„Az én vallásom az irodalom” – a Nobel-díjas Orhan Pamukkal találkoztunk

Intelligens, szellemes és inspiráló. A Nobel-díjas Orhan Pamuk azonnal megnyeri a hallgatóságot. A budapesti könyvfesztivál török díszvendégével egy sajtóbeszélgetésen találkoztunk, az ott elhangzott kérdéseket és válaszokat adjuk most közre. 

Somogyi Tibor felvétele
„Lukács György nélkül nem lennék Nobel-díjas”

Orhan Pamuk munkásságára nagy hatással volt Lukács György filozófus. „Amikor meghalt, a halálhíre minden török irodalmi lapban szerepelt. Tizenkilenc éves voltam, éppen akkor döntöttem el, hogy nem festő, hanem író leszek. Sok munkáját elolvastam, a politikai nézetei egyáltalán nem érdekeltek, az irodalomkritikusi nézeteivel sem értettem mindig egyet, de rengeteget tanultam tőle a klasszikus regényről. Megtanultam, hogyan olvassam az ő szemével Balzacot, Stendhalt, Thomas Mannt, Goethét. Rengeteget adtak nekem a cikkei is, amiben a narráció és a leírás viszonyát, a klasszikus regény szerkezetét boncolgatja. Nem lennék Nobel-díjas, ha nem olvastam volna Lukács Györgyöt – jelentette ki a török író. – Óriási hiba, hogy eltávolították a budapesti köztéri szobrát. Meg kellene becsülni őt, mert a magyar kultúra általa is gazdagabb lett.” (bt)

Köztudottan nagyon személyes viszonyt ápol a szülővárosával, Isztambullal. Melyik az a hely, amit mindenképpen megmutatna egy külföldi látogatónak?

Az attól függ, milyen emberről van szó. Az Isztambul című könyvem egyfajta személyes városkalauz. Nem a nevezetességekről, az épületekről szól, hanem a város hangulatáról, szövedékéről. Isztambul történelmi korszakok egymásra rakódott rétegéből áll, az ezekhez kapcsolódó nevezetességekről mindent meg lehet találni az útikönyvekben. De számomra elképzelhetetlen ez a város a Boszporusz és annak életadó, felszabadító hatása nélkül. Ez segíti a várost a túlélésben, a topográfiájának, a légkörének köszönhetően. Ezért mindenkinek azt tanácsolom, a nevezetességek megtekintése után menjen el hajókázni, és élvezze ki a Boszporuszt.

Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a Furcsaság a fejemben című könyve az első feminista írása.

A világnak azon részében, ahonnan én jövök, a nők komoly elnyomásban élnek. Tudom, hogy a nőket másutt is elnyomják, de nálunk a vallás és a tradíció csak fokozza ezt. Ahogy egyre idősebb vagyok, egyre inkább szeretném a könyveimben a nők szemén keresztül látni a férfiak életét. Ez azzal kezdődik, hogy nőkről írok egyes szám első személyben. A Furcsaság a fejemben című könyvemben egy utcai árus életéről írok. Mielőtt megírtam, komoly kutatómunkát végeztem, sok utcai árussal beszélgettem. Vettem egy rizses csirkét, s bár egyáltalán nem olyan finom, elkezdtem rágni, és közben kérdéseket tettem fel az árusnak: hogy megy az üzlet, hol veszi az alapanyagot, hogyan főzi meg az ételt, tényleg az ayran-e a legmegfelelőbb ital hozzá stb. Ő pedig részletesen elmesélt mindent, melyik boltban vásárolja a csirkét, hogyan készíti el, hogyan fűszerezi, hogyan tisztítja meg az eszközeit. Amikor befejezte, megkérdeztem: „És a feleséged közben mit csinál?” Erre jött a válasz: „Hát, igazából ő vásárolja meg az alapanyagot, ő főzi meg az ételt, ő mosogat…” Ezt a sztorit mindig elmesélem a törökországi olvasótalálkozókon is, és mindig hozzáteszem, pont emiatt akarok feminista lenni. A nők pedig ilyenkor általában tapsviharban törnek ki.

A főhős, Mevlut felesége a könyvben többször elmondja, hogy őt nem bántja a férje, és ezen mindenki meglepődik.

Sok olvasómtól hallottam, hogy Mevlut kivételesen naiv és jó ember. Van benne egy olyasfajta naivitás, mint Dosztojevszkij félkegyelműjében. A legtöbb török férfival ellentétben ő barátnak tekinti a feleségét, ami ritkaság Törökországban. Az egyik ok, ami miatt ennyire gyengéd a feleségével, az, hogy ebéd után nem mehet el a teázóba a többi férfival beszélgetni, kártyázni, tévét nézni, hiszen indulnia kell árulni. Így nincs hol felszednie a macsó stílust. A jósága azonban a naivitásából is fakad. Nagyon egyszerű jónak lenni, ha az ember naiv. De roppant nehéz, ha az ember intelligens. Nemcsak Törökországban, hanem bármelyik társadalomban.


Somogyi Tibor felvétele

Többször úgy fogalmazott, az író feladata, hogy a saját életét úgy mutassa be, mintha valaki másé lenne, a mások életét pedig úgy, mintha a sajátja volna. Miben hasonlít a Furcsaság a fejemben főhősére?

Mevlut Karatas nagyon sok dologban különbözik tőlem, más a földrajzi és vallási kötődése, más osztályból származik, de ami közös bennünk, az a kötődés Isztambulhoz és a gazdag képzelőerő. Mevlut abban is hasonlít a fiatalkori énemre, hogy el akarja kerülni a politikát. Neki persze más indokai vannak: ha egy utcai árus politizálni kezd, könnyen elveszítheti a vásárlóit. Én pedig azért akartam kívül maradni a politikán, mert a török írók korábbi generációi mind balosak és szocialisták voltak, engem pedig a származásom miatt burzsujnak tartottak. Az én vallásom az irodalom, Mevlut azonban komolyan veszi a vallást, de ha tanácsra van szüksége, felkeres egy dervist, pont úgy, ahogy Woody Allen New Yorkban elmegy a pszichológusához. Mevlutnak vannak balos barátai és szélsőséges jobboldali unokatestvérei, akikre szüksége van, mert segítenek neki. Nekem szerencsére nincsenek ilyen unokatestvéreim.

Íróként azonban az ő nézőpontjukba is képes belehelyezkedni.

Származásomnál fogva nem kaptam a klasszikus török nevelést. Míg minden osztálytársam nagymamája naponta többször imádkozott, az én nyugatias nagymamám európai módra berendezett házban élt, és nem viselt kendőt. Sok dolgot ezért gyerekként nem tapasztaltam meg, ám igyekeztem ezeket később bepótolni. Voltak szúfi barátaim, jártam dervisnél, megtanultam a régi ottomán kézírást. Nem politikai indíttatásból, hanem hogy többet tudjak meg a saját kultúrámról. A nyugatias nevelésem miatt soha nem voltam sznob, nem néztem le a társaimat emiatt. Inkább zavarban éreztem magam, és próbáltam minél több ismeretet szerezni a török hagyományról.

Ez is egyfajta kutatásnak nevezhető, és ön híres az alapos kutatómunkájáról.

Kétféle írói módszerem van. Az egyik az, amit népszerű szóval kutatásnak neveznek. Ez nem mindig egyforma. A Hó esetében elutaztam Kars városába, és sok időt ott töltöttem, hogy tudjak írni róla. A Nevem piros megírása előtt a perzsa miniatúrákat tanulmányoztam. A Furcsaság a fejemben kapcsán sok emberrel beszélgettem, és sokat olvastam Isztambul fejlődéséről. A másik módszer pedig a kreatív rész, és erre vagyok büszke. A kutatásaimra nem vagyok büszke, bár a Columbia Egyetem tanáraként hozzá vagyok szokva. De ami a regény lényegét, művészetét adja, az a kreativitás, afféle esztétikai akrobatamutatvány. Hiszek a formai kísérletezésben, szeretek mindig újat kitalálni. Ha új regényt kezdek, mindig azon gondolkozok, hogyan tudom a cselekményt új nézőpontból megmutatni. A jó ötletek akkor jönnek, ha az író teljesen elmerül a témájában. Például a Furcsaság a fejemben című könyvet klasszikus regényként, egyes szám harmadik személyben kezdtem írni, de rádöbbentem, hiányzik belőle a szereplők sajátos nyelvezete. Ezért az írói elbeszélést egyes szám első személyű monológokkal szakítottam meg, és hogy az olvasó ne legyen elveszve, Mevlut részei elé mindig beillesztettem egy kis rajzot a bozaárusról. Ezáltal az első személyű és a harmadik személyű szövegek olyan kórusműve jött létre, ami követhető és élvezhető.


Somogyi Tibor felvétele

Több interjúban elmondta, hogy magányosan szeret dolgozni, és ma is kézzel ír.

Talán az utolsó olyan írógenerációnak vagyok a tagja, amely még kézzel ír. Az egyik ok, amiért nem akarok számítógépre váltani, hogy szeretem leírva látni ugyanannak a mondatnak több változatát. A másik ok, hogy amikor az első olcsó számítógépek megjelentek, olyan rossz volt a képernyőjük, hogy két óra után könnyezett tőle a szemem. Sokat dolgozom, és nem akarok naponta tíz-tizenkét órát a gép előtt tölteni. Most pedig már népszerű író vagyok, úgyhogy a kiadóm begépeli a nem túl rendezett kézirataimat – ez ám a boldog élet! Ennyi idősen már nem nagyon fogok váltani. Olvastam egy interjút Gabriel Garcia Márquezzel, aki azt mondta, hatvan vagy hetvenévesen átállt a számítógépre, és azóta jobban is ír. Hittem neki, kipróbáltam – de nálam nem működött.

Mit gondol, egy írónak kötelessége aggódnia a hazájáért?

Minden állampolgárnak egyforma a felelőssége, függetlenül attól, művész-e vagy sem. De ha valaki hírnévre tesz szert, külföldön is képviseli a hazáját, akkor valóban nagyobb a felelőssége. Sosem akartam politikával foglalkozni, de ahogy egyre ismertebb lettem, egyre többen kerestek meg, hogy foglaljak állást bizonyos kérdésekben. Amikor egy író barátom börtönbe került, kötelességemnek éreztem, hogy megvédjem, és már bele is cseppentem a politikába. De az az elvem, hogy a műveimben igyekszem kerülni a politikát. A politikai indíttatás ugyanis tönkreteszi a könyvet. Sok jó ember írt emiatt rossz könyveket. Én nem szeretnék ebbe a hibába esni. Mindig megkérdezem magamtól: ezt csak azért akarod beleírni, mert mérges vagy a kormányra, vagy azért, mert ez az igazság, és mélyebb tartalmat is ad a művednek? Ha a második eset áll fenn, akkor azt belefoglalhatom a szövegbe. És ha már a politikáról beszélünk, elmondom, mit gondolok a hétvégi törökországi népszavazásról. Szomorú és dühös vagyok. Azt gondolom, legitim eredmény született, de nem fair. A kampányban szinte kizárólag csak a kormány álláspontja volt képviselve. Egy olyan isztambuli negyedben is, ahol 65–70% volt a nemek aránya, a plakátok mindenhol az igeneket hirdették, és az ellenzéki nézeteket vallók csak suttogva mertek nyilvános helyeken beszélgetni, mert attól féltek, hogy azonnal megjelennek a rendőrök.

Teljesen más téma: hány könyvből áll a könyvtára?

Erre nagyon büszke vagyok, még ha gyerekesnek is tűnök. Umberto Ecóval sokat beszélgettünk, versenyeztünk, mint a gyerekek, kinek van több könyve. Én húszezernél járok, de neki több mint negyvenezer könyve volt. Persze tudom, nem a könyvek száma számít, hanem hogy el is olvassuk őket, és nem is vagyok olyan antikvárius könyvgyűjtő, mint Eco volt. De szeretem a könyveimet. A könyvekre szükség van, ha valaki történelmi regényeket ír… A könyvekre szükség van, mert szeretem őket! Más indok nem is kell.

Most éppen mit olvas?

Fiatalkoromban azért olvastam, hogy felépítsem a személyiségemet, formáljam a lelkemet. De manapság már érzem, hogy sietnem kell, ha minden regényötletemet meg akarom valósítani. Ezért sajnos manapság már nem a saját épülésemre olvasok. Jelenleg egy olyan történelmi regényen dolgozom, amely 1900-ban egy képzeletbeli földközi-tengeri ottomán szigeten játszódik. Ezért sokat olvasok az ottomán pasákról, az iparosításról, gyarmatosításról. Most például arról olvastam egy cikket, hogyan vezették be a távírót az oszmán birodalomban, és hogyan alakult meg az első postahivatal Kréta szigetén. Emellett sokszor újraolvasom a számomra fontos könyveket. Új megjelenéseket ritkán olvasok, csak ha a rangos irodalmi mellékletek szerkesztői rám parancsolnak.

A saját könyveit újra szokta olvasni?

Franciaországban készült a Hóból egy színpadi adaptáció, s engem is meghívtak a bemutatóra. Ott jöttem rá, hogy egy csomó dologra nem emlékszem! Este visszamentem a hotelbe, és gyorsan elkezdtem újraolvasni a regényt. És persze mindjárt voltak kifogásaim is: ezt a dolgot miért hagyták ki belőle, ezt meg miért hangsúlyozták így ki? Szerencsére fel is kértek rá, hogy az észrevételeimmel segítsek formálni az előadást. Néhány könyvemet pedig azért kell újraolvasom, mert az egyetemen tanítom őket. Egyszer egy szeminárium előtt a folyosón gyorsan még valaminek utána akartam nézni, és egy bátor diáklány odajött hozzám: „Pontosan így néz ki, ha valaki nem készült fel otthon rendesen, és az óra előtt pánikol!”

Ajánló