Miért bűnhődik a szlovenszkói magyarság mégis egyetemlegesen?

Április 12-én lesz hetven éve, hogy a mátyusföldi Nagy­mácsédról és Nagyfödémesről, valamint a Garam menti Tergenyéről kitelepítésre ítélt magyarokkal elindult az első két vonatszerelvény Magyarország felé, s ezzel a csehszlovák–magyar lakosságcsere keretén belül kezdetét vette a szlovákiai magyarok áttelepítése Magyarországra.

Képarchívum
A magyar lakosság kitelepítése csupán egyike volt a kisebbségek nélküli cseh–szlovák nemzetállam megteremtését célzó csehszlovák kormányzati intézkedéseknek. Ezek közé tartozott egyebek mellett a magyar (és német) kisebbség kollektív bűnössé nyilvánítása, jogfosztása, vagyonának elkobzása, Csehszlovákián belüli széttelepítése, vagyis csehországi deportálása, végezetül pedig a nemzetiségének megtagadását erőszakkal kikényszerítő reszlovakizáció. 
 
A németekkel és a magyarokkal szembeni politika szorosan összefüggött a csehszlovák állam 1938–1939-ben bekövetkezett felbomlásának cseh és szlovák interpretálásával. A háború után felújított csehszlovák állam politikai elitje ugyanis – a cseh és főleg a szlovák politika felelősségét „feledve” – a német és a magyar kisebbségre hárította a felelősséget az ország felbomlásáért, s a két kisebbséget olyan ötödik hadoszlopnak nyilvánította, amely az állam területi épségét és szuverenitását fenyegeti. 
A cseh–szlovák nemzetállami törekvések ugyanakkor nem voltak új keletűek, azok gyakorlatilag egyidősek a csehszlovák államisággal. Csehszlovákia létét és határait már a két világháború között is az országhoz csatolt kisebbségek számának csökkentésével és az országhatárok etnikai határokká alakításával kívánták megoldani.
 
Adják oda a területet is!
 
A csehszlovák–magyar lakosságcsere előzményei közé tartozik, hogy Magyarország kezdetben elutasította mind az egyoldalú áttelepítés, mind pedig a kényszerű lakosságcsere elvét. A magyar fél álláspontja az volt, hogy ha Csehszlovákia meg akar szabadulni magyar lakosságától, akkor adja át őket az általuk lakott területekkel együtt, ha pedig erre nem hajlandó, akkor hagyjon fel az üldözésükkel, és szavatolja  számukra az őket megillető kisebbségi jogokat. Csehszlovákia számára végül a magyar lakosság 1945 őszén megindított csehországi deportálása vált azzá a zsaroló eszközzé, amellyel rákényszerítette a magyar kormányt a lakosságcsere elfogadására és a lakosságcsere-egyezmény aláírására.
 
A Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár és Gyöngyösi János magyar külügyminiszter által 1946. február 27-én aláírt csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény lehetővé tette a csehszlovák kormány számára, hogy annyi szlovákiai magyart telepíthessen át Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezik a Csehszlovákiába való áttelepülésre. 
 
Csehszlovákia ezen túlmenően lehetőséget kapott arra, hogy egyoldalúan áttelepíthesse Magyarországra a szlovák népbíróságok által háborús bűnösnek minősített magyarokat is. Ez utóbbi rendelkezés azt eredményezte, hogy a szlovák népbíróságok felsőbb utasításra ezerszám helyezték vád alá és ítélték el a magyarokat, hogy minél magasabbra növelhessék az egyoldalúan áttelepíthető magyarok számát. Így amikor a csehszlovák fél 1946 augusztusában átadta Magyarországnak az áttelepítésre kijelölt magyarok névjegyzékét, azon a csere keretében áttelepítendő 106 ezer személy neve mellett további 24 ezer (családtagokkal együtt 75 ezer) „háborús bűnös” neve is szerepelt.
 
A jómódúakat és értelmiségieket vitték
 
Noha a csehszlovák fél a lakosságcserét már 1946 szeptemberében meg akarta indítani, annak kezdete a háborús bűnösség címén áttelepíteni szándékozott magyarok nagy száma miatt elhúzódott. A végül 1947. április 11-én, illetve 12-én meginduló népcsere (11-én a magyarországi szlovákok áttelepülése, 12-én a szlovákiai magyarok kitelepítése vette kezdetét) 1948 decemberéig tartott. 
Magyarországról a lakosságcsere keretén belül több mint 71 ezer szlovák települt át Csehszlovákiába, ahonnan összességében közel 90 ezer magyart, a felvidéki magyarság mintegy 15%-át telepítették át Magyarországra. A magyar diplomáciának a lakosságcsere végrehajtása során sikerült megakadályoznia a háborús bűnösnek minősített magyarok tervezett tömeges méretű áttelepítését, nem sikerült ugyanakkor betartatnia a vagyoni paritást. 
 
Amíg ugyanis Magyarországról elsősorban az ottani szlovák lakosság szociálisan gyengébb rétegei jelentkeztek áttelepülésre, Csehszlovákiából főleg a magyar lakosság vagyonosabb rétegeit, az értelmiséget és a módosabb földműveseket telepítették át Magyarországra. Mindez természetesen nem véletlen, hiszen a kitelepítés, s általában a magyar lakosság jogfosztásának egyik fő célja vagyonának a megszerzése, és a magyaroktól elkobzott vagyonba beültetett szlovákok kezére juttatása volt.
 
A lakosságcsere minden vonatkozásának összefoglalására e rövid írás keretében nincs lehetőségünk. Nem tudjuk megfelelőképpen érzékeltetni azt a számtalan emberi tragédiát és megaláztatást sem, amelyen nemcsak a szülőföldjükről erőszakkal kiszakítottak tízezreinek, hanem az itthon maradottak százezreinek is keresztül kellett menniük. A háború után történtek ugyanakkor több olyan kérdést és gondolatot is felvetnek, amelyek megválaszolása vagy akár csak a felvetése a magyar kisebbség jogfosztásából és kitelepítéséből hasznot húzó többségi társadalomnak hetven év távlatából sem áll érdekében. A következőkben ezeknek legalább a részleges számbavételére teszünk kísérletet.
 
Se kárpótlás, se megkövetés
 
Talán a legalapvetőbb, egyben továbbiakat generáló kérdés az lehetne, miért várat még mindig magára a háború után nemzetiségük miatt meghurcolt magyarok anyagi vagy legalább erkölcsi kárpótlása és megkövetése. A koncentrációs táborokba hurcolt szlovákiai zsidóktól, a kitelepített csehországi és szlovákiai németektől már az 1990-es évek elején bocsántot kértek. Magyarország is rég megkövette a Magyarországról kitelepített németeket és az elhurcolt zsidókat. A szlovákiai magyarságtól való bocsánatkérést, a háború utáni csehszlovák kisebbségpolitika kritikus értékelését ugyanakkor mind a szlovák politikai elit, mind pedig a szlovák társadalom mind a mai napig következetesen elutasítja. 
 
A szlovák történelemszemlélet egyik alaptételét még ma is a magyarság kollektív bűnösségének elve, s jogfosztásának és kitelepítésének ebből adódó jogossága jelenti. A bocsánatkérés a történtek jogtalanságának beismerését jelentené, mindezzel pedig a szlovák történelem egyik legnagyobb mítoszáról hullana le a lepel.
 
A múlt „bolygatása” pedig újabb és újabb, az előzővel szorosan összefüggő kérdéseket vethetne fel, és további mítoszokat dönthetne romba. Vajon hogyan lehetséges az, hogy a szlovákság a háború győztesei között találta magát, s azóta is úgy tesz, mintha a győztes oldalon vívta volna meg a háborút, miközben köztudott, hogy a szlovák állam a náci Németország első és egyik leghűségesebb szövetségese volt, amely már Lengyelország lerohanásához is asszisztált? 
 
A szlovákok megúszták
 
A nagyhatalmak kegyéből és Csehszlovákia jogfolytonosságának elismerése következtében a győztes oldalra kerülő, gyakran gárdistából lett partizánoknak pedig, hogy saját bűnüket eltakarják, bűnbakra volt szükségük. Fábry Zoltán mindezt Esterházy János 1947-es halálos ítélete kapcsán a következő precizitással fogalmazta meg: „A szlovák nemzet újra fel van mentve, újra felmentette önmagát a mások befeketítésével, föláldozásával… Az áldozatok újra a szlovákiai magyarok, mert Esterházy személyében az egész szlovákiai magyarság nyakára dobták a kötelet. A szlovákiai magyarok alkotják a bűnbakot, mely a nagyobb szlovák bűnöket hatálytalanítja.”
 
A magyar és német lakossággal szemben alkalmazott kollektív bűnösség elvének igazságtalanságát és tarthatatlanságát ma már általában nem kérdőjelezik meg. El lehet ugyanakkor gondolkozni azon, hogy azonos mérce esetén ezt az elvet éppúgy lehetett volna alkalmazni a többségi nemzetekkel és más etnikumokkal szemben is, hiszen mind a csehek, mind pedig a szlovákok között jócskán akadtak a hitleri Németországgal együttműködők. A büntetés azonban mindenütt, az egész civilizált Európában szelektíven zajlott, egyedül a kelet-európai német kisebbségekre és a szlovákiai magyarságra sütötték rá a kollektív bűnösség vádját. 
 
A már idézett Fábry Zoltán A vád­lott megszólal című memorandumában 1946-ban a következő szavakkal kérte számon a szelekció hiányát: „Nincs nemzet, mely elmondhatná magáról, hogy a fasizmus bűnében ártatlan. Minden nemzetben, országban, népben megvolt a fasiszta árnyalat, de a büntetés, a bűnhődés szelekciós alapon bonyolódott le. Miért bűnhődik a szlovenszkói magyarság mégis egyetemlegesen? (…) És bűne miért lenne nagyobb, mint a szlovákság egészére nagyobb fajsúllyal nehezedő Hlinka-párté, és ezzel a szlovák népé?” A választ Fábry is tudta, a mások megvádolásával saját bűneiket eltakarni akarók is tudták, és mi is tudjuk: a magyarság állítólagos kollektív bűnösségével a nemzetállami törekvéseket és a magyar kisebbség kitelepítésének „jogosságát” kellett igazolni.
 
Tudathasadásos történelem
 
A tárgyalt korszakkal kapcsolatban ugyancsak megkerülhetetlen a magyar- és németellenes jogszabályok hatálytalanításának a kérdése. Egy részüket ugyan 1948 után hatálytalanították vagy módosították, mások azonban – legalábbis formálisan – a mai napig érvényben vannak. Nem könnyű eligazodni abban a szakembereket is megosztó kérdésben, hogy az egyes jogszabályok hatályosak-e vagy sem. Tény, hogy a vagyonelkobzó jogszabályok alapján ma már nem kobozzák el senki vagyonát, tény ugyanakkor az is, hogy a magyaroktól és németektől elkobzott vagyont éppen ezekre a jogszabályokra hivatkozva még ma sem adják vissza eredeti tulajdonosaiknak. 
 
A tudathasadásos szlovák történelemszemléletet tükrözi a szlovák parlament tíz évvel ezelőtt, 2007 szeptemberében elfogadott nyilatkozata is, amely amellett, hogy elutasította a kollektív bűnösség elvét, kimondta az annak alapján megalkotott jogszabályok megkérdőjelezhetetlenségét.
Gondolatok és kérdések, amelyekre a többségi társadalomtól talán soha nem érkezik válasz. Legalábbis addig, amíg tisztában nem lesz saját történelmével, és meg nem szabadul a tisztánlátását akadályozó mítoszoktól. Ennek megtörténte után remélhetőleg a nemzetiségük miatt meghurcolt, vagyonukból kiforgatott, szülőföldjük elhagyására és nemzetiségük megtagadására kényszerített magyarok, vagy ha ők már nem is, legalább a gyermekeik és unokáik is megérik egyszer a bocsánatkérést.
 
Popély Árpád
A szerző történész, a Selye János Egyetem docense 
és a Fórum Kisebbségkutató Intézet tudományos munkatársa

Ajánló