Egy évszázad kisebbségben

Jövőre lesz száz éve, hogy megszületett a csehszlovákiai magyarság, ilyenkor pedig bevett dolog a leltárkészítés. Szarka László történész A multietnikus nemzetállam című könyvében foglalta össze az 1918 és 1992 közötti csehszlovákiai kisebbségpolitikát. Hogy látja egy történész ma a hazai kisebbségek sorsát, és milyen kilátásokra következtethetünk az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján?
Somogyi Tibor felvétele
Szarka László

(1953) történész, egyetemi docens, a Selye János Egyetem tanára, az MTA BTK Történettudományi Intézetének munkatársa. A multietnikus nem­zetállam című kötete 2016-ban jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában, Kísérletek, kudarcok és kompromisszumok Csehszlovákia nemzetiségi politikájában alcímmel. A hiánypótló kötetben Szarka László a szintézisét nyújtja a szlovákiai magyarok elmúlt száz évét alapvetően meghatározó állami kisebbségpolitikáról szóló kutatásoknak, különös tekintettel a nagy történelmi fordulópontok (1918–1920, 1938, 1945–1948, 1968, 1989–1992) eseményeinek kisebbségpolitikai vonatkozásaira, a csehszlovákiai magyar politika alakulására, valamint a máig húzódó kisebbségpolitikai alapkérdésekre. 

A „multietnikus nemzetállam” fogalma első hallásra önellentmondásnak tűnik, ugyanakkor ennek a fogalomnak komoly történeti múltja van a térségünkben. Már a dualista Magyarország is soknemzetiségű  nemzetállamként működött – ehhez ma hogyan viszonyulnak a történészek?
 
Az egyik felfogás szerint csak az az állam nemzetállam, amelyben egy nemzet él. Egy másik felfogás szerint a többségi, vagyis a domináns nemzet joggal tekintheti saját nemzetállamának azt az országot, amelyben ő a meghatározó, bár más nemzetiségeknek is otthont ad. S végül az érintett kisebbségiek eleve elvitatják a nemzetállami meghatározás jogosultságát. A nemzetállam célja azonban szinte mindig az egységes politikai nemzeti közösség megteremtése, esetenként az egynyelvűség elérése, azaz valamifajta „egyneműsítés”. Közép-Európában a százötven évvel ezelőtt, az 1867-es kiegyezést követően 350 év után újraegyesült történeti Magyarország ennek a klasszikus példája volt. A korabeli magyar állameszme szerint a magyar volt az egyedüli politikai nemzet, a többi nemzetiség tagjai ennek voltak a részei. Önálló nemzetként – a horvátok kivételével – nem nyertek elismerést. A multietnikus nemzetállam tehát önmaga meghatározásakor mindig a domináns nemzetet emeli ki, és törekszik arra, hogy politikailag és „grammatikailag” egynemzetűvé tegye az államot. Ezért pontosabb megnevezés lenne a „nemzetiesítő állam”, amely akkor véli elérni a célját, amikor kizárólag egy nemzet, egynyelvű népesség lakja. A nem demokratikus nemzetállamok törekednek az egyneműsítésre, a demokratikus üzemmódban működő viszont tudomásul veszi a sokszínűséget: megtartja a nemzetállami önmeghatározását, de hangsúlyozza saját multietnikus jellegét, és keresi azokat a megoldásokat, amelyek által a többi nemzetiség kollektív jogokat kap.
 
Mi minden változott ezzel kapcsolatban a nemzetállami eszme dominánssá válása óta?
 
A nemzetállamok kialakulása ebben a térségben a Balkánon kezdődött el. Amikor az Oszmán Birodalom Európa „beteg embereként” már nem volt képes megakadályozni a görög, a bolgár, a román, a szerb, később az albán nemzetállam kialakulását. Sokáig ezt negatív folyamatnak, „balkanizálódásnak” nevezték. Az első világháború éppen azért fontos töréspont, mert a nemzetállam lesz az értelmetlenül milliók életét kioltó világháború egyik értelme, amiért érdemes volt harcolni: a nemzetek forradalma, felszabadítása. A nemzet akkor szabad, mondták, ha önálló állammal rendelkezik. Az állam és a nemzet így kezdett azonossá válni most már Kelet-Közép-Európában is. Be kell látnunk, hogy a szuverenitás hordozójaként az állam a nemzetet is szuverénné tudja tenni. Ez a mozzanat a második világháború után még jobban felerősödött, a hidegháború korszakában a Nyugat a „rab nemzetek” felszabadítása alatt valójában a szovjet táborba került nemzetállamok függetlenségét értette. Nem véletlen, hogy napjainkban az Európai Unió ezeket a különböző eredetű, gyökerű és jelentéstartalmú európai nemzetállamokat tekinti a maga építőköveinek, s a nemzetek, régiók Európájának vágyképei helyett ma a nemzetállamok részben integrációs, részben együttműködési keretének tekinthető. Ezek a tagállamok ugyanakkor etnikailag igen különböző szerkezetűek, az uralkodó nemzetfogalom pedig szintén nagyon változatos. A mára szinte egynyelvűvé lett Magyarországon, ahol a kisebbségi állampolgárok nagy többségének a magyar lett a domináns nyelve, sokan úgy gondolják, hogy eljutottak ahhoz az állapothoz, ahol már nem is léteznek etnikai különbségek. Ez azonban véleményem szerint súlyos tévedés, hiszen Magyarország egyrészt olyan nyitott közép-európai térben létezik, ahol a magyar kulturális nemzeti közösséghez tartozó kisebbségek folyamatosan multietnikus közegben élnek, másrészt a magyarországi kisebbségek is egyre több szállal kapcsolódnak a szomszéd nemzetekhez. Nem is beszélve arról, hogy az unión belüli szabad munkahely-, iskola- és lakhelyválasztás nyomán folyamatos az „idegenek” utánpótlása. Magyarország azért sem lehet egynyelvű, etnikailag homogén tér, mert a magyarság településtörténeti sajátosságainál, földrajzi helyzeténél fogva mindig is legalább hét vagy annál is több szomszéd néppel, nemzetiséggel alkotott élő kulturális-nyelvi, regionális közösséget.
 
Az első világháború utáni rendezés idején, ezeknek a nemzetállamoknak a kialakulásakor mintha egész régiók sorsa múlott volna azon, hogy egy-egy tárgyalódelegáció valamelyik tagja hogy ébred fel aznap reggel.
 
A konkrét megoldások mindig a tárgyalódelegációk közti erőviszonyokon múltak. A párizsi békekonferencián olyan kompenzációs tárgyalási technika alakult ki, amely révén a francia, brit, olasz, amerikai delegáció a maga etnikai, gazdasági, katonai érdekeit egyeztetve, alkufolyamatok keretében kereste a megoldásokat. Amikor 1919 márciusában a Csallóköz hovatartozásáról döntő albizottságban az egymással vitatkozó győztesek küldötteinek alkut kellett kötniük, akkor a Szovjet-Oroszország ellen tervezett katonai intervenció szempontjából kiemelkedően fontos vasúti összeköttetés biztosítása (az Ipoly menti vasúti vonal, a sátoraljaújhelyi állomás átadása Csehszlovákiának) elegendő volt arra, hogy az amerikai, olasz, brit delegátusok, akik addig a magyar megoldást szorgalmazták, egyetértsenek a Beneš követelését addig egyedül támogató francia állásponttal. 
 
Arról meglehetősen keveset tudni, a rendezés idején mennyire tájékoztatták az érintetteket, például a későbbi Szlovákia területén élő magyarokat a fejleményekről. Hogyan viszonyultak a lakosok a háború utáni rendezéshez?
 
A közelgő századik Trianon-évforduló részben éppen ebbe az irányba tolja a kutatásokat, mert valóban hiányosak az ismereteink arról, hogyan élték meg a kortársak a történteket. Időnként az az érzésem, amikor a korabeli lapokat olvasom, hogy az akkor élt átlagosan művelt újságolvasó többet tudott az eseményekről, mint a mai történészek egy része vagy a történelem iránt érdeklődő, de korabeli forrásokat nem olvasó nagyközönség. 1917-től kezdve az például eléggé egyértelmű volt, hogy a Monarchia radikális átalakítása, bármi legyen a vége a háborúnak, valamilyen formában be fog következni. Esetleg a Monarchia fennmaradását biztosító föderatív átalakítással vagy az osztrák–magyar dualizmus felbomlásával, a birodalom szláv népeinek megerősödésével és a többi. A délszláv és a csehszlovák igényeket ugyanis már 1917 májusában bejelentették a bécsi birodalmi gyűlésen. Ezek a beszédek a parlamentben hangzottak el, így még a háború kellős közepén sem cenzúrázhatták őket. 
 
Milyen okok jelölhetők meg a történeti Magyarország felbomlásához vezető eseménysorban?
 
Ugyanazoknak az eseményeknek megint többféle olvasata lehetséges. Nem hagyható figyelmen kívül például az, hogy az egész háborút önálló hadsereg és diplomácia nélkül végigharcoló soknemzetiségű Magyarország politikai elitje 1918 októberében, végső kétségbeesésében elköti magát a dualizmustól, az osztrák–magyar birodalmi tértől. Nem kíván részt venni abban a folyamatban, amelyet az új császár és király, I. (magyar királyként IV.) Károly 1918 októberében a népek manifesztumával meghirdetett, s amelynek célja Ausztria föderalizálása lett volna. Magyarország a Monarchia süllyedő hajóját elhagyva úgy érzi, van annyi ereje a vesztes háború végén, a vereség Tisza István által való bejelentését követően, hogy a birodalomból kiválva maga védje meg magát. A mai nemzetközi történetírásban a legelfogadottabb megközelítés abból indul ki, hogy a Monarchia felbomlásának adott feltételei közt már nem lehetett volna megmenteni a történeti Magyarország területi, politikai integritását. Az összes győztes nagyhatalom a háború végére elkötelezte magát a birodalom és annak részeként Magyarország felosztása mellett. Amire törekedni lehetett volna: a vesztes világháború következményeként az etnikailag magyar területekre kellett volna összpontosítani a figyelmet. Az adott helyzetben azonban alighanem hazaárulónak minősült volna az, aki ki merte volna mondani, hogy át kell adni a szomszédoknak a szlovák, rutén, román, szerb, német többségű megyéket, hogy le kellene mondani például Pozsonyról, Lőcséről, Brassóról, Újvidékről. A korabeli magyar felfogásba ilyen típusú gondolkodás nem fért bele. Szemben az osztrákokkal, akik eljutottak odáig, hogy Ausztria a németek lakta területeket próbálta megtartani. Ezzel együtt Ausztria nagyobb etnikai veszteségeket szenvedett el, mint Magyarország, közel ötmillió német maradt az Osztrák Köztársság határain kívül. Azt is látni kell, hogy győztes nagyhatalmak akkora erőfölényben voltak, hogy lábra tudták állítani az új államokat, fel tudták őket fegyverezni, és Magyarországot a tanácsköztársaság miatt is teljesen magára hagyták, elszigetelték.
 
A Csallóköz helyzetéről azt írja, ha a magyarok erőfeszítéseket tettek volna a megtartására, ez a béketárgyalásokon is komoly érvként szolgálhatott volna. Miért nem tett senki ilyen erőfeszítéseket?
 
1918 októberétől a Károlyi-kormányban Jászi Oszkár volt a nemzetiségi miniszter, ő minisztersége két és fél hónapja alatt azt próbálta elérni, hogy mielőtt meghívják a magyar békedelegációt Párizsba, a szomszéd nemzetekkel egyezzenek meg Magyarország etnikai alapú belső felosztásáról. Erről tárgyalt az Astoria Szállóban 1918 novemberében Milan Hodžával és a Szlovák Nemzeti Tanács küldöttségével, illetve Aradon a Román Nemzeti Tanács vezetőivel. S ezért hoztak törvényt „Ruszka Krajna” autonómiájáról, hogy a belső etnikai határokról szóló megállapodásokat, törvényeket ki tudják vinni Párizsba. Ott fel akarták volna mutatni a megegyezéseket, törvényeket a nemzetiségek által lakott területekről. Ez esetben nem a csehszlovák delegáció követelései, hanem jó esetben ezek az előzetes megállapodások jelentették volna a nagyhatalmi alkufolyamat kiindulópontját. Jásziék az 1919 januárjában elkezdődött békekonferencián, ha meghívást kaptak volna a vesztesek, népszavazást akartak kérni a szomszédok által követelt vagy katonailag már megszállt magyar többségű területekről. A csomagnak ez az utolsó része maradt meg a magyar békedelegáció 1920. januári követelései között Apponyi Albertnél is. Apponyi azonban a Magyarországtól leválasztott összes – magyar és nem magyar többségű – területre követelt népszavazást, amit persze a nagyhatalmak nem fogadtak el.
 
A háború utáni rendezést utólag az utódállamokban természetesen sikerként kezelték, de arról tudunk-e valamit, a rendezés idején mennyire szivárogtak le az önállósodási igények a szlovákság alsóbb rétegeibe?
 
Azok, akik katonaként végigharcolták a háborút, és túlélték, nagy számban hadifogságba estek, ahol előbb-utóbb rájuk találtak a csehszlovák légiókat szervező vezetők. Belőlük lettek az elkötelezett csehszlovák légionisták. Ezek száma a szlovákok között legfeljebb néhány tízezerre tehető. A többi katona között biztosan sokan voltak olyanok, akik a Monarchiáért, a hazáért, a császárért és a királyért az utolsó percig vérüket adták. Vannak kimutatások, amelyek szerint a szlovák többségű megyékből arányszámokban bizonyos időszakokban, egyes frontvonalakon többen haltak meg, mint a magyar többségűekben sorozott alakulatokban. A véráldozat tehát nemcsak a magyaroknál volt hatalmas, hanem a közös osztrák–magyar hadseregben harcolt szlovák és más nemzetiségű magyarországi katonák közt is. Az ő haláluk azonban nem lett hősi halál a szlovákok emlékezetében, hiszen ők a magyar hazáért (za uhorskú vlasť), illetve a császárért haltak meg. A kisebbségi lojalitás, kettős identitás örök drámájának a szimbóluma is lehetne, hogy a caporettói áttörésnél az olaszok oldalán harcoló csehszlovák légiók fogságba esett cseh és szlovák katonáit hazaárulás miatt ítélték halálra, de a kivégző osztag előtt sokan „za svou vlasť, za svoju vlasť” felkiáltással köszöntek el az élettől.
 
Csehszlovákia fennállásának egész, bő hetvenéves időszakára vonatkoztatva állapítja meg, hogy a kisebbségpolitikában nem sikerült megtalálni a nemzet­állam demokratikus működési elvét. A masaryki modellt tartja ehhez a legközelebb állónak. Mennyire volt engedménypolitika a masaryki, illetve mennyiben valós kisebbségvédelmi koncepción alapuló politika?
 
Masaryk, az államalapító köztársasági elnök úgy gondolta, következetes munkával a köztársasághoz került nem szláv népcsoportokat is érdekeltté lehetett volna tenni a közös állam építésében. Hitt abban, hogy a köztársaság akkor maradhat tartósan fenn, ha az államalapítás pozitív eszméi – a humanizmus, a demokratikus közgondolkodás – gyökeret eresztenek és hatni tudnak. Ezek között az eszmék között a két világháború közt sajnálatos módon elsikkadt az, hogy a multietnikus állam a területén élő nemzeti közösségek társulásaként tud igazán fejlődni. Masaryk még úgy gondolta, hogy a nemzetállam csupán átmeneti állapot, amely után a szabad nemzetek önkéntes társulásának az időszaka következik. Ez a gondolat később, részben nála is átadta a helyét a csehszlovák állami nacionalizmusnak. Bár a nyelvi jogokban az engedménypolitika dominált, az együttműködés elmélyítésére az 1926–29 közötti nagykoalíció időszakának kivételével, amikor a szlovák néppárt és két német párt is részt vett a kormányzásban (a Szent-Ivány József vezette Magyar Nemzeti Párt az erős magyarországi és hazai keresztényszocialista nyomás hatására kimaradt), nem került sor. Pedig könnyen belátható, milyen fontos lett volna a cseheknek, szlovákoknak kiegyezni az ötmilliónyi nem „csehszlovák” népesség politikai képviseletével. Sokan felismerték, hogy a csehszlovák állam fennmaradásához a társulásos modellre, nemzeti autonómiákra vagy legalább az arányos részvétel lehetőségének megteremtésére lett volna szükség. Ez utóbbi az az elv, amelynek köszönhetően a kétnyelvű dél-tiroli regionális autonómia ma is működik.

Somogyi Tibor felvétele
 
Kijelenthető, hogy a két világháború közötti és az azt követő időszak szlovákiai magyar politizálása közötti fő különbség, hogy előbbi elutasította az aktivizmust, azaz a mindenkori csehszlovák kormánnyal való együttműködést, míg utóbbi már elfogadta?
 
Bár nehezen hasonlítható össze a két – egymástól meghatározó kérdésekben különböző – korszak, alapvetően ez volt a helyzet. A három és fél milliós német kisebbség ereje, Hitler agresszivitása, illetve agressziója, vagy az a tény, hogy a két háború közötti Budapest kézi irányítással működtette a kisebbségi magyar pártokat, nem igazán kínált teret az elvi alapokon nyugvó stratégiai együttműködésre. Lehetett tárgyalni miniszterekkel, köztársasági elnökökkel, kilincselni a csehszlovák kormányzati tényezőknél, ám nem abban az értelemben, hogy annak a vége tartós kiegyezés legyen. A végső célnak a revízió számított, amely azonban ahelyett, hogy a kölcsönös megegyezés eszköze lett volna, újabb, a korábbinál is súlyosabb konfliktusokhoz vezetett. A második világháború utáni kommunista Csehszlovákiában és a hatvannyolc utáni föderatív köztársaságban ezek a tényezők már nem játszottak szerepet. A csehszlovákiai magyar kommunisták, így a 68-as magyar reformerek esetében volt viszonylag tömeges támogatottsága az aktivizmusnak. Más kérdés, hogy legális ellenzék viszont az egypártrendszerben ötven éven át nem létezhetett. Nem túl meglepő módon ebből az „aktivista” alternatívából – igaz, nagyon rövid időre – a hatvannyolcas Csemadok-vezérkarnak, Dobos Lászlónak, Szabó Rezsőnek és munkatársaiknak, Tolvaj Bertalannak, Böszörményi Istvánnak, Gyönyör Józsefnek és másoknak sikerült a legtöbbet megvalósítaniuk. Igaz, az általuk kialkudott nemzetiségi törvényből a „baráti tankok” árnyékában szerveződő normalizátorok már az 1968. október 27-i parlamenti szavazás során kihagyták az arányos képviseletre és az önkormányzatiságra vonatkozó részeket. Tovább eljutni 1989 és 1992 között sem sikerült. Annak ellenére sem, hogy akkor az FMK-nak volt a VPN-nel egy közös autonómiaelképzelése, ez azonban már nem vált komoly törvényelőkészítő munka tárgyává. 
 
A szlovákiai magyarságnak a jogfosztottság évei idején átélt kritikus időszaka kapcsán arra utal, gyakorlatilag a nyugati nagyhatalmaknak a németek kiűzése miatti bűntudata mentette meg a szlovákiai magyarokat a végső pusztulástól.
 
Az egyik tényező valóban leírható így is. A győztes nagyhatalmak 1945 augusztusában, Potsdamban különbséget tettek a régió német és magyar kisebbségei közt. Engedélyt adtak a német kisebbségek szinte teljes felszámolására: az 1945 tavaszán-nyarán 700-800 ezer, kegyetlen körülmények közt elűzött, elmenekült német után hozzájárultak a még Csehszlovákiában maradt két-két és fél millió szudétanémet módszeres, szervezett, de minden ingatlan nélküli kitelepítéséhez. Magyarország is megkapta a lehetőséget a maga németjeinek ötvenkilós batyukkal való elszállítására. A szlovákiai magyarsággal szemben azonban Prága – hiába kérte – nem kapott ilyen jogot. Fontos volt a korabeli hivatalos Magyarország külpolitikai felismerése: a saját és a szlovákiai magyarság rövid távú érdekeinek is ellentmondva törekedett a megegyezésre Csehszlovákiával. Ez volt az 1946. február 27-i lakosságcsere-egyezmény. Az egyezmény aláírása után viszont foggal-körömmel ragaszkodott a számbeli, vagyoni kölcsönösséghez, a cserére kijelölt fehérlapos szlovákiai magyarok jogainak biztosításához vagy éppen a csehországi deportálások leállításához. Ahány ember, ahány vonat, ahány hektár, ahány hold innen, annyi ember, annyi vonat onnan. Ezt persze nem lehetett betartani, akkora volt a különbség a két közösség vagyoni, társadalmi szerkezete között. A pontos feltételek tisztázásával egy teljes évig vissza lehetett tartani a magyarországi kitelepítések – azaz a lakosságcsere – beindítását. A legveszélyesebb időszakban, a békeszerződések előkészítése idején – 1946. február 27-től 1947 áprilisáig – Magyarország a szerződés alapján kiépítette a maga áttelepítési kormánybizottságának a helyi megfigyelői rendszerét. Mindent ellenőrizni tudtak, és ragaszkodtak ahhoz, hogy a kitelepített szlovákiai magyarokat rendezett körülmények között, teljes ingatlan vagyonukkal együtt telepítsék át. Megpróbáltak mindenki számára megfelelő házat, termőföldet biztosítani. Ezzel lefékezték a kitelepítés gyorsaságát, radikalizmusát, a tömeges háborús bűnösi pereket. Ráadásul a szörnyűséges csehországi deportálásokat is képesek voltak leállíttatni, mondván, máskülönben Budapest eláll a lakosságcsere-szerződés végrehajtásától. Ezzel a megegyezéses háttérrel utazhatott a Gyöngyösi János külügyminiszter vezette magyar delegáció az 1946. júliusi–októberi párizsi békekonferenciára, ahol sikerült megakadályoznia a Jan Masaryk és Vladimír Clementis vezette csehszlovák delegáció kétszázezer magyar egyoldalú kitelepítését követelő tervének elfogadását. 
 
Az ötvenes-hatvanas évek csehszlovákiai kisebbségpolitikájáról elég keveset tud a közvélemény, miközben bizonyos szempontból az akkor érvényesült kisebbségpolitikai irányvonal egy máig tartó status quót határoz meg.
 
Az anyanyelvi oktatásügynek a kommunisták által kialakított, illetve újra engedélyezett rendszere ennek a status quónak kétségkívül alapvetően fontos eleme. Hasonlóképpen a magyarság nem arányos, gyakran szimbolikus részvétele különböző döntéshozatali fórumokon. Miután a Csallóközt nem lehetett magyarok nélkül igazgatni, a JRD-ket nem lehetett csak áttelepített szlovákokra bízni, az etnikai realitások valamilyen formában érvényesültek, anélkül, hogy az a demokratikus megoldáshoz elvezetett volna. Ez a kisebbségpolitika napjainkig valójában sok területen nélkülözi a jogilag rögzített formákat. Nincs részletes, kódex jellegű kisebbségi törvényben összegezve még az sem, ami a gyakorlatban sok tekintetben működik. Amikor Dušan Čaplovič volt a miniszterelnök-helyettes, szakértőként meghívott a kormány nemzetiségi tanácsadó testületébe, A. Nagy Lászlóval és Hrubík Bélával közösen megpróbáltuk elmagyarázni egy ilyen törvénynek a fontosságát. Korábban Csáky Pál miniszterelnök-helyettes is falakba ütközött, s nem tudta elérni, hogy átfogó törvényi szabályozás szülessen, a tervek tervek maradtak. A „történeti” MKP nyolcéves együttkormányzása elvben megteremthette volna az ehhez szükséges támogatást, a hivatalos Szlovákia azonban nem szeretné átfogó törvényben rögzíteni a kisebbségek jogi státusát. Felelős kormánytényezők látják a kisebbségek felgyorsult asszimilációját, és talán úgy gondolják, kár lenne lelassítani ezt a folyamatot. Az állam nemzetiesítő logikája a háttérben kimutathatóan ma is jelen van, ahelyett, hogy a konszolidált, demokratikus hatalommegosztás irányába tenne határozott lépéseket, amelyek elvezethetnének a felelős autonómiákig vagy az arányos részvételen alapuló társulásos kisebbségpolitikai modell megteremtéséig. A többségi-kisebbségi viszony részletes törvényi szabályozása, politikai intézményesítése nehezen képzelhető el igazi fordulat nélkül. A kisebbségek által lakott területek, a kisebbségi kultúra, oktatásügy sajátosságait figyelembe vevő speciális jogi státus nélkül nehéz felelősségteljes döntéseket hozni, s még inkább azokat megvalósítani. Ez a mostani, sok tekintetben egyfajta szokásjogon alapuló helyzet nem tesz jót az országnak, a szlovákiai magyarságnak, sem a többi kisebbségnek. Az egyik pozitív megoldási lehetőséget a felelős regionális vagy funkcionális kisebbségi önkormányzatok rendszerének kiépítése lehetne. Ezt a szlovák parlament, a kormány, az Alkotmánybíróság ellenőrizné, s így igazi törvényes alapja, bázisintézménye lehetne az együttkormányzásnak, a társulásos demokráciának. Úgy látom, ettől ma nagyon messze vagyunk.
 
A rendszerváltás utáni szlovákiai magyar politikába ön szerint mennyire öröklődött át a korábbi aktivista/szeparatista ellentét?
 
A kisebbségi helyzet óhatatlanul előhívhat ilyen elképzeléseket. 1989, a visszatérés a többpárti parlamenti demokráciához, hatalmas esély volt. Főleg úgy, hogy a szlovákiai magyar politizáló értelmiség szinte egy emberként részt vett az átalakításban. Történelmileg páratlan helyzet alakult ki. Rögtön az első pillanatban megjelentek azonban a restrikciók és a sérelmek: nem lett föderatív nemzetiségi miniszter Duray Miklósból, nem fogadtak el olyan típusú megoldásokat, amelyek az FMK és a többi szerveződő párt környezetéből az autonómia felé mutattak. Rövid pár hónap alatt kialakult a klasszikus többségi–kisebbségi ellentétek rendszere, amely alkalmat ad arra, hogy a nyelvtörvények idején, Vladimír Mečiar s persze a Szlovák Nemzeti Párt és a Matica nacionalista retorikája a poklok poklába taszítsa a magyar–szlovák közeledés lehetőségét. Az alaptörvény körüli feszültségek is jelezték, sokan tartottak attól, hogy megismétlődhetnek a két világháború közöttire emlékeztető konfliktusok. A térség európai integrációjának lendületes első másfél évtizede azonban az ilyen aggályokat, félelmeket, esetleges ambíciókat szerencsére tartósan felszámolta. Éppen ellenkezőleg, azt látjuk, hogy igazán kedvező fejlemények ott lehetnek, ahol a szomszédságpolitika, az országon belüli kisebbségpolitika és a határ menti kisebbség szempontjából alapvető regionális politika azonos hullámhosszon működik. Magyar–szlovák relációban sajnos néhány ígéretes nekifutás ellenére ennek is nagyon az elején járunk.
 
Az utóbbi időben a kisebbségi autonómiák bármiféle rendszere vagy épp az ön által társulásosnak nevezett modell gondolata mintha kikopóban lenne a szlovákiai magyar közbeszédből, mintha feladtuk volna az erre irányuló törekvéseket. Bár a kulturális autonómia egy új modellje épp kialakulóban van, de ez sem szolgál igazán átfogó koncepcióval.
 
Fontosnak tartom, hogy végre kialakulni látszik a színvonalas szakmai háttere a szlovákiai magyar politizálásnak. Elemzések készülnek, s vannak olyan anyagok, amelyek a demográfiai, térségfejlesztési, oktatáspolitikai, művelődéspolitikai alapkérdéseket vizsgálják. Enélkül csak megérzések alapján vagy hályogkovács módjára politizálhattak a szlovákiai magyar pártelitek. Éppen ez volt talán az egyik oka annak, hogy eddig nem sikerült reális – a többség és a választói bázis számára egyaránt elfogadható – megoldási alternatívákat előkészíteni. Az autonómia ügye eddig jórészt harci eszközként került elő mindkét oldalon. A csehszlovákiai történeti előzmények inkább a részvételi és a társulásos modellt tennék lehetővé, részben határ menti földrajzi helyzetünknél fogva, amit a nyugat-keleti és az észak-déli szociális lejtő csak tovább bonyolít. Bármily okos vázlatok láttak is napvilágot a legutolsó választások előtt a pártprogramokban, az átfogó területi autonómiamegoldásnak sajnos kevés az esélye. Az viszont talán nem reménytelen, hogy a magyarok által lakott dél-szlovákiai járásokban létszámunkkal arányos legyen a képviseletünk a döntéshozatali, hivatali szinteken. Ehhez sok szempontból a jelenlegi gyakorlat is jó kiindulási alapot kínál.
 
A Kárpát-medence magyar kisebbségei közül a szlovákiai magyarok és a szlovákok együttélését terheli a legkevesebb konfliktus, mégis mintha itt jutottunk volna el a legkisebb eredményekig a kisebbségpolitikában. Minek tulajdoníthatjuk ezt?
 
…Mondjuk ezt, miközben épp egy olyan egyetemen beszélgetünk, amely – a térségben egyedüliként – önálló, állami fenntartású, anyanyelven oktató kisebbségi felsőoktatási intézmény. Ilyen ma nincs sem Romániában, sem a többi, Magyarországgal szomszédos országban… A szlovákiai helyben topogás okai ugyanakkor számosak. Ezek közt a két magyar párt közötti szerencsétlen törésvonal a legtöbb probléma forrása. Ez ugyanis ott választja szét a szlovákiai magyar választói bázist, ahol végképp nem lett volna szabad. Hiszen bárkinek, aki magyarként ebben az országban él, ugyanolyan fontos, hogy a többségi közösséggel, intézményekkel normális együttműködési formákat, kereteket tudjon kialakítani, s működtetni. Ugyanilyen fontos az is, hogy a magyar identitásunkat ne csak múzeumi tárgyként ápolhassuk, hanem fejleszthessük, s magától értetődően magyarként élhessük meg életünket. A jelenlegi választóvonalak tehát jórészt hamisak, és ebből adódóan a szlovákiai magyar választók jelentős része alkalomszerűen dönt – vagy nem dönt. Vannak helyzetek, amikor a legerősebb MKP-s identitású embernek is együtt kell működnie mondjuk a szlovák munkatársával, szomszédjával vagy a szlovák partnercéggel, hivatallal, és a Híd tagjai számára is ugyanolyan fontos lehet a magyar identitás megélése. A legutóbbi választás előtti, nagyon sok realisztikus elemet tartalmazó programok, a Híd és az MKP részéről egyaránt, jó alapot adhatnának a végre elkezdődött tárgyalásokhoz.
 
A történelmi tapasztalatokból, a térség helyzetéből kiindulva milyen kilátásai vannak a szlovákiai magyarságnak?
 
A társadalomtörténeti szemináriumi órán épp előkerült a szlovákiai magyarság korfája, azaz, hogy az elöregedés, a fogyás tünetei mennyire befolyásolják a közösségnek már a közeljövőjét is. A most születő nemzedék egyre kisebb évfolyamai, a helyi közösségek, intézmények működőképessége vagy éppen a pályakezdő óvónők, tanítók, tanárok munkahelyei szempontjából is veszélyes tendenciákat jeleznek. Vannak mindennap látható, hallható felületi jelenségek, mint például az egyre általánosabb spontán vegyes nyelvhasználat vagy a nyelvhiányra utaló tünetek terjedése. Ezeket a kétnyelvűség spontán megnyilvánulásaiként érdemes kezelni, morális kérdésként feszegetni alighanem csak rosszat tenne. Viszont a szlovákiai magyarság többsége még mindig falun él, ami ma járásaink többségében gyakran maga a kilátástalanság. A térségfejlesztési, környezetvédelmi kérdések, például az R7-es gyorsforgalmi út vonalvezetése, a komáromi és az Ipoly-hidakhoz kapcsolódó fejlesztések ügye, nem kevésbé a nógrádi-gömöri-abaúji, bodrogközi-Ung-vidéki kistérségek ipari, turisztikai reaktivizálása alapvető fontosságú. A magyar–szlovák határ mindkét oldalán a hátrányos perifériákon egy újabb huszonöt éves helyben járás valószínűleg az eddiginél is súlyosabb népességvesztéssel, elvándorlással járna együtt. Ezért nem lehet megelégedni a részmegoldásokkal: kormányzati szinten is komoly, hosszú távú fejlesztési programokra van szükség ahhoz, hogy Dél-Szlovákia lakosságának egy jelentős részénél az életszínvonalban, az egészségi állapotban, a családok széthullásában is kimutatható hátrányok mérséklődjenek. A mai helyzetet sokféle metszetben elemezték már a szlovák és magyar regionális kutatások, az is tisztán látszik, hogy a mai állapotok kárvallottjai elsősorban a peremvidékek kisebbségei, a magyarok és a romák. A helyi, kistérségi együttélés gondjai, konfliktusai tovább tetézik a bajt. Minderre a sokak által bírált közmunkán kívül alig van más, rendszerjellegű megoldás. Vannak ugyan ígéretes tervek, de úgy látom, hogy a mostani – jórészt csak az iskolai és munkahelyteremtési programokra hagyatkozó – elképzelésektől igen lassú elmozdulás várható. A határmenti együttműködés itt például komoly többletlehetőségeket hordoz magában.
 

Ajánló