Nincs működő társadalom kultúra nélkül

„Az az elgondolás, mely szerint a művész a társadalomtól elzárva ül az elefántcsonttornyában, a múlté.”

Fotók: Cséfalvay D. András
Németh Ilona a legismertebb hazai magyar képzőművészek egyike, akit nemcsak itthon, hanem külföldön is elismernek. Provokatív alkotásaival az aktuális társadalmi kérdésekre hívja fel a figyelmet, s egyben állásfoglalásra készteti a nézőt. Munkásságáért idén Andrej Kiska államfőtől állami kitüntetést kapott, Dunaszerdahely városától pedig Pro Urbe díjat.
 
Legutóbbi kiállítása Mindent becsomagolni… címmel volt látható Budapesten, júniusban nyílik a bécsi Knoll Galériában. A kiállított installációk három történelmi időszakba engednek bepillantást, és nem ismeretlenek a szlovákiai közönség számára sem, hiszen Pozsonyban látható volt a tárlat egy része tavaly. A kiállítás címadó darabja a második világháborút követő kitelepítések időszakából származik. Azon kívül, hogy a családja szemszögéből vizsgálja, miért választotta ezt a történelmi pillanatot?
 
Olyan példaértékű történéseken keresztül közelítettem meg ezt az időszakot, amelyek nemcsak a családunkat, hanem a régiónk történetét is befolyásolták. Valahogy úgy képzelem a történelmi csomópontokat, mint a biliárdasztalon a golyókat. Amikor megütünk egy golyót, az asztalon beinduló mozgások révén különböző összefüggések alakulnak ki. Hasonlóképpen, vannak olyan pillanatok, amikor különféle módon alakulhatna a történelem, de az, ahogyan végül bekövetkeznek az események, kialakít egy helyzetet, melynek hatása lesz az elkövetkezőkre. Ez pedig tükröződik mind a családtörténetben, mind a régió történetében vagy egy nemzet történelmében. A kitelepítések témájába a férjem családja miatt vágtam bele, amely a fiainkon keresztül az én múltbeli családom is. A kiállítás címadó darabja egy asztal, amely olyan töréspontot jelez a család életében, amit máig nem sikerült áthidalni. Az asztal, amely köré egy hanginstalláció épül, a férjem nagybátyjáé volt, akit Csehországba hurcoltak kényszermunkára. Az, hogy egy jómódú parasztcsaládból származó tizennyolc éves fiú leszáll a tábori vasútállomáson, hogy rabszolgának viszik a cseh gazdák, hogy ez az érettségizett fiatal egy ólban robotol két éven át egy olyan trauma, amit sem a család, sem az érintett nem tudott kiheverni. Egyébként, amikor a pozsonyi SODA galériába készítettem ezt a kiállítást, nem is tudatosítottam, hogy idén van a kitelepítések hetvenedik évfordulója. 
 
Bátor vállalkozás tragikus sorsokat közel álló személyeken keresztül feleleveníteni. Még a legközelebbi családján belül is olyan témákat vesz górcső alá, amelyek fájdalmas emlékeket idézhetnek. Kiállításai visszatérő témája édesapja politikai karrierje, aki mezőgazdasági szakpolitikusként kormánytag volt a hetvenes-nyolcvanas években.
 
Megszoktam, hogy ezeket a dolgokat a nyilvánosság elé tárom, mivel a pályám kezdetétől jelen van ez a fajta nyitottság. A legtöbb munkám személyes tapasztalatból indul ki. Néha elgondolkodom azon, hogy például amikor egy festő aktot vagy önarcképet készít, akkor vajon jobban vagy kevésbé tárulkozik-e ki, mint én, amikor végiggondolok bizonyos folyamatokat a családommal kapcsolatban. Azt hiszem, hogy egy aktkép megfestése nem feltétlenül kell, hogy intimebb legyen, mint amikor nem figurális, analitikus módon próbálom áttekinteni a személyes, illetve családomat érintő történéseket. A Javított verzió című kiállításom a Tranzit galériában még 2014-ben nyílt Pozsonyban, a kiállítás egyik inspirációja Esterházy Péter Javított kiadás című munkája volt. Ezen a tárlaton állítottam ki először édesapám kilencvenes évekből megmaradt tárgyalóasztalából készült interaktív objektemet. Ez a tárgy úgy működik, hogy amint elég közel lép hozzá a látogató, az asztal kinyílik, részenként kicsomagolja magát, majd visszacsukódik. Szimbolikusan megnyit egy vissza nem térő lehetőséget, amelyet vagy sikerül kihasználnunk, vagy elveszik, az is lehet hogy örökre. Ezt a sorozatot folytattam és vittem most Budapestre és Bécsbe is. 
 
Ha az egyénen és a családon túllépünk, megértünk arra, hogy konfrontálódjunk a történelmi traumáinkkal?
 
Nem tudom, hogy egy nemzet vagy egy kisebbségben élő nemzetrész mikor érik meg erre. Viszont nem látok más lehetőséget, mint azt, hogy konfrontálódjunk a traumákkal. Mert ennek hiánya elfojtott feszültségeket szül, és olyan helyzetet teremt, amikor nem is tudjuk, miért, mi miatt nem működik valami. Sem a magánéletben, sem történelmi viszonylatokban nem vagyok híve az elfojtásnak. Azonban azzal én sem számoltam, hogy mennyire feldolgozatlan a kitelepítések időszaka nemcsak a magyarok, hanem a szlovákok számára is. A pozsonyi SODA galériában megrendezett kiállításon a kiállított tárgyakhoz hozzárendeltem korabeli, kétnyelvű dokumentumokat, amiket a pozsonyi Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma segítségével fakszimile nyomtatásban készítettünk el. Nem sejtettem, hogy amikor a közönség, s a kollégáim, művészek, a képzőművészeti egyetem tanárai elolvassák ezeket a dokumentumokat, akkor ott szembesülnek ezekkel a történelmi tényekkel először. Valami hasonló történt most Budapesten, ahol hallottak ugyan már ezekről az eseményekről, de a magyar oktatásban erőszakolt lakosságcsere helyett inkább önkéntes kitelepülésként jelenik meg a téma. Kevesen tudnak arról, hogy a szlovákok gazdag birtokokra jöttek, a magyarok viszont ötvenkilós csomaggal mentek el. Vagy harminckilóssal, ki hogyan. 
 
Mi ebben a művész szerepe? Gyorsíthatja ezeket a folyamatokat?
 
A művészet fontos szerepe lehet az, hogy nemzeti, politikai vagy akár magánéleti traumákat segítsen feldolgozni. Az, hogy egy művész milyen úton halad, leginkább habitus és művészeti program kérdése. Valószínűnek tartom azt is, hogy éppen a családi indíttatás lehet az, ami nagymértékben befolyásolhatja az alkotó tevékenységét.
 
Elkerülheti a művész a politikai-társadalmi kérdéseket? Mit gondol azokról, akik szerint a művészetnek kizárólag az esztétikummal kell foglalkoznia?
 
Ha provokálni akarnék, azt is mondhatnám, megrekedtek a tizenkilencedik században. Vannak különböző művészeti programú művészek, és el tudom fogadni azt is, ha valaki belemerül egy konkrét művészeti kérdésbe. Ilyen módon számos alkotó művészeti programja távol áll a politikától. Viszont az az elgondolás, mely szerint a művész a társadalomtól elzárva ül az elefántcsonttornyában, szerintem a múlté. Mivel engem foglalkoztatnak a társadalmi, történelmi, politikai kérdések, bekerülnek a művészetembe. Ugyancsak elképzelhetetlennek tartom a művészet és a magánélet különválasztását. Nem tudom, és nem is igyekszem különválasztani a témákat, amelyek érdekelnek azoktól, amelyek hagyományos művészeti témáknak számítanak. 
 
Több város közterén állította fel azokat a táblákat, amelyeken a Bogardus-féle előítélet-erősséget mérő szociológiai skála kérdéseit olvashatták a járókelők. Ennyi helyszín után összegezhető, milyen típusú reakciókat váltott ki?
 
Számomra az a lényeges, nyílik-e lehetőség arra, hogy a mű akár egy picit is változtatni tudjon az emberek gondolkodásán az adott kérdésben. Ez nagyon nehezen mérhető, de vannak szociológiai eszközök, amelyekkel ebben az esetben tudjuk ezt mérni. Elsőként 2005-ben állítottuk fel a táblákat Dunaszerdahelyen, majd készítettünk egy felmérést az idegengyűlöletről, pontosabban a befogadóképességről. Felmerült a gondolat, hogy érdemes volna megismételni, és könyvet készíteni a felmérések eredményéről. Egyébként a dunaszerdahelyi fogadtatás nagyon érdekes volt: máig megtörténik, hogy valaki rácsodálkozik arra, hogy közöm volt azokhoz a táblákhoz – sokan azt gondolták, hogy ezek hivatalos, a városháza által kihelyezett táblák, de volt, aki azt hitte, állami propaganda. Tavaly Nyitrán állítottuk ki őket, a nyitrai színházi fesztivál alkalmából, itt szintén érdekes reakciót váltottak ki. Az egyik szlovák szélsőséges szervezet reklámfelületnek próbálta felhasználni a táblákat. Öntapadó címkékkel ragasztgatták tele őket, olyan felirattal, hogy „Ne csináljatok belőlünk rasszistákat!”. A címkéken szerepelt a szervezet neve és az a felhívás, hogy akik segítségre szorulnak, forduljanak hozzájuk. Ekkor szerveztünk egy tárlatvezetést. Amikor végigvezettük az érdeklődőket az installáción, többen megkérdezték, mit kezdjenek a felragasztott matricákkal.
 
Mit válaszolt?
 
Azt válaszoltam, hogy ezt ne én döntsem el. Azt gondolom, ilyen esetben fontos, hogy az, aki ezt megkérdi, szedje le, ha akarja. Nyilván nem akartam reklámozni azt a pártot, de úgy gondoltam, hogy a matricák egyik funkciója pont az lehet, hogy aktív hozzáállást váltson ki a járókelőkből. Tehát ha valaki lát ilyet, és zavarja, szedje le. Valaki fölrakta, valaki leveheti. 

Fotók: Cséfalvay D. András
 
Emellett volt egy vizuálisan és tartalmilag is nagyon hasonló projektje, azzal a különbséggel, hogy itt emberek tartották a táblákat, és a feliratok egy vers átfogalmazott részletei voltak. Mennyiben volt más, amikor performansszal párosult az üzenet?
 
Óriási élmény volt. Legelőször Pesten csináltuk meg, viszont más kontextusban: akkor, amikor már szó volt arról, hogy a Magyar Művészeti Akadémia elfoglalja a Műcsarnokot. Ezt szándékosan mondom így, hogy elfoglalták, mivel a Műcsarnokot gyakorlatilag elvették a kortárs művészettől. Egy magyarországi kurátor és művészettörténész, Mélyi József szervezett egy tiltakozó eseménysorozatot Kívül tágas címmel, ezen belül egy éven át minden vasárnap készült egy művészeti tiltakozó akció. Az egyik ilyet én csináltam. Performatív dolog volt, lényegében közönség nélkül, de készült róla fotódokumentáció, amely elérhető az interneten. Ott használtam először a táblákat. Aztán egy éve ismételtem meg, amikor szintén egy tiltakozó akcióra kaptam felkérést a pozsonyi Nyitott Társadalomért Alapítványtól. Akkor egy héten keresztül minden nap más művész tiltakozott az extrémizmus ellen. A táblákon levő feliratok Martin Niemöller versszövegét vették alapul, azzal az üzenettel, hogy ha az emberek rezignáltak, ha nem foglalkoznak társadalmi problémákkal, akkor nem marad senki, aki őket támogassa, amikor az ő társadalmi csoportjuk szorul segítségre. Úgy döntöttem, hogy Pozsonyban a Szlovák nemzeti felkelés téren tiltakozzunk. Eredetileg az volt a terv, hogy húsz percig leszünk ott. Néhány kollégával és diákommal tartottuk a táblákat. Amikor letelt a húsz perc, úgy éreztük, maradnunk kell. Végül több mint egy órát töltöttünk kint. Nagyon érdekes volt, mivel ritkán fordul elő, hogy ennyire konfrontálódjunk azzal, tudunk-e a művészet eszközeivel kifejteni bármilyen hatást az emberekre. Volt, aki szidott bennünket, valaki megkérdezte, miért vagyunk ott, volt, aki a rosszallását fejezte ki, és volt, aki feltartott hüvelykujjal mutatta, hogy támogat bennünket. 
 
Aztán Losoncon megismételték.
 
A Medzihmla nevű, költészeti és színházi fesztiválra kaptam meghívást, amely egy színházépületben zajlik. Az volt a szervezők elgondolása, hogy a bejáratnál álljunk a táblákkal. Már a performansz előtt kételkedtem a helyszín helyességében, mivel arra gondoltam, hogy azok, akik eljönnek egy ilyen fesztiválra, eleve végiggondolták az általunk felvetett gondolatokat. Mégis megcsináltuk. Aztán megkérdeztem azoktól a fiataloktól, akikkel csináltuk, hajlandók-e másnap reggel kijönni a városba megismételni a performanszot. Mivel a losonci főtér teljesen kihalt volt vasárnap reggel, átmentünk egy üzletközpont elé, és kiálltunk a parkolóba. Ez kiváló helyszín volt arra, hogy az üzenetünket a megfelelő közönséghez juttassuk el. Jött is rögtön egy biztonsági őr, s mondta, hogy az üzlet vezetősége úgy gondolja, nem kellene itt állnunk, és ha nem távozunk azonnal, kihívják a rendőrséget. Azt válaszoltam, hogy akár hívják, akár nem, itt maradunk húsz percig, aztán elmegyünk. A rendőrök végül nem jöttek ki, mi ott voltunk húsz percig, és roppant érdekes volt megfigyelni, hogy az emberek mennyire próbálnak nem tudomást venni arról, ha valami szokatlant látnak. Az, hogy valaki kijön az üzletből két liter tejjel és öt kiflivel, s látja, hogy ott áll hét ember provokatív feliratokkal, amelyek kifejezetten arra játszanak, hogy megszólítsák a szembejövőt, és az illető úgy tesz, mintha nem látna semmit, nos, ez nagyon sokat elárul arról, az illető hogyan gondolkodik. Pont ez volt az az attitűd, ami ellen tiltakoztunk. A közömbösség ellen, ami ott olyan nyilvánvalóan jelen volt. Viszont volt olyan is, aki kijött, ránézett, esetleg egy táblát is elolvasott. Ez már nagyon sokat jelentett nekünk, mivel fontos üzenetet tudtunk neki közvetíteni. 
 
Műértők szakaszokra bontják alkotói tevékenységét, egy-egy központi téma köré vonva az installációit. A kilencvenes években egyfajta feminista szemlélettel közelített a női test eltárgyiasításának kérdése felé, később a nyilvánosság és a magánszféra konfrontációját vizsgálta. Az elmúlt egy évtizedben az idegengyűlölet ellen lépett fel a műveivel. A társadalmi tények nyilván adottak. Az életszakaszok hogyan simulnak bele a társadalmi realitásba?
 
Amikor az ember családot alapít, nyilvánvalóan felmerül a nemi szerepek kérdése. Első fiunk születésekor a férjemmel még egyetemre jártunk. Az, hogy mit engedhet meg magának egy nő különböző helyzetekben, hogyan tud huszonkét évesen, gyerek mellett pályát kezdeni, hogy ezt mennyire befolyásolja az, tud-e segíteni a család, ezek mind olyan kérdések, amelyek adták magukat, hiszen nőként próbáltam beilleszkedni a társadalomba. Ez tehát egy teljesen spontán érdeklődés volt, a tapasztalataimat próbáltam feldolgozni mindennemű elméleti alap nélkül. Később lett ez tudatos, s rengeteg döntésemet befolyásolja ma is. Amikor például kurátorként dolgozom egy kiállításon, fontos az is, hogy nemi szempontból is legyen kiegyenlített a kiállított művészek és művek aránya. Ha az akadémiai karrierem egy bizonyos pontján meg kell hoznom egy döntést, igyekszem nem elutasítani a felkéréseket, hiszen még mindig kevés nőnek sikerül áttörnie az üvegplafont, s elérni a docensi vagy a professzori fokozatot. De a saját művészetemen belül is újra és újra felmerül az emancipáció és a nők egyenrangúságának a kérdése. Két évvel ezelőtt készítettem egy munkát, amely Heller Ágnes nagymamájának a történetén alapult, ez pedig elindított egy újabb sorozatot a témában, amelyben újra előtérbe került a nemi egyenlőtlenségek társadalmi kérdése. 
 
A populizmus és a nacionalizmus hogyan került a művészeti programjába?
 
Jól emlékszem 2010-re, az az időszak nagy váltást hozott a témáimban. Akkor voltak a szlovák–magyar kapcsolatok a legrosszabbak, folyamatos sárdobálás ment a szlovák és a magyar kormány között, és az egész nagyon intenzíven megjelent a sajtóban is. Rádöbbentem, hogy ha még otthon, az asztal mellett is folyton erről beszélünk, akkor muszáj magam megadni a témának, még akkor is, ha korábban nem szándékoztam művészeti eszközökkel hozzányúlni. Akkortájt terveztem egy önálló kiállítást a Pozsonyi Városi Galériában. Végül úgy döntöttem, önálló kiállítás helyett más művészeket is meghívok, hogy próbáljunk meg együtt végiggondolni bizonyos kérdéseket. Magyarországról Sugár Jánost hívtam, innen pedig Martin Piačeket, aki behatóan foglalkozik a szlovák történelemmel, és kimondottan patrióta szemléletet képvisel. Mind­hárman készítettünk egy-egy művet, s az alkotások végül közösen jelentek meg. Tulajdonképpen ezután szerveztük a Transart Communication-Public Dialog fesztivált Juhász R. Józseffel Komáromban, ahol szlovák és magyar művészekkel dolgoztunk együtt. Sajnos, a nacionalizmus és a populizmus témájától azóta sem sikerült megszabadulnunk. Ennek nem örülök, mert ez azt jelenti, hogy a téma folyton jelen van, nem lehet kikerülni. Ráadásul egyre romlik a helyzet. Ezt most nem a szlovák–magyar viszonyra értem, mert az jelen pillanatban sokkal jobb, mint 2010-ben volt, hanem arra, hogy új játékosok léptek a problémakörbe globális és európai szinten.
 
Amikor a pályáját kezdte, röviddel a rendszerváltás után, fiatal művészként nagyon szabad légkört tapasztalhatott meg, amelyben a társadalom figyelt a művészek szavára. Vajon ma van-e súlya annak, amit a művész mond?
 
A kilencvenes évek eleje eufórikus időszak volt. Egyrészt volt egy nagyon erős szabadságérzés, mivel az a generáció, amely akkor indult, hitt abban, hogy a rendszer változásával olyan esélyt kaptunk, ami megoldja minden gondunkat. Az előző rendszer politikusai le lettek váltva, és akkor még úgy tűnt, hogy nem jöhetnek vissza. A régi politikai elit helyett olyan szereplők jelentek meg a politikai életben, akiknek erős intellektuális, kulturális hátterük volt. Mivel ők vettek részt a rendszerváltásban, az emberek valóban hallgattak a kultúra szereplőire. Én akkor voltam huszonöt éves, ami egy karrier kezdetéhez nagyon szerencsés pillanat. A kultúra marginalizálódása később kezdődött el, amikor a gazdasági érdekek és a pragmatikus politikusok vették át a vezető szerepet, azzal az „ideológiával”, hogy minek a kultúrára költeni, hiszen nincs rá szüksége senkinek. Ez volt az a pont, amikor a kultúrában részt vevő szereplők szava egyre jelentéktelenebbé vált a szélesebb tömegek számára. És ennek nagyon súlyosak a következményei. A társadalomnak figyelnie kell azokra, akik professzionálisan foglalkoznak társadalmi összefüggésekkel, legyenek ezek történelmi, tudományos vagy művészeti jellegűek. Nem várható el mindenkitől, hogy rendszerszerűen, a mai döntések lehetséges jövőbeli hatását is mérlegelve tudjon dönteni akár a mindennapokban vagy választások alkalmával. Az, hogy ma a tág értelemben vett értelmiség véleményére nem figyelnek, megnyilvánul abban is, hogy az emberek nem tudják, mi szerint tájékozódjanak, és nincsenek megfelelő képességeik ahhoz sem, hogy eligazodjanak az információk és álinformációk dömpingjében. Ha egy működő társadalmat akarunk létrehozni, nem hagyhatjuk ki az értelmiséget és a kultúrát.
 
Szerencsés azonban, hogy van olyan szereplője a mostani politikai színtérnek, aki fontosnak tartja, hogy rámutasson a művészet kulcsszerepére. Andrej Kiska köztársasági elnöktől januárban kapta meg az állami kitüntetést. Ennyi idő távlatából már lehet érezni, milyen hatással van a díj a tevékenységére?
 
Fantasztikus érzés volt, amikor megtudtam a hírt. Az ember örül, hogy egyáltalán szóba kerül a neve, és egy díj visszaigazolás is, hogy egy bizonyos közeg elismeri a munkáját. A sok kétség és önmarcangolás mellett ez feltétlenül pozitív. Később az ember elkezd gondolkodni azon, hogyan lehet ezt másokért felhasználni. Valóban szerencsés, hogy a mostani köztársasági elnöktől kaptam a díjat, mert voltak olyan köztársasági elnökök, akiktől nem vehettem volna át kitüntetést. Jó, hogy ezen nem kellett gondolkodnom. Régiónkban sokszor előfordul, egy kiállítás kapcsán is, hogy el kell dönteni, egy adott helyen, egy adott emberrel, illetve intézménnyel vállalható-e az együttműködés. Azt azonban el kell mondanom, hogy nagyon-nagyon felháborított, ami utána történt, ahogy egyes szlovák politikusok nekimentek néhány kitüntetettnek. Teljesen nemtelen támadásnak tartom a vallási és nemzetiségi hovatartozáson alapuló bírálatokat. Egyébként érdekes, hogy engem magyarként nem támadtak. Viszont határozottan felháborított az is, hogy a Pohoda fesztivál főszervezője, Michal Kaščák kitüntetése kapcsán a kormánypárt lesajnálóan azt nyilatkozta, hogy nem érti, miért kapott kitüntetést. Évek óta működöm együtt a Pohodával, ahol Kaščák szerintem olyan közeget teremtett meg, amely évente húszezer értelmes, kultúrára nyitott fiatalt képes összehozni. Egyébként nem tudtam, hogy kikkel együtt tüntetnek ki, csak a helyszínen találkoztam velük. Amikor körülnéztem, láttam, hogy fantasztikusan értékes emberek vannak ott. Ilyenkor természetesen felmerül az emberben a kérdés, hogy joggal van-e a kitüntetettek között.
 
A diákjaival évek óta jár a Poho­dára, ahova kortárs művészetekkel foglalkozó programokat visznek. Mit nyújt egy fesztivál a kortárs művészetnek?
 
A fesztivál egy speciális lelkiállapot. Ha valaki eltölt ott három napot, felszabadul, és sokkal nyitottabbá válik különböző személyes és művészeti benyomásokra. Ezért egy fesztiválon sokkal könnyebb művészetről vagy más témákról kommunikálni. Nem véletlen, hogy a Pohoda hatalmas hangsúlyt helyez arra, hogy a résztvevők különböző fontos társadalmi és művészeti kérdésekről szóló beszélgetéseket halljanak. Így indult az én együttműködésem is Kaščákkal. Meghívtak egy beszélgetésre a politika és a művészet kapcsolatáról. Szombaton délelőtt tizenegykor volt, azt hittem, hogy egy lélek nem lesz ott. Nagy meglepetésemre rengetegen jöttek, végighallgattak minket, és remek kérdéseket tettek fel. Ekkor döntöttem el, hogy ide nekünk is el kell jönnünk a pozsonyi Képzőművészeti Egyetem intermédia tanszékén tanuló diákjaimmal, és csinálni valamit. A Fehér éjszaka művészeti eseményen is részt veszünk a fiatalokkal. Tavaly a pozsonyi Hviezdoslav téren tartottunk egy performanszsorozatot Cséfalvay András szervezésében, akivel most együtt dolgozunk az egyetemen, az előző évben pedig több órán át szerepeltünk a pozsonyi Bagala könyvesboltban. A diákoknak ez azért érdekes, mert közvetlenül kommunikálhatnak a nagyközönséggel a művészetükön keresztül. Amikor valaki azt mondja, hogy ezek az események túlságosan kommerszek és populárisak, ezért ne foglalkozzunk velük, nem értek egyet vele. Azt gondolom, ha százezren kimennek az utcára, hogy kortárs művészetet lássanak, akkor kötelességünk és egyben nagy lehetőség is számunkra, hogy jó minőségű művekkel fontos üzeneteket adjunk át az embereknek. 
 
Havran Katalin

Ajánló