Marosz Diána naplója: nem mehetsz el

nem léphetsz még ki

ebből a világból nem hagyhatod árván

a gyerekeidet a gimnáziumban volt

egy osztálytársad akinek öngyilkos lett

az anyja sajnáltad nagyon hogy tehet ilyet

egy anya gondoltad akkor magadban és

ismeretlenül elítélted azt az asszonyt soha

nem hitted volna hogy neked is

azt mondják majd egyszer nem tehetsz ilyet

hát milyen anya vagy te és soha

nem hitted volna hogy a nagyobbik lányod

vállán fogsz majd zokogni és az összevagdosott

karodból folyni fog a vér és a hatéves minden nap

megkérdi ugye anya nem vágtad meg magad megint

mutasd a kezedet és te majd újra és újra próbálod

elrejteni a friss sebeket a ruhaujj alá

***

Riasztó sorok, tudom. Nem illenek bele a céltudatos, minden akadályt legyőző szuperanya képébe. A kórházban írtam őket tavaly nyáron. Délutánonként az erkély sarkában vagy a park hatalmas fái alatt róttam a sorokat egy vastag vonalas füzetbe, amit Cs. Liszka Györgyi hozott be nekem. Én kértem meg erre, miután minden magammal vitt papírom elfogyott. Györgyi tollakkal is bőven ellátott. Szükség is volt rájuk, ottlétem ötven napja alatt rengeteg tollat elhasználtam. Minden páciensnek naplót kellett írnia. Fel kellett jegyeznünk mindent, ami történt velünk, a gondolatainkat, az érzéseinket. Ez is a terápia része volt. Hogy megtanuljuk elemezni saját magunkat, az indítékainkat, reakcióinkat. Mindezt persze szlovákul. Györgyi füzetébe azonban magyarul körmöltem az általam verseknek kinevezett érzésfoszlányokat. Ez volt az én külön megküzdési stratégiám. Hogy kimásszak valahogy a sötétségből a fényre.

A minap a Pátria rádióban jártam Molnár Norbert beszélgetős műsorában. Előtte egyeztettünk, milyen témákat érinthet. Nyugodtan beszélhetünk a depressziómról is, mondtam. Meglepődött. Persze, tudom, az ember nem szívesen teregeti ki a gyengeségeit, a kudarcait. Én annak idején, amikor először írtam erről a témáról a Vasárnap hasábjain, azért döntöttem így, mert azt reméltem, talán segíthetek ezzel másoknak. Sok ember jár hasonló cipőben. Sokan nem beszélnek róla, nem kérnek segítséget. Pedig ebből önerőből kilábalni nagyon nehéz.
Hosszú felépülési folyamat van mögöttem. Meg kellett tanulnom újra örülni, megtalálni magamban azt, amit én adhatok a világnak, amiért érdemes még élnem. Meg kellett tanulnom bízni magamban, elhinni, hogy képes vagyok sok dologra, amihez korábban nem volt bátorságom, mert butának és ügyetlennek éreztem magam. Meg kellett tanulnom legyőzni a szorongást.
Sokan segítettek ezen az úton, sokan voltak, akiknek örökre hálás leszek. Györgyi például, akihez mindig fordulhattam, és azóta is mindig fordulhatok. Sokan a Vasárnap olvasói közül, akik rendszeresen írtak, kérdezték, hogy vagyok, biztattak. Sok-sok ismerősöm, barátom, akik időről időre jelentkeztek, érdeklődtek. Nem maradtak el akkor sem, amikor nekem nem volt erőm válaszolni, amikor hiába hívtak, nem bírtam találkozni senkivel, nem bírtam beszélgetni.
Szép lassan jobban lettem. De ennek a folyamatnak koránt sincs vége. Még mindig tanulom, hogyan lehet kilépni az állandó önhibáztatásból („mindenért én vagyok a hibás, kudarcot vallottam nőként, anyaként, semmihez sem értek” stb.) Hogyan lehet megállni a saját lábamon, szembenézni a mindennapok megoldandó problémáival, nem megrettenni tőlük.
Vannak még hullámvölgyek. Amikor úgy érzem, újra lehúz az örvény. Amikor teljesen magányos vagyok. Amikor rám telepszik a félelem, minden lélegzet nehéz, és kő van a gyomromban. Általában akkor jönnek az ilyen pillanatok, amikor már épp kezdem elhinni, hogy sínen vagyok, megy ez nekem.
A legutóbbi mélypontom néhány napja ért utol. Épp egy régi kedves osztálytársnőmhöz utaztam volna vidékre az egész heti megfeszített hajsza után, amikor összeomlottam. Hirtelen túl sok lett minden, a kezelhetetlen nyolcéves meg a feleselő kamasz gyerekem között rám szakadt a szaranyavagyok, csődötmondottanevelésem életérzés. Mozdulni sem bírtam, nemhogy utazni. És akkor képzeljék csak, mi történt. Az osztálytársnőm, Eszter, amikor megírtam neki, hogy rosszul vagyok, nem tudok menni, megkérdezte, eljöhet-e hozzám. És fél óra múlva már ott ült nálunk a nappaliban. És a jelenlétével visszahozott az élők közé.

Mindig van remény.