A várakozásomat is felülmúlta a szeptember végén megrendezett 40. Csallóközi vásár Dunaszerdahelyen. Két év kihagyás után végre átélhettük a vásári hangulatot, hála a szervezőknek, fáradságos munkájuknak: a helyszín megújult, a vásártér káprázatosan szép, minden igényt kielégít.
Bármerre néztem, csak csodálni tudtam. Mindennek megvolt a helye térben s időben. Igaz, ez még az első napon volt, de már a megelégedettség beszélt belőlem. Színvonalas volt a program, minden korosztály megtalálta az ízlésének megfelelő zenét, fellépőket. A legkisebbeket bohócok szórakoztatták, szereplőkként is bevonva őket az előadásaikba, jó volt nézni az örömüket, ahogy együtt énekelhették a bohócokkal a megzenésített rajzfilmek szövegeit a hangszóróba. Nekik is maradandó emlék lesz majd életük folyamán. Hallgatva őket, eszembe jutottak saját gyerekkori emlékeim, óvodáskoromban a tanító néni bábjátékosokat hozott a helyi kultúrházba. Soha nem felejtem el, Gasparkónak hívták a rongylábú fabábut kalappal a fején, és nagyon sok vicces dolgot mesélt, mutatott be. (A korombeliek talán még emlékeznek rá Lakszakállason.)
A zenés műsorokon túl, legyen az falunap vagy vásár, engem a kézművesek utcája érdekelt mindig, mert ősi elemünk a fa, s minden, ami a fával kapcsolatos, használati tárgyak, díszek, lakáskellékek, mind-mind csodálatra méltó termék. Nem kis dolog ezt magas szinten művelni, a mesterek a szeretetüket adják bele a tárgyaikba. Hosszasan elbeszélgettem egy Debrecenből érkezett fafaragóval, Lórántnak hívták. A magam örömére vettem tőle egy rég áhított fatárgyat. Kedves volt, az árból is engedett. Látta, milyen örömet szerez nekem. Egy Léváról érkezett fiatalasszony színesre festett üveggel díszített érméket árult, karpereceket, fülbevalókat, nyakláncokat. (Egy zöld aventury nevű medált vettem a nyakláncomra.) Amikor már azt gondoltam, hogy szinte mindent láttam, egy félreeső utcácskában felfedeztem egy másik fafaragót, aki egy újabb alkotásán szorgoskodott. Bevallom, ennyire fekete bőrű embert testközelből még nem láttam. (Csak a tévében). Csodálatos tárgyai voltak – remekművek. A fa, amivel dolgozott, talán még nála is feketébb volt. Szenegálból származik – rákérdeztem. Meglehet, hogy most itt él, mivel elég jól beszélt szlovákul. Még az árakból is engedett, legszívesebben megvettem volna mindent, de talán majd a párkányi vásárban. Annak a fekete fának, amivel dolgozott, olyan kisugárzása volt, hogy még az érintése is melegséget árasztott.
A sok szemlélődéstől fáradtan indultam a kijáratot keresve a tömegből, amikor is megpillantottam a Vasárnap fehér sátrát. Kivártam a soromat, s az volt az első kérdésem, hogy a főszerkesztő hölgy, Cs. Liszka Györgyi itt-e van? A hetilap munkatársai marasztaltak, hogy igen, visszajön. Megvártam, mivel csak a lapból ismerem, s most, hogy személyesen is találkozhatok vele, ez a pillanat volt számomra a nap fénypontja. Nekem ez a találkozás egy ajándék volt, és örök emlék marad számomra. Sokat beszélgettünk, és dedikálta szeptember 6-án megjelent írásomat is. Számomra nagy megtiszteltetés, amit ezúton is megköszönök.
Az olvasók nevében köszönjük a Vasárnap szerkesztőségének az eddigi fáradhatatlan munkájukat, hogy mindent megtesznek a hetilap fennmaradásáért, színvonaláért, értünk, magyarokért itt, Csallóközben, és az egész Kárpát-medencében élő magyarokért. Köszönjük.
Halász Cs., Albár
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.