Mindennek a teteje

A tíz szerzemény többsége akár egy akusztikus gitárral is előadható, azaz lecsupaszítva is működne. De azért csak van a korongon egy „világsláger”, méghozzá mindjárt az első szám, az Izzik a galagonya, amely már a régebbi, akusztikus verzióban is nagyon tetszett, aggódtam is, mit művelnek majd vele. Nos, a dal nem sérült, sőt kimondottan jót tett neki a villamosság. Külön díjazom a vicces kis reggae-betétet a közepén. Egyúttal ajánlom a Petőfi Rádió zenei szerkesztőinek figyelmébe, (nyilván olvassák ezt). És ha már betették a lemezt a lejátszóba, hallgassák meg a Nyújtózkodós dalt és A jég hátán címűt is. Mert amennyiben hamis az az állítás, hogy a földrajzi helyzet és a visszahúzó közeg determinálhatja egy zenekar karrierjét – sok szakember hisz az internet csodatévő erejében –, akkor e három szerzeménynek Magyarországon, a Kispál-formanyelvet túlhasználó zenekarok országában is be kell futnia.

De nézzük a többi dalt. A Két hely között és a Talpnyaló a hetvenes, az Ezer szál és a Hímsoviniszta a nyolcvnas évekbe röpít vissza, ez azonban nem negatívum, sőt tekinthetjük felüdülésnek is ebben a mostani indie-gitárpop áradatban. A Csak Van zenei intelligenciája néhány erős refrénben, markánsabb riffben és instrumentális betétben érhető tetten. A számok hangszerelése (mai füllel) szokatlanul összetett, a szövegekkel sincs baj. Érezni a lemezen a befektetett munkát. Mindeközben viszont a hozzáállás, a dalok struktúrája, és egyáltalán az egésznek az esztétikája szimpatikusan laza. Csak az Isten jobbján-t hagytam volna le, mert túlságosan musicales a dallama, és túl privát a mondanivalója.

Száz szónak is egy a vége: ha van zenekar tájainkon, amely 2011-ben hitelesen és szórakoztatóan, a rockzene legalapvetőbb eszközeivel tudja prezentálni saját világát, akkor az a csallóközi Csak Van.