Bács Miklós: „Otthon, a lányommal magyarul beszélek, de ha a feleségemmel vagyok, át kell kapcsolnom...”

Hősök mellé kap antihősöket

Bukarestben született, és ott is élt tizennyolc éves koráig. A színművészeti akadémiát Marosvásárhelyen végezte el, 1988 szeptemberétől a kolozsvári Állami Magyar Színház tagja. Bács Miklós nagy formátumú színész. 

Markáns egyéniségével a Tompa Gábor vezette társulat legértékesebb előadásait gazdagítja. Franz Kafka Amerikájának kérlelhetetlen Nagybácsija. Shakespeare Julius Caesarjának rendíthetetlen Marcus Antoniusa. Robespierre-t játszotta a Danton halálában. Voltmár IV. Edward is. Büchner Woyzeckjében a Kapitány. Bicska Maxi a Koldusoperában. Hős alkat, de a hétköznapok antihősét is hitelesen hozza. 

Nem találkoztam még olyan romániai magyar színésszel, aki önhöz hasonlóan Bukarestben született volna, mint ahogy arról sincs tudomásom, hogy a román fővárost egykor elég népes magyar kolónia is lakta. 

Senki sem román a családunkban. Apám is, anyám is magyarnak született. Apám karmesterként végzett Moszkvában a Csajkovszkij Konzervatóriumban. A Román Rádiózenekar dirigense volt hatvan évig. Bukarestbe való kihelyezése állami volt. Édesanyám dévai. Hegedűtanszakon végzett Kolozsváron. Amíg apám diák volt Moszkvában, édesanyám a Kolozsvári Filharmónia egyik alapító tagjaként zenélt. Gyerekként én is hegedültem, de nem volt hozzá sem kitartásom, sem olyan zenei hallásom, hogy én azt profiként végezzem. A bátyám vegyészmérnök lett, bár kiválóan csellózik. Rám nem ragadt sok a zenéből. A tökéletességre való törekvésemet azonban apámtól örököltem. 
 

Milyen volt kamasznak lenni a hetvenes-nyolcvanas évek Bukarestjében? 

Az én időmben már csökkent a magyar lakosok száma a román fővárosban. A líceumban már csak tizenhárman-tizennégyen voltunk az osztályban, bár ez abból is eredt, hogy egyre kevesebb magyar szülő adta magyar iskolába a gyerekét. Bukarestben megtanultam, milyen érzés kisebbséginek lenni, ugyanakkor büszkén viselni, hogy magyar vagyok. Az iskolának családias hangulata volt, az igazgatónk olyan volt, mint az édesanyánk. Megetetett bennünket a szünetben. De amikor Marosvásárhelyre kerültem, a felkészítő tanár azt kérdezte tőlem: „Maga bukaresti, és tud magyarul?” Ettől mindig kiakadtam. Ő sem tudta, hogy számottevő magyar kisebbség, köztük nagyon sok jeles magyar értelmiségi él a fővárosban. A másik oldala ugyanennek a történetnek: amikor líceumi diákként gyárba mentünk közmunkára, ott bizony kaptam szájba rúgást azért, mert magyarul beszéltem. Mást éltem meg a líceumban, és mást azután, hogy kiléptem az iskola kapuján. Az két külön világ volt. Cirkusz akkor volt, ha a bentit folytattuk kint. Sokszor hallottam a buszon, hogy: „Román kenyeret eszel, beszélj románul!” A tömbház körül, ha kimentem játszani, mindenki román volt. Csak a baráti köröm állt magyarokból. Néha lebozgoroztak, ami az ő értelmezésükben hazátlan magyart jelent, de én erre visszaoláhoztam. Zajlott az élet, meg kellett védenem magam. Aki kétnyelvű közegben él, annak ez nem jelent törést. A Petőfi Kultúrház amatőr szinten különböző estéket szervezett Bukarestben, a református és a katolikus egyház is maga köré szervezte a magyarságot. 

Milyen képeket őriz a forradalom előtti Bukarestről? 

A mi időnkben Bukarest még balkán város volt. Mára elvesztette ezt a varázsát. Ceausescu egész negyedeket irtott ki, hatalmas bojár villanegyedeket. Akkoriban még messze állt Európától a város, erősebben volt jelen a keleti, a török-görög behatás. A régi, tősgyökeres bukarestiek, nem a betelepítettek, hanem a francia kultúrán felnőtt családok nagyon érdekes réteget képviseltek a városban. Ők értékes emberek voltak. Ceausescunak megalomán elképzelései voltak, történelmi épületeket rombolt le a modernizálás jelszavával. Született is egy idevágó anekdota róla. Ha berepült egy légy a kocsijába, és elkezdte hessegetni, ott másnapra egy egész lakónegyed eltűnt, mert a mellette ülők azt hitték, ezzel a gesztussal jelezte, hogy azt a városrészt el kell tüntetni. Azóta sokat veszített régi karakteréből a város, de az is lehet, hogy csak én látom annyira másnak, ahogy öregszem. 
 

Bukarest után Marosvásárhely milyen arcát mutatta? 

Ott a sajátjaim között éreztem magam kisebbséginek. Nevetséges, tudom, amit mondok, de így volt. Lekezeltek. Már a felvételin elcsodálkoztak, hogy jött valaki Bukarestből, és magyarul beszél. Engem ez nagyon zavart. Megérkeztem Erdélybe, és úgy néztek rám, mint egy furcsa idegenre. De mivel nagyon szerettem, amit csináltam, és szerettem a mesteremet, Lohinszky Lorándot is, meg az iskolát, jól éreztem magam Marosvásárhelyen. Hozzáteszem: korábban halványlila gőzöm sem volt arról, hogy kik tanítanak ott, milyen jeles személyiségek. Bukarest és Vásárhely között nem volt semmiféle információáradás. A két város el volt szigetelve egymástól. Más helyről, más világból érkeztem, bizonyos dolgokban le is voltam maradva a többiekhez képest. 

Színészi diplomával a kezében Kolozsváron is meg kellett küzdenie az elfogadtatásáért? 

Kolozsváron is jövevény voltam. A helybeliek körében megint csak feléledt bennem a kisebbségi érzés, hiszen más közegből érkeztem. Ez egy helyzet, amelyet meg kellett élni. 

A nyolcvankilences forradalom már Kolozsváron érte. 

Már nyolcvannyolcban is itt éltünk a szüleimmel. Édesapám tavaly meghalt, édesanyám itt van velem, a bátyám pedig Torontóban. A forradalmi napokban én is folyton az utcán voltam. A pártbizottság irodáját rohamoztuk. Akkor nagyon hittem a feladatomban, ma már becsapottnak érzem magam. 

Zenész nem akart lenni, mondta. A színészi pályán hogyan kötött ki? 

Mivel egyetlen hangszerhez sem volt türelmem, az iskolában állandóan szavaltattak. Dicsérték a kiállásomat, az orgánumomat. Minden elismeréssel a színészi pálya felé tereltek. Egy időben orvos akartam lenni, vagy pap. Jártam a református egyházba, tetszett a teológia. Aztán mégis a színészet mellett döntöttem. Magától értetődő volt számomra. 

Kilencvenkettőben kikerült Angliába, az Oxford Stage Company tanfolyamára. Ehhez mi kellett? 

Akkor nyitottunk Nyugat felé, az volt az első ilyen periódus a forradalom után, és a Román Színházi Szövetség kiválasztott tizenkét embert, rendezőket, dramaturgokat, színészeket, hogy másfél hónapos képzésre menjenek Angliába. Ott voltunk a londoni színházi fesztiválon, onnan mentünk Oxfordba, ahol már mindenki a maga szakmáját gyakorolhatta. Bejártunk A vihar próbáira, láttuk, hogyan dolgoznak a szöveggel. Huszonévesen ez nagyon érdekes szakmai tapasztalás volt. 

Anatolij Vasziljev, a neves orosz színházi mester kurzusára is eljutott Velencébe. 

Minden ilyen lépés kíváncsiságból születik. 2010-ben már docens voltam a Babes-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának színháztudományi tanszékén. De vissza az időben! Két évvel azután, hogy átvettem a színészi diplomámat, egy neves román osztályvezető tanár engem választott maga mellé asszisztensnek. Románul tanítottam a gyerekeket. 1992-ben Csíky Andrással aztán elindítottuk az első magyar évfolyamot, de én ma is a román növendékek tanára vagyok. Vasziljev a színészpedagógusoknak hirdetett kurzust. Háromezer jelentkező közül harminc embert választott ki az egész világból. Szigorú szűrővizsga volt. Nagyon érdekes társaság verődött össze. Vasziljev velem példálózott. Azt mondta: „Nézzék meg, hogyan teheti tönkre a színház a jó színészt!”, ugyanis mindaz, amit a szeme előtt csináltam, bizonyítási vágyból és kétségbeesett védekezésből született. Éjszakákat dolgoztunk jeleneteken. Vasziljev lefejtette rólam a színpadi modorosságot. Ezért nagyon hálás vagyok neki. Megtanított arra is, hogy tanárként nem kérhetek senkitől semmi olyat, amit én magam nem tudok megmutatni. Kétszer két hónapot töltöttem nála. Nem műguru. Van valami fantasztikusan meggyőző az odaadásában. 

Bár a zenei pályát elkerülte, Mozart szerepe mégis utolérte. 

Nagy ajándék volt számomra ez a szerep. Lohinszky Loránd játszotta Salierit, így Amadeusként a mesterem partnere lehettem. Nagyon jó előadás volt. Körbejártuk vele Erdélyt, és elhoztuk Kolozsvárra is. Tompa Gábor akkor kezdett el győzködni, hogy szerződjek az itteni társulathoz. Tetszettek is nagyon a rendezései, így Kolozsvárra jöttem. Szeretek vele dolgozni, hiszen ő is két kultúrán nőtt fel. Bukarestben végzett rendezőszakon. 

Energiával teli, precíz, elegáns játéka minden alakítását emlékezetessé teszi. A drámairodalom kiemelkedő hősfigurái mellett mekkora kihívást jelentett például Stravinsky zeneműve, A katona története? 

Azt az előadást az édesapámmal együtt hoztuk létre. Az ő ötlete volt, hogy ne csupán a zenekar szólaltassa meg a művet, hanem egy színész olvassa fel az összes szerepet. Így született meg ez a rendhagyó koncert, amellyel bejártuk az egész országot. A nagy sikerű felvétel bekerült a Román Rádió aranylemeztárába. 

Filmekben ritkán vállal szerepet. Mi ennek az oka? 

Színészként nem szeretem ezt a műfajt. A színházhoz képest számomra sokkal nehezebb. Nem az én kezemben áll a döntés, mint a színpadon. A filmnél nem a rendező és nem a színész a művész, hanem az operatőr. A hatalom pedig a vágó kezében van. Csinálhat a színész bármit, mint ahogy a rendező is kitalálhat akármit, a végső döntést, hogy mi marad bent a filmben, a vágó hozza meg. Játszottam már francia és magyar filmben is, de egyik sem volt különösebben nagy élmény. Tegnap is hívtak egy filmbe. Nem vállaltam el. Egyszerűen nem érzem a hiányát. 

Színpadon románul is játszik. 

Azt is élvezem. Román a feleségem. Otthon, a lányommal magyarul beszélek, magyar iskolát végez, de ha a feleségemmel vagyok, át kell kapcsolnom. Mindkét nyelven máshogy élek, máshogy gondolkodom. Nem könnyű, de ennek is van számos előnye.

Ajánló