Életműdíj a férfikor delén: Fabó Tibor

52 évesen is munkál benne kurázsi és kitartó erő. Kerüli viszont a premierek utáni nyüzsgést, mert sok bennük a színlelt barátság.
Somogyi Tibor felvétele
NÉVJEGY
FABÓ TIBOR (1964) Jászai Mari-díjas, életműdíjjal is kitüntetett színművész, Rozsnyón született, alapiskolai és gimnáziumi tanulmányait szülővárosában végezte. Színészi pályafutását 1982-ben a Magyar Területi Színház komáromi együttesében kezdte, 1986 és 1989 között a MATESZ kassai Thália Színpadának tagja. 1990-től 2001-ig az akkor már önálló Kassai Thália Színház tagja, ahol nemcsak színész, hanem művészeti vezető és 1995-től 1999-ig igazgató is. 2001-ben a Komáromi Jókai Színházhoz szerződik, amelynek 2002-től 2013-ig társulatvezetője is.
 
A Komáromi Jókai Színház művészeként, de magánemberként is a legjobb férfikorban jársz, júniusban Kisvárdán mégis már életműdíjat kaptál. Nem tartod korainak?
Az első pillanatban én is kissé meghökkentem, bár tény és való, hogy immár bő három évtizede vagyok a színészi pályán. Igaz, még a mečiari időkben voltam közben kényszerből három és fél évig egyszerre gyakorló színész és társulatigazgató is a kassai Tháliában. 
 
Emlékszem, akkoriban kisebb hátizsákkal a válladon kilincseltél a pozsonyi minisztériumokban vagy a Kassán hatalmaskodó kerületi intendánsnál...
Hál’istennek, az a korszak elmúlt. Én azonban a mai napig hátizsákos lény vagyok, abban van mindenem, ami úgy hirtelen, reggeltől estig a napi létezésemhez kell. De mérlegeljem bárhogy, a nyár elején megörültem a szakma kitüntető figyelmének. Amolyan kisvárdai életműdíjnak fogom föl, hiszen sokszor megfordultam azon a fesztiválon. 
 
Ötvenharmadik életévedben is él még benned lázadó erő, a kihívások iránti ambíció?
Az ember ötven fölött már körbepillant. És ha nem szokta is túlspekulálni az idősebb kor küszöbét, a lendületéből veszít valamicskét. De lélekben és akaratban, színészi bátorságban ott vagyok, ahol lennem kell. Nem szeretek körülményeskedni, inkább csinálom a dolgokat, legfeljebb jobban meggondolom, mennyit vállalok.
 
A gömöriek elzárkózóbb, néha enyhén mogorva mentalitása adja, hogy a bemutatók után nem szoktál megjelenni a banketten, hanem inkább a szűkös büfében maradsz? Aki kezet szorítana veled, oda kell mennie. 
Azokon az estéken talán csak visszafogottabb vagyok, mint elzárkózó. Nem az embereket, hanem inkább a sokaságot kerülöm, a néha bizony kicsit álságos nyüzsgést. Színészként számomra ezért jobb a premierek utáni izgalom levezetéseképpen a büfében beszélgetni. De egyébként sem vagyok zárkózott. Ellenkezőleg, olykor talán túl könnyen megnyílok. Esetleg csak a tanyasi lét, azaz a magánélet hozhatta magával, hogy otthon picit félrevonultabban élünk a mindennapok „nagy” történéseitől.
 
Bányászcsaládból származol. Gesztusokban, szemléletmódban hasznát vetted ennek Székely Csaba bányatrilógiájának két első darabjában: a tavalyelőtt színre vitt Bányavirág és a most repertoárra tűzött Bányavakság című tragikomédiákban?
Anyai nagyapám vérbeli bányász, a nevelőapám bányakőműves volt, így a gyerekkoromat valóban a rozsnyói Mária-bánya világa határozta meg. Nyilván mondhatnék nagyokat erről, de inkább csak a nagypapára emlékszem vissza, az ő nagyon kemény életére. Szerette azt a munkát, még ha idős korára erősen megtörte is. Székely Csaba darabjainak légköre jól ismert előttem, és persze a párhuzamok: a bányabezárásokat követő kínlódás, a bányásztelepülésekre telepedő reménytelenség, ami Rozsnyó környékén szerencsére nem annyira, de Erdélyben az öngyilkosságok számában is megmutatkozik.
 
Miként látod: manapság inkább pimasz a világ és csak másodlagosan durva, vagy fordítva? És természetesen nem csupán a bányavidékeken. 
Ha belegondolok, akkor egyre inkább durvul az emberiség. Lassan mindent fölülír a felületesség, a könyöklés; az új generációk már egészen más értékek mentén keresik a helyüket az életben. Én viszont még a régi, az érzületeivel is gondolkodó, emocionális alkat vagyok. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne viselkednék észszerűen, noha az első blikkre kínálkozó racionalitással szemben nálam inkább az érzelmek és tapasztalatok dominálnak, ami a szerepépítésben és a színpadi játékban is sokat segít.
 
A próbákon szereted meglepni a rendezőt? Nem mondod meg előre, mit és hogyan fogsz csinálni – ő pedig elfogadja a figurát, vagy nem? 
Inkább vezetni hagyom magam, aztán adom hozzá az egyéni pluszt. Ha a rendező jó irányba vezeti a próbákat, akkor kár letérni arról az útról. Semmiképp sem az a szívós egójú színésztípus vagyok, aki igyekszik rátelepedni a rendezőre, hogy okvetlenül keresztülvigye a saját akaratát. Általában a rendezővel egyetértésben építkezem a színpadon. 
 
Mind a Bányavirág, mind a Bányavakság a társadalmi és egyéni élveboncolás nyersen kellemetlen, helyenként kínosan fölröhögtető, ugyanakkor gondolatébresztő tragikomédiája. Szerinted a színház szóljon nyíltan az élet aggályos és problémás ügyeiről? Még ha ez macerás, esetleg fájdalmas feladat is?
Mindenképpen. A színházművészet egyik fő küldetése, hogy kritizáljon, ostorozzon, rányissa a nézők szemét a hétköznapok történéseire. Vannak idők és helyzetek, amikor minden megtelik plusztartalommal. A helyesen értelmezett színház egyik alapeleme, hogy társadalmi párbeszédet kezdeményez és együtt gondolkodást provokál a nézőkkel. Érdeklődést kelt az élet fájó gondjai iránt. Friss példaként említhetem, hogy akárcsak a Bányavirág, a Bányavakság sem hagyja majd idegenül, vizsgálódást provokáló tanulságok nélkül a nézőt. Ráadásul mindkét tragikomédia erőteljesen a jelenre reflektál. Szereplői jóformán a túlélés abszolút határán tépelődnek. Ki egzisztenciálisan, ki lelki vakságban. Székely Csaba írói érdeme, hogy a kőkemény nyomorúság sötét színeibe is humort varázsol. Épp ezzel figyelmeztet, hogy kötelességünk eltűnődni a mi itteni életünktől, remélhetőleg, egyelőre eltávolított valóságon.
 
A Bányavirág előadásain a kínvigyor skáláin ugyan, de feltűnően sokat derül a közönség, miközben a darab borzasztó komoly dolgokról beszél. Ez nem zavar?
Egyáltalában nem. Inkább örülök neki, ez jelzi a hatást. És talán annak reményét is, hogy majd mindenki elgondolkodhat a látottakon. 
 
A magánéletben is az őszinte véleménynyilvánítás híve vagy? Mert ennek többnyire az a vége, hogy az embernek több az ismerőse, mint a barátja. 
Ha valahol tényleg kíváncsiak a véleményemre, ott általában elmondom. De sohasem tolakszom a nézetemmel. Az engem is érintő dolgokban szintén kimondom, amit gondolok, mások személyes ügyeibe azonban nem ütöm okvetlenül az orromat.
 
Mit tartasz a jelen megoldatlan, leginkább töprengésre késztető társadalmi gondjainak? Befutott színészként hogyan látod: miről kellene jóval többet szólni főként a hazai színházak színpadán? 
Sok mindenről. A gyűlöletről, a gyűlölködés közösséget verbuváló erejéről. A tolerancia hiányáról. Az extrémizmusról és kirekesztésről. A másság elfogadásának fontosságáról. Az empátia előretörésének hiányáról. Arról, hogy mennyire káros az örökös megfelelés kényszere; vagy az, ha valamiben nem értesz egyet valakivel, máris ellenség vagy. Hogy a rossz milyen könnyen szívódik a bőrünk alá. De a nacionalizmus újbóli lábra kapása is aggasztó. Sajnos egy olyan országban is, amelyet nagyon szerettem.
 
Köztudottan lelkiismeretes színész vagy. Mi kötelez a derekas munkára? 
Nem a színész válogat a szerepek között, hanem ráosztják a figurát, és azt becsülettel meg kell csinálni. Van hajlamom a keményebb küzdelemre is. Egy belső késztetés, hogy az ember jó munkát végezzen. Olyat, ami megfelelő módon képvisel engem színészként. Arra pedig külön ügyelek, hogy saját rossz játékommal ne rontsam esetleg mások színpadi munkáját. És az is nagy szerencsém, hogy több mint harminc éve, Kassán és Komáromban, számomra kedvező színházi közeg segített mind a mai napig. Egyszerűen létezni tudtam és tudok színésztársaim körében. Jó, hogy a társulatban figyelünk egymásra, abban viszont már nem vagyok eléggé biztos, hogy ez a színházon kívül is így van-e.
 
Csekély létszámú, szinte nagycsaládként működő színtársulat a komáromi, ahol a színpadon már mindenki volt a másik férje, felesége, élettársa, szeretője, munkatársa, följelentője, főnöke, barátja, ellensége. Rád ösztönzőleg hat még ez a külső szemlélő számára akár a fásultságot sem kizáró szituáció?
Gondolom, inspirációban nincs hiány. Hiszen a színész akkor is vizsgálódik, ha csak a már százszor látott kollégái színészi játékát figyeli. Így gazdagodni is tudunk egymás munkájából. Kevesen sejtik, hogy a jó színész ezerszer látott szemvillanása vagy gesztusa ezerszer más és más. 
 
A lazább vagy a feszesebben érdeklődő publikumot kedveled? 
Természetesen, nem csupán színésze vagy színdarabja, közönsége is válogatja. Én mindössze azt akarom, hogy figyeljen a közönség. A reakcióikat rájuk bízom. Elvégre egy vígjáték összes poénján sem kötelező felhőtlenül kacagni. Kár pánikba esni, ha valamivel merevebb a publikum, mert lehet, hogy „csak” gondolkodóbb. Ha ilyen helyzetben és zavarában a színész rápakolja a dupláját, akkor az egész előadás teljesen furcsa irányba sodródhat. A kamara jellegű és a stúdió-előadásokat pedig azért kedvelem, mert szinte a színész szájában ül a közönség, ami színész és néző között másfajta áramkört teremt.
 
Akinek már életműdíja van, annak nyilván bőven akadnak feledhetetlen szerepemlékei is. Megemlítenél párat a sok közül? 
Sganarelle, Moliere Don Juanjának hűséges szolgája; II. Endre, Gertrúdis királynő hullája fölött spagettit faló cinikus a Bánk bánban; Caligula, Camus drámájában az emberi lét határait feszegető despota; Vargányai Guszti, az Ibusár esetlen sárbogárdi bunkója; Seress Rezső, a csupaszív kisember a Szomorú vasárnapban; és persze Süsü, kedvenc és jóságos sárkányom, aki ha néha esetlen is, de mindig segítőkész. 
 
Szoktál már vissza-visszapillantgatni eddigi pályádra? 
Ritkán. Mindig inkább előre tekintettem, és nem azt néztem, mi maradt a hátam mögött. De talán nem hagytam csapnivaló dolgokat, és ez már ötvenkét évesen is jóleső, megnyugtató érzés.

Ajánló