A vérében van a jazz

Szőke haj, fekete hang. Röviden így jellemzi magát Fábián Juli, a magyar könnyűzene egyik legegyedibb és legizgalmasabb hangú énekesnője, dalszerzője és szövegírója. Legújabb formációjával, a Fábián Juli & Zoohackerrel a Komáromi Napok fináléjában adott remek hangulatú koncertet, melyet Jász András, a Ghymes együttesből is ismert szaxofonos vendégjátéka tett még különlegesebbé. A fellépés előtt beszélgettünk a fekete torkú dívával. 
 
Fábián Juli
Ez az első fellépésetek Szlovákiában? 
Ezzel a felállással igen, de más zenekarral már jártam errefelé. Szerencsére mindig nagy szeretettel fogadott a közönség. 
 
Volt március végén egy rendhagyó előadásotok a Müpában, amely után ezt írtad a Facebookra: „Csoda volt az egész, ezért érdemes volt megszületni.” Mitől volt olyan különleges az a koncert? 
Régi álmunk vált valóra azzal, hogy egy komplett szimfonikus zenekarral léphettünk fel. Körülbelbelül hatvan ember volt egyidejűleg a színpadon. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a színpad egyik felén foglalt helyet a Magyar Rádió több mint ötvenfős szimfonikus zenekara, a másik felén pedig mi heten (Fábián Juli – ének, Palásti Kovács Zoltán Zoohacker – billentyű, elektronika, Udvarhelyi Gábor – gitár, Premecz Mátyás – billentyű, Gábor Andor – ütősök, Bata István – basszusgitár, Delov Jávor – dob; a szerk. megj.). Az egésznek nagyon emelkedett volt a hangulata. A közönség is fantasztikus volt, gyakorlatilag egy hét alatt elkapkodták az összes jegyet, a saját családtagjainknak, barátainknak is úgy kellett összevadászni a belépőket, hogy még beférjenek. Az est különleges vendége Carl Avory volt, a Bécsben élő brit soulénekes. Róla azt kell tudni, hogy amellett, hogy egy nagyon jó hangú, muzikális előadó, egyben nagyon vidám figura is, rendkívül jó energiákkal töltötte meg a színpadot. Három dalt adtunk elő együtt, köztük egy Queen-feldolgozást, az Under Pressure-t, mellyel a két nagyszerű előadónak, Freddie Mercurynak és a nemrég eltávozott David Bowienak akartunk emléket állítani. Másik vendégünk Subicz Gábor trombitás volt, ő egy számba szállt be, és a hangszerelések egy részét is neki köszönhetjük. 
 
Lesz ennek a fellépésnek valamilyen utózöngéje, készült belőle hang-, esetleg képanyag? 
Igen, ezt még májusban le is fogja adni a Magyar Televízió és a Duna tévé, és várhatóan a netre is felkerül. 
 

Fotó: Müpa – Posztós János
 
Egyébként meglehetősen aktív a Facebook-oldalad, rendszeresen posztolod, merre jársz, milyen ruhákban készülsz fellépni, vagy éppen azt, hogyan készül a frizurád. Szinte azonnal reagálsz a kérdésekre, hozzászólásokra is. Nem minden előadó ilyen közvetlen a rajongókkal. Ez egy tudatos marketing része, vagy inkább spontán dolog? 
A Facebook-oldal olyan mértékben aktív, hogy mi magunk mennyire vagyunk aktívak. A saját oldalamat én szerkesztem, és ha a zenekarral sok minden történik egyszerre, nehéz megállni, hogy ne posztoljak ki sok-sok fotót. A rajongókkal való kapcsolattartás pedig igazából önazonos dolog. Én az életben is ilyen vagyok, igyekszem nyitott és barátságos maradni. A másik oldalon viszont egy-egy intenzív időszak után, amikor egymást váltják a fellépések, fotózások, dedikálások, beszélgetések, nagyon igénylem a csendet, a nyugalmat, akár az egyedüllétet is. Hogy egy kicsit elvonuljak, például kiüljek a parkba egy könyvvel, felpattanjak egy biciklire, vagy csak egyszerűen meditáljak, kiürítsem az elmémet, megtaláljam a lelki békémet. 
 
Az új albumról több dal is éppen ennek a belső békének, harmóniának a kereséséről szól. Jól érzem, hogy a zenétekkel is ehhez próbáltok hozzásegíteni? Hiszel a zene gyógyító hatásában? 
Igen, abszolút. A zenének, egy-egy dalnak nagyon nagy energiatöltete lehet. Ezt a személyes tapasztalataim is alátámasztják, sok nehéz periódust vészeltem át a zenének köszönhetően, de a közönségtől is visszahalljuk ugyanezt. Egy szklerózis multiplexben szenvedő rajongónk mesélte például, hogy a dalaink nagyban hozzásegítették őt ahhoz, hogy talpra tudjon állni. Nagyon szívszorító történet volt, sokunknál el is tört a mécses, miközben hallgattuk őt. Az alkotás örömén túl nagyon fontos motiváció, hogy azzal, amit csinálunk, mások életét is jobbá tehetjük. 
 
 
Igaz, hogy a gimnáziumban egy tanárod el akart tiltani az énekléstől? 
Ez nem a gimnáziumban történt, hanem a gimnázium alatt, és igazából nem akart eltiltani, inkább csak rám ijesztett. Általános iskolában ének-zene tagozatra jártam, a gimi viszont, ahova kerültem, inkább reál beállítottságú volt. Nagyon hiányzott az éneklés, ezért a tanév közepén elmentem egy klasszikusének-tanárhoz, aki meghallgatott, majd annyit mondott, hogy szerinte valami nagyon nagy gáz lehet a hangommal, ha ennyire rekedt, mert ez nem normális. Annyira megijedtem, hogy mindjárt szaladtam is a gégészhez, aki szerencsére semmilyen szervi bajt nem talált, viszont az énekléstől egy időre elment a kedvem. Aztán később, amikor felvettek a jazz tanszakra, kiderült, hogy ez az én „nem normális”, egyedi hangszínem itt kimondottan előnynek számít. 
 
Mi vonzott a jazzhez, miért éppen jazzt kezdtél el tanulni? 
Nagyjából kizárásos alapon. Amikor én ezt elkezdtem a kétezres évek elején, még nem volt annyi művészeti iskola és tanszak, mint manapság, akkor könnyűzenét még nem nagyon lehetett tanulni, a klasszikus zenét pedig túl kötöttnek éreztem, olyannak, ami kevés teret enged a kreativitásnak. A jazzt viszont nagyon szerettem. Már a tanulás kezdetén úgy éreztem, hogy megtaláltam azt a stílust, amelyben igazán ki tudom bontani a szárnyaimat. Nagyon tetszett, hogy a jazzben olyan dolgokat lehet csinálni, amiket más műfajokban nem, gondolok itt elsősorban az improvizációra. Igazán szoros kapcsolatba kerültem ezzel a fajta zenével, úgy éreztem, hogy az ereimben is jazz csörgedezik. Egyébként ezt nálam sokkal előbb ismerte fel a tanárnőm az Etűd Zeneiskolában, Munkácsi Bea, majd egy évre rá Winand Gábor is. Végül nagyjából kétévnyi, elég könnyed felkészülés után, amivel párhuzamosan elvégeztem a Külkereskedelmi Főiskolát is, azonnal felvettek a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz tanszakára, ráadásul első helyen, ami egy kisebb csodával ért fel. Onnantól pedig már nem volt visszaút. 
 
Ugyanakkor nem ragadtál le egy műfajnál, nyitottál az új, modernebb irányzatok felé. Zoohacker mellett tucatnyi zenésszel együtt dolgoztál már, rendszeres fellépője vagy a Random Tripnek is. Mesélnél erről a projektről? 
A jazz tanszakon ismerkedtem meg Delov Jávor dobossal, akivel aztán később a Barabás Lőrinc Eklektricben is együtt dolgoztunk. Amikor ez véget ért, ő elindította a Random Tripet. Ez tulajdonképpen egy koncertsorozat, amelynek a két állandó szereplője Delov Jávor és DJ Q-Cee, az összes többi zenész alkalomról alkalomra változik. Vagyis mindegyik buli előtt megalakul egy zenekar, ami aztán fel is oszlik a buli végén. Nagyon fontos, hogy az első hangtól az utolsóig improvizáció az egész, és a stílus is rendkívül sokszínű, attól függően, hogy éppen kik kapcsolódnak be, rockerek, jazzerek, popperek, blueszenészek vagy népzenészek. Játszott már velünk Tátrai Tibusz, Tóth Vera, Ligeti Gyuri, Szepesi Mátyás, de még rengeteg nevet említhetnék. Egyaltalán nincsenek műfaji határok, az egész úgy működik, hogy valaki feldob egy zenei labdát, akár az énekes, akár a dobos vagy a gitáros, a többiek pedig valahogy megpróbálnak ráhangolódni, aztán újabb labdákat feldobni. Én a kezdetektől részese vagyok ennek a dolognak, és nagyon-nagyon szeretem, mert igazán szabad és kötetlen az egész, ráadásul rengeteg zenésztársammal ismerkedhetek meg és dolgozhatok együtt ilyen módon. A jó hír, hogy hét év után most valószínűleg megjelenik egy Random Trip-lemez, amin én is közreműködök, de erről egyelőre nem árulhatok el többet. 
 
 
A Zoohackerrel közös projektnek mennyire meghatározó eleme az improvizáció? Előfordul, hogy az élő fellépések során csiszolódnak a dalok? 
Szerkezetileg alakulnak néha, igen, illetve van olyan dal, például a Nothing To Lose, melyet élőben sokat játszottunk a lemez megjelenése előtt is, de végső formáját csak az albumra nyerte el. Az élő előadásokon fontos szerepet játszik az improvizáció ebben a formációban is, ilyenkor egy kicsit kitágítjuk azokat a kereteket, melyekre egyébként szükség van ahhoz, hogy a dal például lejátszaható legyen a rádióban. A koncerteken emiatt általában hosszabban is játsszuk a számokat, a kreativitásunkat és az improvizatív hajlamainkat pedig elsősorban a szólók közben tudjuk kiélni. 
 
A müpás fellépés előtt megjelent Zoohackerrel egy új dalotok, tervben van esetleg egy új album is? 
Igazából már nem gondolkodunk albumokban. Az elmúlt öt-hat évben eléggé megváltozott a zeneipar, az emberek manapság már nagyon kevés lemezt vásárolnak, inkább letöltik a zenét. Az albumokról ráadásul inkább a dalokra, a single trackekre vagy a kislemezekre került át a hangsúly. Nekünk a Shine című bemutatkozó lemezünkkel nagy szerencsénk volt, mert a tizenkét dal közül hatot is felkaptak a rádiók, és mondhatni, hogy ezekből rögtön sláger is lett, de ehhez az is hozzásegített, hogy néhány szám már korábban megjelent a Girly című EP-n. Úgyhogy ezt a koncepciót folytatjuk, a dalokat egyenként vagy kisebb csokrokba gyűjtve tervezzük közreadni, elsősorban letölthető formában. 
 

Fábián Juli & Zoohacker
 
Ki az a zenész, akár világsztár, akivel szeretnél egyszer együtt színpadra lépni, közösen énekelni? 
Sok ilyen van. Sting borzasztóan inspirált mindig, Sealt, Sadét is nagyon szeretem, John Legend is fantasztikus… Ami a magyar előadókat illeti, nagyon sok együttműködésünk volt már, és remélem, lesz is még. Említhetném a Ladánybenét, Dopemant, Czutor Zolit, a Kerekes Bandet, a Mrs. Columbót, Micheller Myrtillt vagy éppen Nikolast. 
 
A jazzes vagy „jazzesebb” oldalad mennyire aktív jelenleg? 
Gyárfás Istvánnal szoktam néha fellépni, de vendégelőadóként ott voltam például a Mrs. Columbo müpás koncertjén, legutóbb pedig Kónyai Tibor zongorista soproni fellépésére kaptam meghívást. A Zoohackerrel közös projekt, a Random Trip és az alkotás jelen pillanatban annyira kitölti az életemet, hogy a jazznek nem sok hely marad, de ami adódik, az mindig ajándék. 
 
Gondolom, sűrű nyár elé néztek… 
Igen, végigfesztiválozzuk a nyarat, és lesznek nagy budapesti koncertjeink is, ott leszünk a Belvárosi Fesztiválon, aztán a Budapest Parkban, a Kobuciban is. Szóval amíg mások a Balcsiban áztatják a lábikráikat, addig mi folyamatosan szántjuk a színpadot és izzadunk a reflektor alatt, illetve dolgozunk az új dalokon. Tervezzük azt is, hogy egy kicsit újítunk a zenekar hangzásán, több elektronikát viszünk az élő előadásokba. 

Ajánló