Az év könyvei – ahogy mi láttuk

Az Új Szó munkatársai azon kívül, hogy írnak, lehetőségeikhez mérten olvasnak is. Most összegyűjtöttük, miket tartottunk mi, Új Szó-sok az év könyveinek. Nem feltétlenül idei kiadványokról van szó, sokszor az okozta a legerősebb élményt, ha elővettük diákéveink kedvenceit, amelyek tíz, húsz, harminc év elteltével egészen máshogy hatnak ránk. A válogatás tehát tisztán szubjektív, de azzal a nem titkolt szándékkal készült, hogy talán kedvet csinálunk vele egy-egy mű elolvasásához. Ezúton is kívánunk boldog, olvasmányokkal teli új évet.

Fotó: fotolia
Szalay Zoltán
főszerkesztő
 
 
Bartók Imre: Láttam a ködnek országát (Jelenkor, 2016)
Bartók Imre tavaly fejezte be monumentális trilógiáját, melyben három klasszikus filozófus kalandjait követhettük nyomon a posztapokaliptikus térben, s amely az utóbbi évek egyik legkülönlegesebb magyar irodalmi vállalkozásának számít. Alig szusszanhattak egyet olvasói, a szerző már előállt legújabb, pokolian szórakoztató, egyúttal komor, kifürkészhetetlen regényével, amelyben mindjárt kifigurázza saját munkásságát, és görbe tükröt állít az egész „irodalmi iparnak”. Swedenborg is imádná.
 
 
Győrffy Ákos: A hegyi füzet  (Magvető, 2016)
Győrffy Ákos munkásságát az Akutagava noteszéből című könyve óta követem, s azóta érvényes rá – egyik kötete címével szólva –, hogy „nem mozdul”, ugyanazzal a kompromisszummentes hitelességgel szólal meg. Pilinszky János írta, hogy az igazi irodalom a vallomásos irodalom, és a magyarban ritkaság az ilyen. Győrffy irodalma ilyen – ha ez még irodalom egyáltalán. Amilyen karcsú ez a könyv, olyan súlyos.
 
 
Knut Hamsun: Éhség (L’Harmattan, 2015)
A világirodalmi választásom kakukktojás, a norvég klasszikus Pap Vera-Ágnestől származó új fordítása 2015-ben jelent meg. Bár a könyv maga százhuszonöt éves, elképesztően friss olvasmány, benne van nagyjából minden, ami azemberi megaláztatásról elmondható, kristálytisztán, megrázóan.
 
Bőd Titanilla
a sportrovat vezetője
 
 
Orhan Pamuk: Furcsaság a fejemben (Helikon, 2016)
Pamuk regényének magyar fordítását azóta vártam, hogy tavaly februárban láttam Isztambulban az óriásplakátokat (Kafamda bir tuhaflik). Pamuk most is varázsol, a mű főhőse Mevlut, a bozaárus, de mint Pamuknál mindig, az igazi főszereplő most is Isztambul, ez a csodálatos, időtlen város.
 
 
Asne Seierstad: Jeden z nás. Príbeh o Nórsku (Absynt, 2016)
Az év legsokkolóbb olvasmánya. Elképesztő alapossággal megírt riportkönyv a tömeggyilkos Anders Breivikről, aki 2011 nyarán egy bombával nyolc embert ölt meg Oslóban, és 69 fiatalt mészárolt le Utoya szigetén. Letehetetlen könyv, de utána nehéz elaludni. Gombaszög előtt olvastam, nem volt éppen kellemes.
 
 
Jón Kalman Stefánson: Letné svetlo a potom príde noc (Artforum, 2014)
Ez a könyv pontosan olyan, mint a borítója – kemény, gyönyörű, sötét, és itt-ott felragyognak benne a csillagok. Mágikus realizmus izlandi módra egy faluról, ahol nincs temető, és a Szövetkezet igazgatója egyszer csak latinul kezd el álmodni.
 
 
Raphael Honigstein: Újra a csúcson! (Gabo, 2016)
Hogy valami „szakmámba vágót” is említsek, itt egy nagyszerű könyv a német futball felemelkedéséről. A németek 2000-ben és 2004-ben már a csoportkörben búcsúztak az Eb-n, tíz évvel később azonban világbajnokok lettek. Ha valaki nem a meccsleírásokra, hanem a háttérre kíváncsi, annak ideális ez a könyv. Nem csak németdrukkereknek! 
 
Mislay Edit
az Iskola utca és a Nők melléklet szerkesztője
 
 
 
Az idei év egyik nagy öröme volt számomra, hogy tavasszal megjelent Márai Sándor Naplójának újabb kötete (1974–77). Tavaly ősszel ugyanis belevetettem magam a teljes Napló-sorozatba, és az utolsó, addig megjelent kötet befejezése után legszívesebben azonnal a következővel folytattam volna. Emlékezetes olvasmányélmény volt Helen Macdonald H mint héja című regénye is, amely a gyászról, a veszteségről, az újrakezdésről szól. Az írónő édesapja váratlan halálát úgy igyekszik feldolgozni, hogy minden energiáját egy ragadozó madár megszelídítésére fordítja. Miközben a madár szelídül, ő egyre inkább magába fordul. Megragadó stílus, különös történet. (A Könyvesblog 2016 legjobb könyvei című összeállításában egyébként a H mint héja a 11. helyet szerezte meg.)
 
 
Juhász Katalin
a Kultúra rovat szerkesztője
 
 
Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló (Magvető, 2016)
Más szemmel olvasunk, másképp értelmezzük a mondatokat, ha tudjuk a történet végét. Júniusban még nem tudtam a végét, ezért a falra másztam a szerző ironikus, cinikus mondataitól. Attól, ahogyan megszemélyesíti a hasnyálmirigyrákot, ahogyan saját érzéseit, gondolatait, stílusát kiforgatja a következő sorban, mondván, hogy ezek csak szavak. Na, ne szórakozzon velem, mester! És sutba vágtam a könyvet. 
Esterházy Péter július 14-én meghalt. Aznap ismét elővettem a Hasnyálmirigynaplót. És rájöttem, hogy ez a könyv jóval több, mint léha menekülés a valóság elől. Hogy csak az tud így írni, aki reménykedni tud. Aki úgy érzi, rengeteg teendője van még ezen a világon. Több ez mint napló, kevesebb mint regény, de mindenképpen önmarcangoló, komoly, nagy kérdéseket feltevő, hátborzongatóan emberi szöveg. Esterházy játszik a naplóműfajjal, a személyesség határaival, de közben fura szerelmi viszonyt kerekít a betegségből, mert a benne lévő rák önálló életet kezd élni. 
Fontos, hogy Esterházy nemcsak író itt, hanem olvasó is. Beszámol arról is, miket olvas. Figyeli, hogy csinálták ezt mások, hogyan „kezelték” halálos betegségüket, hogyan igyekeztek a végsőkig birtokolni az életet és a kultúrát, ami persze számára majdnem egy és ugyanaz. És – ami egészen döbbenetes – vizsgálgatja, hogy ő vajon mit tud kihozni ebből a helyzetből, ha úgy tetszik, mennyit profitálhat a rákból saját írásművészete számára. 
 
 
Száz Ildikó
regionális tudósító, Érsekújvár
 
 
 
 
 
 
Az idei év legnagyobb olvasmányélménye számomra Hamvas Béla Karneváljának az újraolvasása volt. Húsz évvel ezelőtt egyetemistaként teljesen más irodalmi élményben és katarzisban volt részem, mint most. Talán azért, mert ezzel párhuzamosan felütöttem Hamvas feleségének, Kemény Katalinnak A hely ismerője című regényét, és már ketten vezettek kézen fogva, sok-sok oldalon át olyan felismerések felé, melyek segítik a téren és időn túli szárnypróbálgatást. Ebben az évben Hrabal került ismét a kezembe, romantikus, szerelmes regények helyett mindenkinek ajánlanám a Dopisy Dubence (Levelek Áprilkának) eredeti, semmihez sem fogható cseh zamatát. A szlovákiai magyar szerzőktől azidei év könyve számomra Simon Attila, A magyar idők a felvidéken 1938–1945 lett, melyet kötelező olvasmányként kellene kézbe venni, hogy a korabeli sajtóról, politikai, valamint gazdasági és kulturális, illetve sportéletről részletesebb képet kapjunk. Tartalmas és hasznos olvasmánynak tartom mindazok számára, akik egyfajta „szelektív memóriával” rendelkezve figyelmen kívül hagynak néhány történelmi tényt, amikor szobrokat, emléktáblákat lepleznek le.
 
 
Gulyás Zsuzsanna
regionális tudósító, Párkány
 
 
 
A jó könyvekkel úgy vagyok, mint a csokival. Nem szeretem egyszerre befalni. Így előfordul, hogy ágyam mellett négy-öt megkezdett könyv is sorakozik, csak azért, hogy kedvemre váltogatva köztük dönthessek arról, mikor érek az utolsó oldalra. Talán így fordulhatott elő, hogy a minap álmomban a Téli berek Tutajosa helyett az Anna Karenina Levinjével korcsolyáztam a Balaton jegén. Idei évem egyik meghatározó olvasmányélménye Jeanette Winterson Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? című könyve volt. Az írónő, aki tizenhat évesen elmegy otthonról, mert beleszeret egy másik lányba, megdöbbentő őszinteséggel és fanyar brit humorral vall útkereséséről, amelynek végén nevelőanyja mellett ott áll édesanyja is. Idén került kezembe Ugron Zsolna Úrilányok Erdélyben című könyve is, amelynek elolvasása után nemcsak a térképet vettem elő (hol is lehet az a kastély?), hanem az írónő többi regényét is (Szerelemféltők, Erdélyi menyegző, A nádor asszonyai). Bízom benne, hogy a karácsonyfa alatt megtalálom a Hollóasszonyt. Egy-egy fárasztó nap után rendszerint Schäffer Erzsébet írásaival ápolgatom a lelkem, amelyek megtanítottak arra, hogy meg kell tanulni vágyakozni az után, ami a miénk. 
 
Sidó H. Zoltán
főszerkesztő-helyettes
 
 
Joris Luyendijk: Vakrepülés. Hogyan vezeti a világot újabb válságba a pénzügyi elit? (Corvina kiadó, 2016)
Az antropológus végzettségű holland oknyomozó újságíró több mint 200 olyan emberrel készített mélyinterjút, aki a londoni Cityben, Európa pénzügyi központjában dolgozik. Arra kereste a választ, hogyan történhetett, hogy a sok tízezer magasan képzett, sokszor zseniális matematikai képességekkel megáldott pénzügyi szakember összjátéka 2008-ban kis híján romba döntötte a Nyugat gazdaságát, illetve arra kíváncsi: a jövőben megúszhatjuk-e az újabb kataklizmát. A tömör válasz: a hitelválság kirobbanásában a legnagyobb felelősséggel bíró globális befektetési bankok az időközben meghozott intézkedések ellenére ma is önpusztító üzemmódban működnek. A pénzvilágban ugyanis perverz ösztönzők érvényesülnek – a káros összefonódásokat is jutalmazzák. Például a hitelminősítőket, a könyvvizsgálókat éppen azok a bankok fizetik, amelyek termékeit vizsgálják és osztályozzák, így a leminősítés, a rossz osztályzat gyakorlatilag kizárt. A quantok, azaz a különleges matematikai képességgel megáldott pénzügyi szakemberek által produkált, szinte alig követhető pénzügyi termékeket ma már csak egy szűk kör képes elbírálni. Márpedig minél kevesebb ember érti, annál nagyobb a tévedés, a visszaélés esélye – ráadásul a bankokra a rövid távú gondolkodás, munkatársaikra pedig a szappanbuborék-mentalitás a jellemző. Ezek után ne csodálkozzunk, ha a befektetési bankárok, amikor a kockázat veszélyére figyelmeztetik őket, csak legyintenek: „Ez csak mások pénze.” A végére még egy riasztó aranyköpés a könyvből: A mai bankok más fejével játszanak orosz rulettet, avagy ha fej, akkor a bank nyer, ha írás, akkor az ügyfél veszít…
 
 
Tallósi Béla
a Kultúra rovat szerkesztője
 
 
 
Anthony Doerr A láthatatlan fény című könyvét olyan második világháborús regények után olvastam el idén, mint Jerzy Kosinski A festett madár című kegyetlenül durva prózája, mely egy árva kisgyerek hihetetlenül kegyetlen sorsát követi nyomon 1939 őszén. Kosinski embertelen nyersességgel írja le hőse, a cigányfiú kitaszítottságát s azt, ahogy számtalan megaláztatást, bestiális borzalmakat elszenvedve folyamatosan menekülni próbál a háború poklából. Ezek után érdekes volt megismerni a halál elbeszéléséből (és német szemszögből láttatva) egy német kislány, Liesel és családja, valamint a pincéjükben rejtegetett zsidó fiú sorsát Markus Zusak A könyvtolvaj című, „szelídebbre” hangolt regényéből. 
A láthatatlan fény lírai szépségű, bravúros elbeszéléssel előadott mű két gyermek, egy francia vak kislány és egy árva német fiú egymás mellett haladó, majd egymásba fonódó sorsáról. A második világháborús történetben – amelyben természetesen más-más oldalon áll a lány és a fiú (az egyik az ellenállásban vesz részt, a másik az elit Napola-iskola diákja) – Anthony Doerr számtalan érdekes, színes, izgalmas eseményszálat bont ki, majd rak össze halálpontos finomsággal úgy, hogy a végén a regény mágikus erejű, kerek képet nyújt arról, hogy a tragédiák miként érlelik felnőtté a gyerekeket. 
 
Czajlik Katalin
főszerkesztő-helyettes
 
 
Szarka László: A multietnikus nemzetállam (Kalligram, 2015)
Az átfogó műben arra próbál választ keresni a szerző, hogy az 1918 óta létező Csehszlovákia és utódállamai miért nem voltak képesek olyan modellt kialakítani, amely az itt élő nemzetiségek számára biztosítaná megmaradásukat és fejlődésüket, ehelyett az „államideológia szintjére emelt kisebbségellenesség” érvényesül. Fejezetek saját történelmünkből tárgyilagosan, szélesebb kontextusba helyezve.
 
 
Marek Vagovič: Vlastnou hlavou (Premedia, 2016)
A politikai publicisztika nem igazán menő műfaj a hazai könyvpiacon, az ilyen jellegű, pláne minőségi könyveket egy kézen lehetne megszámolni. Annál értékesebb Marek Vagovič kötete, amely a szerzőre jellemző alapossággal írja le Robert Fico politikusi történetét a kezdetektől egészen a Smer-bizniszmodell kiépítéséig és a Bašternák-botrányig. Hiánypótló írás a legbefolyásosabb szlovák politikusról, amely azonban megfoszt maradék illúzióinktól is.
 
 
Veres István: Széchenyi (Pozsonyi Kifli, 2016)
Egy igazán szívmelengető könyv kicsiknek és nagyoknak a legnagyobb magyarról, tele humorral és áthallásokkal a jelenbe. Igazi csemege (nem csak) szlovmagy szülőknek, akik szeretnék intelligens módon átadni gyerekeiknek a történelmi hagyományt, s helyi és regionális tudatra nevelni őket. Kész csoda, hogy a Pozsonyi Kifli PT. működik, s ilyen könyveket ad ki, ráadásul két nyelven! Köszönet érte.
 
 
Thur Helga
szerkesztőségi asszisztens
 
 
Mióta anya vagyok, bizony ritka és nagyra becsült az a szabad idő, amit olvasásnak szentelhetek, de számomra ez az egyik leghatásosabb kikapcsolódás a mindennapi lótás-futás után. Néha csak 3-4 oldalra futja az esti lámpaoltás előtt, de ez is elég ahhoz, hogy kitisztuljon a fejem a felesleges gondolatoktól. 
Az idén „elfogyasztott” könyvekből Alice Munro kanadai írónő Drága élet című kötete hagyott bennem mély nyomot. Ez a 14 történet reális képet fest arról, milyen kegyetlen és ijesztő tud lenni az élet, tele váratlan fordulatokkal, első látásra megbocsáthatatlan gonoszságokkal, amiket idővel úgyis megbocsátunk, „hisz mást sem teszünk”. Bár nem mondható körömrágóan izgalmas olvasmánynak, mégis magával ragadott az az egyszerű őszinteség, amellyel az írónő magáról is ír, ugyanis az utolsó négy történet önéletrajzi ihletésű. 

Ajánló