Teljesen elidegenedve

Bicska Maxi semmit nem bíz a véletlenre: a beépülés mellett titokban feleségül veszi Peacock lányát, Pollyt. Peacock bosszút áll, Maxit titokban készült fotókkal leplezi lánya előtt, amint prostituáltakkal szórakozik. Még barátja, Brown rendőrkapitány se tud rajta segíteni: rács mögé kerül, s csak egy hajszál választja el az akasztófától. Anglia királynőjének követe jelenti be a kegyelmet a tévé képernyőjén keresztül, talán azt is jelezve, hogy a bűn és hatalom – bármilyen rendszer uralkodjon is – mély átszövődésekkel terhelt. A minimalista színpadkép jelzi: a történet bárhol játszódhat. A színpadon egy asztal kellékekkel, elektromos rezsó, biblia, laptop stb. A bal sarokban nagyméretű tévéképernyő.

Peacock ébredés utáni csoszogós stílusában, egy valódi kolduskirályhoz méltó módon, hálóruhában araszol a színpadra Pólos Árpád személyében. A háttérből felesége harsány káromkodása özönlik. Matatás, oda-vissza kiáltozás, majd Peacock reggeli imája önmagáért, a szegényekért, gyorsan, letudásból. A figura nem olyan ember karakterét sugallja, akitől félni, tartani kellene, s ez az érzésünk az előadás végéig megmarad vele kapcsolatban. A fenyegető, képviselőket és bírókat is zsebben tartó elem egyenesen hihetetlennek tűnik, se fellengzősség, se pökhendiség nincs benne. Hogy előre elhatározott tervek alapján dolgozik, csak az elmondott szövegből szűrhető le, a színpadi játékból sajnos nem igazán. A szerep nem eléggé kidolgozott. Felesége, Peacockné – Kövesdi Szabó Mária egy ismerős karaktert húz elő a tarsolyból, mely hanghordozásában, gesztusaiban a McDonagh Leenane szépe című darabban alakított karakteréhez hasonlít, ezúttal azonban sokkal egyszerűbb lehetőségei vannak a kiteljesedésre. A betegesen, neurotikusan káromkodó aspektus földobhatná a jellemet, ha annak egy szolidabb, picit árnyaltabb ábrázolása jelenne meg. A túlzások azonban lerombolják a karakterben rejlő értéket. Bicska Maxi – Bocsárszky Attila nem egy végletekig züllött rosszfiú. Nem is kell ilyennek lennie, hiszen kisstílű bűnözőt személyesít meg, aki a nők kihasználása révén próbál fölkapaszkodni, s akinek végül e nők okozzák a vesztét. Játéka természetes, leggyengébb pillanata a védőbeszéde a darab végén, amelyben a jelenet abszurditását lehetett volna jobban kidomborítani. Sajnos „vásári kijelentésekbe torkollik” közhelyes tanulsággal: „én is csak része vagyok az egésznek” – esetlen, nem tud élővé válni a pillanat. Mintha a darab végén már nemcsak a rendező, hanem maguk a színészek sem saját tehetségükben, hanem a felvonultatott eszközök hatásában bíztak volna.

Az igazán jó alakítások egyikét ezúttal is Márkus Judit nyújtja Pollyként, természetességével és szerepazonosulási képességével. Jól áll neki a tisztaságot képviselő fiatal lány szerepe, akit a csalódás érlel felnőtté. Van íve a karakterének, s az átalakulást végig tudjuk követni a játékán, amelyből magabiztosság árad.

Karakterformálás szempontjából a legérdekesebb alakítást Kicsa Katalin nyújtotta a perverziókat imádó prostituált megjelenítésében. Egy-egy villanásnyi időre színt és erőt adott az unalmas pillanatoknak. Egyedül nála válik minden abszurddá, akár megjelenik, akár megszólal a színpadon. Nagyon félresikeredett karakter azonban a Básti Andreára ruházott Yvette prostituált szerepe, amely nyilvánvalóan nem az ő hibájából, hanem a gyermetegség és pöszeség ráerőltetése miatt elviselhetlen. Sem e figurák, sem a darab sikertelenségéért nem a színészek játéka okolható, sokkal inkább a rendezői mellényúlások, annak ellenére, hogy a közönség valami teljesen újszerűt láthatott. A már Brecht által is újragondolt történet még modernebb köntöst kapott. Utalások napjaink problémáira, az üzleti élet működésére, a technikai rendszerek, hálózatok túlzott jelenlétére, a gazdasági világválságra, az egyén szerepére ebben a rendszerben. A figyelmes néző közben olyan gondolatok közlésének szándékát fedezhette föl, mint a szentség felhasználásának lehetősége az előrejutásban, az áhítat és a közönségesség egymás melletti megférése, az érzelmek tisztasága és a szerelem eltárgyiasításának szembenállása az anyagi és a testiség általi függőség, a pénz, a hatalom, a „magasabb” érdekek szolgálata, a jóhiszeműek kihasználása. A fonál pedig a bankok uralmáig vezet, ők felelősek az emberi lélek süllyedéséért.

Az előadás egyik nagy hibája, hogy egyszerre túl sokat szeretett volna közölni, miközben a mondanivaló gyakran közhelyek formájában jutott el a nézőhöz. Ugyanez volt a helyzet a technikai megoldásokkal is, bár ha nagyon jóindulatúak vagyunk, megfelelt a brechti színházi elképzelésnek. A néző kizökkentése érdekében – ha ugyan ez volt a szándék – Korognai Károly rendező rengeteg eszközt használt, amelyek végül teljesen szétzilálták az előadást. A történeti síkok váltakozása, a fényekkel, hangerővel való játék, a dalok, a tévében futó képek közbeiktatása az epikus színház úgynevezett elidegenítő effektusaiként értékelhetőek, de egyfajta fölfedezhetetlen logika és láthatatlan következetesség alapján alkalmazva. Az előadásból számomra hiányzott a művészi erő, helyenként unalmas volt, s még a jól énekelt betétdalok sem tudták az érdeklődést fölkelteni. A történet finom szálai elsiklottak, a vulgaritás túlzott jelenléte pedig maga alá gyűrte a darab lényeges megfogalmazásait. Az előadás legfőbb negatívumaként a közönség bizonyára ez utóbbit, a vulgaritást rója föl. Jogosan. Ugyan nem annak a jelenléte a probléma, hanem eltúlzott volta.

Kijelenthető, hogy a brechti elképzelés, miszerint a nézőnek nem szabad beleélnie magát a történésekbe, nagyszerűen érvényesül. A kizökkentett néző bátran elmélkedhet a színház újabb mélyrepülésén, miközben az előadást a legnagyobb jóhiszeműséggel is egy kísérletnek értékelhetjük, amely kissé félrecsúszott.
Fecsó Yvett