Mestersége: szörnyvadász

A fantasy aranykorát éljük. Hol vannak már azok az idők, mikor a könyvesboltok hátsó polcain eldugva porosodtak az angol hangzású írói álnevek mögé bújó, rosszabbnál rosszabb magyar írók fantasyponyvái, melyeket csak a 90-es évek pattanásos kockái vásároltak?! 

Manapság a műfaj sikk lett, menő, és Hollywoodnak köszönhetően rengeteg pénz is van benne. Egy teljes generáció nőtt fel például a Harry Potteren, a Gyűrűk ura és a Hobbit pofátlanul sokat kaszált a mozikasszáknál, körömrágva várjuk a Trónok harca újabb évadát az HBO-n, és szidjuk George R. R. Martint, hogy még mindig nem fejezte be a hatodik kötetet.  
 
Sapkowski, a világszám
 
Ez a lassan két évtizede tartó fellángolás irodalmi szempontból két fontos dologgal járt. Egyrészt a rengeteg új alkotó többé-kevésbé kivezette a fantasyt a sárkányos-hercegnős-kaszabolós, blőd mesék mocsarából, és új perspektívát nyitott meg előtte, kitágította a határait, és minőségi irodalommá emelte a műfajt. Másrészt pedig a minőségi fantasy iránti óriási kereslet ráirányította a reflektort a műfaj néhány évtizedes alapműveire, amelyeket akkori és mostani mércével mérve is hihetetlenül innovatív alkotók írtak, de eddig nem jutottak el a szélesebb nyilvánossághoz. 
 
Ilyen könyvciklus a Vaják (eredeti címén Wiedźmin) is, Andrzej Sapkowski lengyel író hét köteten (két novellagyűjteményen és öt regényen) átívelő történetfolyama, melyet még a 90-es években írt. Ez az alapmű sokáig csak az író hazájában volt ismert, és nem tudott kitörni a lengyel határok mögül. Ám végül egy csapat lelkes rajongó videójátékot készített belőle (The Witcher), ami óriási siker lett, s Sapkowskinak is meghozta a széles körű ismertséget és elismerést. A Vaják-sztori áttörte a kordont, és megfertőzte a világot, eljutva Magyarországra is. S bizonyította: jó a nyugati import, de igazán nekünk valót csak e kies régióban kaphat az ember. 
 
Tiszta Közép-Európa
 
Ríviai Geralt, a fehér hajú, folyton vívódó szörnyvadász története ugyanis nekünk szól. Nekünk, közép-kelet-európaiaknak – de nevezhetjük akár V4-es fantasynak is. Azt a világot, azt a nyelvezetet, élethelyzeteket és humort, amit Sapkowski használ a könyvekben, csakis mi érthetjük maradéktalanul, csakis mi észlelhetjük az összes árnyalatát – mivel nekünk szól. A lengyel író  – bár névleg saját világot épített fel a könyveiben – az egész környezetet az elmúlt századok Európájáról mintázta, és tulajdonképpen csak elfordította a kontinens térképét 90 fokkal. Így kerültek északra az egymással állandóan marakodó, apró, intrikus királyságok, Kaedwen, Redania, vagy épp Temeria (tiszta Közép-Európa), ahol a történet nagy része játszódik, s melyek egy terjeszkedő, hataloméhes és kegyetlen nagyhatalom, Nilfgaard árnyékában próbálnak meg élni és túlélni. Ez az ország pedig nem a Gyűrűk ura Mordorához hasonló sablongonosz, és nem fekete és fehér: annak toxikus koktélja, amitől Közép-Európa valaha is rettegett. Sapkowski lengyelként zseniálisan érzékelteti a nagyhatalmak keressztüzében vergődő néplelket: Nilfgaardot részben a Szovjetunióról, részben Nagy Péter cár franciákat majmoló Ororszországáról, részben a napóleoni Franciaországról mintázta, de természetesen felbukkannak a Harmadik Birodalomra utaló jegyek is.  
 
Sapkowski tehát nekünk írt mesét, és tükröt tart elénk: a kis északi királyságok vezetői többnyire kicsinyesek, hataloméhesek, gyakran hiszik azt, hogy a nagyok játékát játsszák, a legkevésbé sem hősiesek, és nagyon hasonlítanak a mi vezetőinkre. 
 
 
A szláv babonák rémei
 
A királyságok lakói magukon hordozzák az oly tipikus közép-európai jegyeket: nem nevezhetők rosszindulatúnak, ám zárkózottak, babonásak, félősek, elutasítók, és alapvetően nagyon rossz szemmel nézik az idegeneket, más fajokat. Az országutakon tombol a bűnözés, és ha háború van, még rosszabb a helyet. A városokban gettókban élnek a törpök és a  tündék – utóbbiakat épp a szapora emberi faj igázta és züllesztette le kifinomult népből csatornatöltelékek, erdőben bújkáló terroristák és életképtelen banditák hadává. A lakosságot a hihetetlenül sokszínű szláv és európai babonavilágból átemelt rémek kínozzák: csak vámpírfajtából van három-négyféle, de vannak lidércek, csápos mocsárlakó szörnyek, baziliszkuszok, a temetőkben tántorgó hullazabálók, mind-mind azért, hogy ne jöjjön álom a nép szemére. Mintha csak gyerekkorunk rémmeséit kapnánk vissza, sokkal nyersebb formában. S ezeket a szörnyeket kaszabolja Ríviai Geralt, a vaják. Sapkowski az ő karakterének megalkotásával is igyekezett kilépni a tucatfantasy korlátai közül. Geralt csak annyira fényes páncélú lovag, mint amennyire egy patkányirtó szakember tud az lenni a mai világban. A szörnyvadász szakmának pedig nagyjából épp ekkora a megbecsültsége Sapkowski világában. Pedig Geralt azért nem mentesült teljesen a típusjegyekből: természetesen halálosan hatékony és elegáns kardvívó, a különböző mutációk és kondicionálások következtében pedig gyakorlatilag szuperember. Csakhogy Sapkowski világának kontextusában ez semmit sem ér: félnek tőle, megvetik, mutánsnak nevezik és leköpik a falusi parasztok. Őt egyébként ez kevéssé érdekli, különösebben nem veszi zokon, hiszen a kondicionálás az érzelmeket is kiölte belőle. Ám nem teljesen. Az egész regényfolyamot áthatják Geralt morális dilemmái: hogyan maradjon középen, hogyan döntse el, mi a jó és mi a rossz, sőt, két rossz közül érdemes-e a kisebbiket választani. Ezek a dilemmák, árnyalatok teszik alaposan megmunkált, mély és emberközeli karakterré, sokkal sokrétűbbé, mint bármelyik szereplőt a Trónok harcából, ami a közmegegyezés szerint a fantasy mai non plus ultrája.
 
A Vaják szerzője, Andrzej Sap­kowski egyébként furcsa, nehéz természetű ember. Cinikus és szarkasztikus a humora, néha pedig a kelleténél nyersebb az író-olvasó találkozókon is – ez a humor pedig áthatja a Vaják-könyveket. Mivel közgazdászként és kereskedőként dolgozott fél életében, nagyon „hatékonyan”, pontosan, kiszámí­tottan adagolva mesél. Néha szándékosan öncélú, de általában bejönnek a számításai. Nagy ötlete, hogy ismert lengyel és más európai meséket értelmez át, dolgoz bele realista fantasyvilágába. Így lett például Hófehérkéből egy megalázott, bosszúszomjas amazon, A szépség és a szörnyetegből pedig egy újragondolt, a rózsaszín cukormáztól megfosztott, bizarr szerelmi történet a Vaják-univerzumban. Sapkowski ugyanakkor nem fulladt bele saját kreativitásába. Szereplőit fokozatosan emeli át mikroközegükből, hétköznapjaikból egy nagyívű, komor, epikus mesébe, mindenfajta erőlködés nélkül. 
 
A nagy finálé előszobája
 
A magyar olvasók nemrég vehették kezükbe a regényfolyam hatodik kötetét, A Fecske-tornyot, mely a történet nagy fináléjának előszobája. S érdemes ezeket a könyveket magyarul elolvasni. Az első öt kötet fordítója, Szathmáry-Kellermann Viktória fantasztikus munkát végzett. Ő magyarította a nehezen lefordítható, lengyel wiedźmin szót az elsőre furcsán hangzó, ám zseniális vajákra, és óriási nyelvi gazdagsággal, minden apró árnyalatot kiemelve ültette át magyarra Sapkowski kimunkált, szofisztikált eredeti szövegét. A legújabb kötetet már Hermann Péter fordította, az ő szövege kicsit feszesebb, gördülékenyebb lett, de nem kevésbé minőségi – és szerencsére láthatóan Szathmáry-Kellermann munkájára támaszkodott, így az átmenetet észre sem lehet venni, és következetlenségek sincsenek. 
 
A Vaják-történetek tehát a közép-európai fantasy gerincét és mesterművét jelentik. A szomorú csak az, hogy már csaknem két évtizedesek. S azóta sem bukkant fel ilyen nagyszabású, minőségi fantasy-opus – így egy ideig még meg kell elégednünk a Nyugatról ideáramló jobb-rosszabb történetekkel. Nincs velük baj. Csak nem a mieink.
 
Andrzej Sapkowski: Fecske-torony. PlayON, 2017. 431 oldal.

Ajánló