Babiczky Tibor: Midlife crisis

Azt mondják, az életnek tétje van. Azt mondják, az életnek mindig, minden pillanatban tétje van. Ez nem igaz. 

Teun Hocks alkotása
Az életnek negyven körül lesz tétje. Vagy húsz körül. Vagy soha. Erre, ahogyan szinte semmire, nincsen recept. Mondjunk negyvenet. Szép kerek szám. És csak ritkán megduplázható. Ha sikerül, legtöbbször annak sincs értelme. Szóval, negyven. Előtte csak haladsz, nyersz, aztán veszítesz, fölkelsz, mész tovább, és újra nyersz. És újra veszítesz, és újra fölkelsz, és újra nyersz. És veszítesz megint. 
Aztán észrevehetetlenül jön az átmenet, mikor veszítesz ugyan, és fölkelsz, de már ezt a fölkelést veszed úgy, mintha nyertél volna. Végül egyszer csak rájössz, sosem akkor, amikor a földön heversz, leterítve, hanem jóval később, amikor már talpon vagy, hogy nincs több esély. Nem arról van szó, hogy berozsdásodtál vagy megöregedtél volna; talán csak jobban érzed a föld vonzását, talán csak jó feküdni, üres tekintettel a felhők felé, akarat és vágyak nélkül, talán csak elveszítetted a fonalat, hogyan is kezdted, miért indultál, merre tartasz. Mindegy. 
 
A lényeg, hogy van egy pillanat, amikor rádöbbensz, hogy ha legközelebb a földre kerülsz, nem fogsz tudni többé fölkelni. És ekkor, ebben az egyszerre szétfolyó és éles pillanatban lesz tétje az életednek. Mert onnantól – mostantól – kezdened kell vele valamit. Az elkerülhetetlent elkerülni nem lehet. Az elkerülhetetlent magad ellen hívni ideje korán ostobaság. „Akkor mi legyen?” – kérdezed. 
 
Ennek a szembesülésnek az elodázására találták ki a vallást. De ne legyenek illúzióid, az sem ment meg semmitől. És ne legyenek illúzióid, az ateizmus is vallás. Akkor most mi legyen? Hát, ez az. Hogyan is van A kis hercegben? „Szelíden dőlt el, ahogyan a fák.” Aki ezt írta, jó eséllyel sosem látott fát kidőlni. Nem hallotta a recsegést, a csikorgást, a sikolyokat, a morajt. Nem látta, hogy a magatehetetlenül dőlő test hogyan ránt magával más, egészséges fákat, hogyan pusztít el maga körül, dőlésirányban, mindent. 
 
Az életed tétje nem kívüled van, az életed tétje nem egy nő, egy akadémiai tagság vagy a gondoskodó utódok. Az életed tétje az egyensúlyod. És a belátás, hogy amikor kibillensz, majd dőlni kezdesz, akkor olyan terület felé fordulj, ahol nem lapítasz szét senkit és semmit. Hogy a halálod észrevétlen legyen. 
Pedig mindannyian a figyelemre vágyunk, még a halálunkban is. Ki ne képzelgett volna kamaszként a saját temetéséről, amelyen ezrek vonulnak bűntudattal a koporsó mögött; bűntudattal, hogy elmulasztottak valamit. Később már – valódi halandóként – legszívesebben kivonulnál minden emberi kapcsolatodból, nehogy sérülést okozz. 
 
És itt jön a képbe a vallás. Mert Isten vagy szeret, vagy gyűlöl. De ez úgyszólván mindegy. Hiszen nincs eszköze, hogy ezt kimutassa. Vagy nekünk nincs értelmünk felfogni. Mert Isten vagy létezik, vagy nem létezik. De ez is úgyszólván mindegy. A lényeg a bizonyosság, akármelyik irányban. Semmi bonyodalom. Ha van, akkor szerethető (tét nélkül), ha nincs akkor gyűlölhető, vagy éppen szerethető a hiánya (tét nélkül). 
 
Az ember viszont csupa átmenet, csupa árnyalat. Mondj bármi bizonyosat, csak egyetlen bizonyosságot, arról az emberről, akit a világon a legjobban szeretsz, és akit ismerni vélsz. Határozz meg egy ilyen egyszerű viszonyt – szeretetet vagy gyűlöletet – bárkivel kapcsolatban. Egyedül a szerelem képes így egyértelműsíteni a világot. És a vallás is szerelem, csak annak valamiféle csökött, gyáva torzképe, amely megkísérli kiküszöbölni az elkerülhetetlent. A veszteséget. A bizonytalanságot. A változást. Az aszimmetriát. Mindazt, amit egy másik ember jelenléte előhívhat az életünkből.
 

 

Ajánló