N. Tóth Anikó: Minden út hova vezet

Megy. Mendegél. Csoszog. Súlyok a lábában. Nem hajlik. Nem emelkedik. Húsz centit csúszik előre a kopott bakancs szaggatott ritmusban. Lötyögnek a sárga kordbársony nadrágszárak. Hullámot vetnek a foltok, pacák. A fekete műbőr kabáton egymást keresztezik a hasadások. A szürkészöld kötött mellény több helyen fölfeslett, szálai szanaszét meredeznek. Elrongyolódott inggallérra lóg a loncsos szakáll. Négy nagy műanyag szatyrot cipel. Sípol, szuszog, harákol. 

Fotó: francoclun.deviantart.com
Megy. Mendegél. Megvannak a napi útvonalak. Északon kezd. Amióta a lakótelepeken rácsok mögé zárták a szemétgyűjtő konténereket, nehezebb a dolga. Meg kell várnia, hogy megteljenek annyira, ne lehessen lezárni a tetejüket. Kampós bottal kiráncigálja a felső zsákokat a földre, a rácsos ajtó alatti résen kihúzkodja, turkál, válogat. A maradékot visszagyömöszöli. Ezt még három helyen megismétli. Hétfőnként négyen. Valamikor a szemeteseknél dolgozott. Munka után hófehér inget húzott, kizárólag öltönyben lépett ki az utcára. Mégis elhagyta a felesége. 
 
Az iskola mellett bokrok takarják a kukákat. A délelőtt bizonyos pontján nem kell tartania attól, hogy bárki megzavarja. Bár ha rajtakapják, sem történik semmi. Ráförmednek. Esetleg. Megvetően nézik. Szánalomból elfordítják a fejüket. Szendvicsmaradékok gyűlnek. Néha megkezdetlen sonkás kifli is akad.  Egy kerítés betonlábazatán megpihen, kétfelől a lábának támasztja a szatyrokat, rágcsál. Amióta kiverték három fogát, tovább tart minden falat feldolgozása. Néha eszébe jut a nagyanyja rántott levese a kék pöttyös tányérban. Felkanyargó páracsíkok. A viaszosvászon terítő rózsái. A falióra tompa ketyegése.
 
Megy. Mendegél. Az élelmiszerüzletek mögött kincsek. Lejárt szavatosságú mindenféle. Kartondobozokat hajtogat, belegyömöszöli a legnagyobb szatyorba. Vonszolja maga után utcahosszat. A járda repedéseit követi a tekintete. Nem néz körül, ha áthalad az úton. Délutánját a város szívében tölti, az emlékmű előtti padon. A szatyrok kétfelől a lábának támasztva. Maga elé bámul, hidegen hagyja a nyüzsgés, az autók zaja. A tűző nap. Az eső. Néha megnyomkodja a lábszárát. Megvakarja a fejét. Sajognak a sebek. Belenyúl valamelyik szatyorba, mintha ellenőrizné, megvan-e mindene. Aztán feltápászkodik, indul a dolgára. Csoszog a téren rohanó emberek között. Érzi a szelüket. Megszokta, hogy keresztülnéznek rajta. Kiesett az arca az ismerősök emlékezetéből.
 
Megy. Délnyugatra tart. Próbálja szaporázni a lépteit, oda kell érnie. Súlyok a lábában. Hiába erőlteti. Nem hajlik. Ha késik, már a kapuban várják. No mit, hangzik a rettentő kérdés. Mutatja a szatyrok tartalmát. Sose elég. Sose elég jó. Jelzik ököllel, rúgással. Van, hogy beljebb kerülhet. Éjszakára is maradhat. A dohos szobában a vaságy sodronyai szinte a földig lógnak. Minden mozdulatra sikkantanak. Mindig ugyanazt álmodja: fehér ingben áll az utca sarkán, készülődik benne az öröm. Ugyanezt álmodja akkor is, ha nem maradhat. Ha csapódik a kapu. Ha a kerítésen át utánahajítják az üres szatyrokat. 
 
 
Megy, mendegél az éjszakában. Fényfátylak lógnak az utcai lámpákról, köd szitál. Négyen vagy öten lehetnek, a semmiből bújnak elő. Nyerítenek, amikor körbeveszik. Az egyik alacsony, talán gyerek még. Durva szavakat vágnak hozzá. Próbál továbbmenni, ez felhergeli őket. Ócska mondatok röpködnek. Egymást biztatják. Némasága még inkább felbátorítja őket. Lökdösik, taszigálják. Egy erős ütés a gyomorszájra leteríti. Arccal zuhan a nyirkos járdára. Orrából vérpatak indul. Az első rúgás a bordáit éri, a második a combját, a harmadik a forgóját, a többit nem tudja különválasztani. Ég, lüktet, sajog, hasogat, dagad a test. Csattannak, puffannak a dobhártyán a gyorsan távolódó léptek. A harsány röhögést felszívja a köd. A nyöszörgést feloldja az éjszaka.
Hall engem? Ki tudja nyitni a szemét? Meg tudja mondani a nevét? A címét? Legközelebbi hozzátartozóját? Fel tudja emelni a kezét? Meg tudja mozdítani a lábát?
 
Hallja. Megpróbálja kinyitni. Emlékszik a nevére. De felrepedt a szája, nem tud beszélni. Fel tudja emelni a kezét. De a lába. A lába nem hajlik. Pedig mennie kell. Dolga van. Üresek a szatyrok.
Sípol, zihál. Felnyitja a szemét. Fehér falak és fehér köpenyek forognak körülötte. Legközelebbi hozzátartozók. Jelentést írnak. Feljelentést tesznek. Ismeretlen a tettes. Ismeretlen az áldozat. 
Szuszog. Sóhajt. 
 
Aztán csak megy. Hófehér ingben mendegél a kifakuló utcákon.

Ajánló