját. Miért?

Drága volt a taníttatásom, és nem éltünk jómódban. Apám előbb Moszkvába ment dolgozni, onnan került ki Portugáliába. A nagymamám Görögországba ment beteggondozónak. Egyedül az édesanyám maradt a közelemben. Gyerek voltam még, de azt már láttam, hogy mindenki értem dolgozik. Ez nagyon megülte a lelkemet. Apámat alig láttam, szeretett nagyanyámat is csak ritkán. Múltak az évek, és egyre szomorúbb voltam. Fájt, hogy ahányan vagyunk a családban, annyifelé élünk egymástól elszakítva. Nehéz időszak volt ez számomra.

Kijevből egyenes út vezette Londonba. Ez a kivételes tehetségek privilégiuma.

Tizenkét évesen kaptam meg az ösztöndíjat a Royal Ballet iskolájában. A szüleim és a nagymamám minden reménységüket belém vetették. Értem, miattam vállalták a külföldi munkát. Mivel tudtam volna én ezt meghálálni nekik? Csak azzal, hogy a legjobb leszek. Mindenben a legjobb. Hibátlanul akartam táncolni. London sok sebet ejtett rajtam. A legfájóbb az volt, hogy az édesanyámtól is elszakított. Kint tartózkodási engedély nélkül nem maradhatott velem. Kikísért és elbúcsúzott tőlem. Éjszakánként a mosdóba jártam sírni, hogy senki se lásson. De nappal én voltam a legerősebb. Kétszer annyit gyakoroltam, mint a többiek. Fejembe vettem, hogy a legjobbak között is a legjobb leszek, mert csak így tudom egyesíteni a családomat. Honvágy nem gyötörhetett. Minden este holtfáradtan zuhantam az ágyba. Herszonban szabad gyerek voltam. Azt csináltam, amit akartam. Senki nem ellenőrzött. Kijevben már szigorú volt a balettintézet rendje. Szabályok közt éltem, de a legszigorúbb élet Londonban várt rám. Fogoly lettem. A balett foglya. Az iskolában nem lázadozhattam. Annak eltanácsolás lett volna a vége, amit anyám nagyon nehezen viselt volna. Apám kétkezi munkásként gürizett Portugáliában, az ő fejére sem hozhattam szégyent. Az ő hiányát, azt, hogy a legérzékenyebb éveimben nem lehetett mellettem, a mai napig nem dolgoztam fel. Folyamatosan azt az embert keresem, aki a támaszt, a biztonságot, az erőt jelentené az életemben.

Mikor hallotta először, hogy kivételes tehetség?

Ötéves koromban. Később én is szerettem volna lazábban élni, pajkosan, csínytevésekbe keveredve, délutánonként focizni, de mindenről le kellett mondanom. Anyám találta ki, hogy táncoljak, és kitartott az elképzelése mellett. Következetes volt velem szemben. Fiatalon egyébként sem tudja még az ember, hogy mit akar. Anyámnak sasszeme van. Meglátta bennem a rátermettséget. Tudta, ha belekezdek valamibe, akkor abból a maximumot fogom kihozni.

Londonban, a Royal Ballet iskolájában három évet ugrott előre. Ott is azonnal látták, hogy sokkal többre képes, mint a legtehetségesebb társai.

Ha elindulok egy úton, nem állít meg senki. A döntéseimben is ilyen makacs vagyok. Ha elhatározok valamit, akkor azt véghez is viszem. Tizenhét éves voltam, amikor szerződtetett a Royal Ballet.

Kivételes színpadi jelenlétéről, lélegzetelállító ugrásairól, páratlan zenei ösztönéről, intelligenciájáról felsőfokon írtak az angol kritikusok. Világhírű akkor lett, amikor 2010-ben, huszonegy évesen minden idők legfiatalabb magántáncosának nevezte ki a Royal Ballet igazgatója.

Két évvel később már én voltam a társulat fekete báránya.

Előbb eltűnt pár napra, aztán felmondott, és köszönés nélkül távozott. Ez nem az angol úriemberek stílusa.

Hirtelen mindenből elegem lett. A drillből, a rengeteg munkából, abból, hogy nem olyan anyagi helyzetben voltam, mint amilyet szerintem megérdemeltem volna, a lakásban sem éreztem jól magam, ahová csak aludni jártam. Semmi sem tetszett. A világ legjobb táncosaként emlegettek, én meg közben úgy éreztem, a végsőkig kifacsarnak, miközben az élet messziről integet nekem. Senki nem állt mellém a vezetőségből. Csak dolgoztattak, mint egy rabszolgát.

Zabolátlan természet. Ezt is gyakran írták a neve mögé.

Nem engedtem, hogy bedaráljon a színházi gépezet. Zavart az értelmetlenül szigorú munkarend. Nem tudtam pihenni, feltöltődni. Nem volt rá idő. Ebből lett elegem. Eltűntem pár napra. Kerestek, de nem találtak meg. Amikor lejárt a vízumom, nem akarták meghosszabbítani. A barátaim közbenjárására utazhattam vissza Londonba, de akkor már nem voltam a társulat tagja. Elhitettem magammal, hogy nincs értelme folytatni, hiszen minden fontos szerepet eltáncoltam már. Az egész klasszikus balettirodalmat. Minek ismételjem magam? És minek gyötörjem? Döntésemben természetesen az is szerepet játszott, hogy amíg az angol lapok rólam cikkeztek, addig csendben elváltak a szüleim. Eltávolodtak egymástól, hiszen nem éltek együtt. Anyám Ukrajnában, apám Portugáliában. Már nem tudták ott folytatni, ahol abbahagyták. Azt hittem, belebolondulok. Magamat hibáztattam, mert úgy éreztem, miattam vettek rossz irányt a dolgok. Mindkettőjük részéről a hatalmas áldozatvállalás, a végén pedig zátonyra futott a kapcsolatuk. A vége felé már szólni sem tudtak egymáshoz. Még mindig nem dolgoztam fel, hogy ha megjelennek egy fellépésem után, külön-külön jönnek, és két irányba távoznak. Ez borzasztó teher a lelkemen.

London után, ezt a BBC Newsnak nyilatkozta, megnyomta a Tör-lés gombot, utána pedig az Újraindítást, ami azt jelenti, elindult egy másik pályán. Filmszínészként akarja folytatni.

Táncolni is szeretnék még, csak kevesebbet, mint eddig. Kevesebbet, de olyat, hogy az sokkolóan hasson. Mint a Take Me To Church, amelyet öt hónapos kihagyás után vállaltam el.

Voltaképpen ezzel jött vissza a maga teremtette csendből.

Addigra már Moszkvát is megjártam, sőt Novoszibirszket is. Egy évig a testem foglya voltam. Ő táncolni akart, én meg nem.

És akkor találkozott David Lachapelle-lel, aki rábeszélte egy utolsó táncra.

Megkaptam Hozier zenéjét, és majdnem elsírtam magam, annyira a szívembe mart. Ezt nem hagyhattam ki. Erre valóban táncolnom kellett. Hawaii egyik szigetén, Mauin készült a klip, kilencórás forgatás eredménye a négy perc, de amint felkerült a netre, hollywoodi partikon szólítottak meg híres színészek és rendezők, hogy látták a filmet, és nagyon tetszett nekik. Londonban is gyorsan híre ment, a BBC-ből fel is hívtak, hogy szeretnék támogatni a rólam készülő dokumentumfilmet. Így született meg a Dancer, amelyet Kijevben, Londonban, Moszkvában, Los Angelesben forgatott a stáb.

A mozi hol lépett az életébe?

Még otthon, a szülői házban. Imádtam Marlon Brando, Mickey Rourke és Johnny Depp filmjeit. James Deant nem ismertem. Őt James Francónak köszönhetem, aki úgy játszotta el őt, hogy aznap éjjel nem tudtam aludni. Londonban, a fellépéseim előtt a Nagymenőkkel és a Keresztapával szórakoztattam magam. A Man in Motionban van egy tánc, amit én koreografáltam James Dean hatása alatt.

Tavaly ősszel Budapesten állt kamera elé a Red Sparrow című amerikai kémfilmben, de előtte már Kenneth Branagh rendezésében, a Gyilkosság az Orient expresszen új változatában játszotta Andrényi Rudolf grófot, a magyar diplomatát. Johnny Depp mellett olyan sztárok szerepelnek a filmben, mint Judi Dench, Penelope Cruz és Willem Dafoe.

Elképesztő élmény volt a forgatás. Nehéz volt elhinnem, hogy olyan emberekkel dolgozhatok, akiket gyerekként én is poszterekről csodáltam. Jó lenne megszokni ezt az érzést. Színészkurzusokra járok a világ különböző pontjain, mert a filmiparban látom a jövőmet. De egy kis ideig még táncolni is szeretnék.

Ajánló