Filmnek kevés, reklámnak drága az Assassin’s Creed

Nem tudnék egyetlen épkézláb érvet sem felhozni, hogy az átlagos nézőnek miért kellene pont az Assassin's Creedre jegyet váltania a mozik pénztáránál. 

Asszaszinok a 15. századi Spanyolországban: Lynch (Michael Fassbender) és Maria (Ariane Labed)
Fotó: CinemArt SK

Másrészt: a Ubisoft videójátékának rajongóit nyilván semmilyen érvvel nem lehetne ettől a tettől eltántorítani. Justin Kurzel friss rendezése filmként evidens bukás, a jelenség mégis megér egy misét.

Mértékadó médiaelemzők az utóbbi években rajta tartják a szemüket a videójáték-piacon, és a prognózisaikat érdemes megfontolni: azt mondják, az ágazat egyre komolyabban a filmipar nyakába liheg. Az egyre igényesebb grafikának, a mind több lehetőséget kínáló programozásnak, a kidolgozott történeteknek – valamint nem utolsósorban az élményt közvetítő és egyre elérhetőbb eszközöknek – köszönhetően a tinik, fiatal felnőttek korosztályában a videojáték lassan beelőzi a mozit. Végső soron: a monitorokon megnyíló virtuális világokban mindenki a saját filmjének a főhőse lehet. Most azonban, úgy tűnik, még átmeneti időket élünk: a két szórakoztatóipari ágazat nem játszik kiszorítósdit, hanem él a csatolt termékekben rejlő lehetőséggel.

Nem az Assassin's Creed az első, mozikba küldött játékadaptáció – az elődök között olyan, inkább többé, mint kevésbé kínos próbálkozásokat említhetünk, mint a Mortal Kombat, a Tomb Raider vagy legutóbb a Warcraft. Érthető az Ubisoft elképzelése is, hogy igyekezett kimaxolni a nagy sikert aratott játékaiban rejlő esélyt. A gonosz, világuralomra törő Templomosok és az asszaszinok, azaz az orgyilkosok titokzatos rendje között évszázadokon át zajló háborút megrajzoló, időugrós-szupernindzsás AC-univerzum bővítéseivel előbb egy könyvsorozatban találkozhattak a rajongók, most pedig itt a Kurzel-féle filmváltozat, amely sok szempontból felcsillantotta a reményt, hogy valami érdekes is történhetne a mozivásznon.

A rendező előző filmjéből, a látványos és akciódús Macbethből magával hozta korunk két sztárját, Michael Fassbendert és Marion Cotillard-t, akikhez húzónévként Jeremy Irons is csatlakozott. A forgatókönyvíró csapat nem a már ismert Assassin's Creed-történeteket adaptálta, hanem a szériába illeszkedő, új epizóddal, új hőssel állt elő. Ez utóbbi Callum Lynch (Michael Fassbender), egy elítélt gyilkos, akit méreginjekcióval végeznek ki, hogy utána Madridban, egy titokzatos kutatóközpontban térjen magához. Az azt működtető alapítványt egy Templomos (Jeremy Irons) és tudós lánya (Marion Cotillard) vezeti, Lynchet pedig azért szerezték meg, hogy az Animus nevű gépezettel szinkronba hozzák a 15. századi Spanyolországban élt ősével, az asszaszin Aguilar de Nerhával, így hozzáférve ez utóbbi emlékeihez. A tét nem kicsi: az Éden Almája az ember első lázadásának, a szabad akaratnak a magját rejti. Az orgyilkosok elrejtenék, a Templomosok megszereznék, hogy… Nos, erre a kérdésre már nem ad választ a mozi. Ahogy érdemben arra sem, kik is a szemben álló főszereplők, milyen motiváció vezérli őket, amikor meghozzák végső döntéseiket.

A kétdimenziós figurák, a szinte nem létező cselekmény követése helyett a közel kétórás játékidőben egy darabig türelmesen elnézegetjük a valóban hatásos látványt (például a középkori spanyol városképeket), valamint a szinte klipszerűen felpörgetett kardozós, ugrós, menekülős akciókat – ezekre tényleg nem lehet panasz, már csak azért sem, mert izgalmasan idézik meg az AC-videójátékok grafikáját. A második félidőre azonban nyilvánvalóvá válik, hogy ez az „univerzumbővítés” bizony vérszegényre sikeredett. Az Assassin's Creed című film nem mutat, nem mesél semmi olyasmit, amiért érdemes lenne felállni a fotelból és kiereszteni a kezünkből a játékkart. Talán a leginkább úgy értelmezhető, mint egy jó drágán elkészült reklámfilm, amely a játék rajongói körében az érdeklődés újabb hullámát generálhatja a Ubisoft termékei iránt.

Ajánló