Az ég és a föld. NAPLÓ

Nyitva tartom a szemem, figyelem a körülöttem zajló világot. Hátha látok valami megírandót. Szürke december. Nem vagyok vele barátságban. Minél idősebb vagyok, annál rosszabbul viselem a sötét, barátságtalan délutánokat, estéket. Folytonos rohanás. Tömeg. Elsuhanó arcok. Mogorva, elhanyagolt emberek. Monotonitás. Ebből nem lesz vidám téma, hiába erőlködöm. Fölszállok a hatos villamosra. Emberi ürülék szagával kevert áporodott szeszbűz. A következő megállónál átszállok a jármű másik végébe. Ugyanez. Körülnézek, és minden világossá válik. A hajléktalanok ide menekültek a hideg elől. Nem is csodálom.

Visz a villamos. Sietnem kell, hogy odaérjek Ciliért. Próbálom felülnézetből látni magamat, az életemet. Tárgyilagosan, érzelmek nélkül. Mókuskerék. Reggelente kimerítő harc a kicsivel. Lehetetlen felébreszteni. Végletes érzelmek, sírás, veszekedés. Elkésünk, szinte mindig. Leadom a gyereket, igyekszem lenyugtatni felborzolt idegeimet. Rohanás a munkahelyemre. Állandó késésben vagyok. Órák zsinórban. Próbálok helytállni. Fáj a gyomrom, fáj a hátam. Egyre inkább tisztában vagyok vele, hiányzik belőlem egy alapvető készség, ami a tanársághoz elengedhetetlenül szükséges: a fegyelmezés képessége. Bemegyek az osztályba – a gyerekek levegőnek néznek. Nincs esélyem túlordítani a hangzavart. Legalább öt fiú ide-oda rohangál az osztályban, hangosan kurjongatnak. A többiek fesztelenül beszélgetnek. Ketten tankönyveket és vizespalackokat dobálnak egymásnak a többiek feje fölött. Néhány lány egy asztal köré gyűlve, nekem hátat fordítva élénk eszmecserét folytat. További négyen földrajzot tanulnak. A maradék a pad alatt olvas. Ők legalább csöndben vannak. Ha a családomnak mesélem a szürreális énekóráimat, nem akarnak hinni nekem. Egyszer készítettem egy hangfelvételt, megmutattam nekik. Azóta elhiszik, hogy igazat mondok. Anya, nevetséges, ahogy kiabálni próbálsz, mondja a lányom. Ne erőlködj, nem megy ez neked. Keress inkább más munkát.

Hogyhogy más tanároknak szót fogadtok? – kérdezem a tanítványaimat nemegyszer. Tőlük félünk, hangzik a válasz. Hát ez az. Nem tudok félelmetes lenni. Próbálkozom. Mínuszokat osztogatok, tíz mínusz egy egyes (vagyis Szlovákiában ötös). Közben utálom magam. A negatív motiváció idegen a lényemtől. Bármennyi egyest kioszthatok, csak nevetnek rajtam. Kit érdekel az énekjegy? Nem számít be sehova. Maga a negyedik énektanár, akit kikészítettünk, újságolták lelkesen, amikor egyszer sírva fakadtam az órán tehetetlenségemben. Tanári pályafutásom kudarcát egyik tanítványom nemrég igen frappánsan fogalmazta meg. Épp arról próbáltam meggyőzni a gyerekeket, hogy én is olyan félelmetes vagyok, mint a többi tanerő. Erre ő: Didó néni akkor is kedves, ha nem akar kedves lenni. Puff neki.

Estére kifacsart citrom vagyok. Készülés a másnapi órákra, főzni is kéne valamit. A tagjaim mintha ólomból lennének. Közben beszélgetni próbálok a lányokkal. Cilit alig bírom az ágyba terelni.

A híreket igyekszem ignorálni. Nélkülük is nyomasztó minden. Palacsintasütés közben mégis értesülök róla, hogy Ficót kedvenc külügyminiszterem a szlovák–magyar barátság fő előmozdítójának titulálta. Felmegy a vérnyomásom.

Másnap elölről kezdődik a mókuskerék. Ráadásul délután Ciliéknél karácsonyi ünnepség van, rohannom kell, hogy odaérjek valahogy. Hullafáradtan esem be. Szeretem az osztálya sokszínűségét. Romák és nem romák, köztük egy ukrán kislány, Zlata, aki csak szeptember óta tanul magyarul. Karácsonyi énekeket énekelnek Csaba bácsi, a legjobb fej énektanár kíséretével. Az ég és a föld mostan ünnepelnek… majd egyszer csak ukránra váltanak: Nebo i zemlja… A tizenhét magyar gyerek és köztük az egyetlen ukrán lelkesen harsogja a szöveget. A szlovák alapján minden szót értek. Krisztus született, Isten ember lett… Ránézek Zlata anyukájára, a könnyeit törölgeti. Én sem bírom visszatartani a sírást. Száll a sok ártatlan gyerekhang a szenvedő Ukrajna felé a sötéten és hidegen át, én meg azt gondolom, igen, itt van hát, ezt kell megírni. Ezt a könnyfakasztó mégis-örömöt.