Remélem, jól van. Az elmúlt 3 este a Zs.-nek kiadott tárolóból elviselhetetlen hangos zene szólt. Tegnap este elvesztettem a türelmem, és megnéztem. Öt fiatal (Zs. fiával) önfeledten zenélt. Ez sajnos elfogadhatatlan, a tárolót nem rendeltetésszerűen használja, és a zaj nyugalmunkat zavarja. Én kértem, hagyják abba, ami tegnap megtörtént, de nem valószínű, hogy véglegesen. Ezúton kérem, hivatalból szólítsa fel, a pincét, mint mások, raktárnak használja a megállapodás szerint. Segítségét több lakó nevében köszönöm, üdvözlettel: D.
A szöveghez D. fényképet is mellékelt, öt ijedt tekintetű fiatal néz a kamerába.
Lássuk most a másik felet. Ajna lányom egy nap feldúlva jött haza. Elmesélte, hogy nem tudtak próbálni (szombaton kora este), mert a próbaterembe berontott egy dühös néni, aki leteremtette őket, mondván, szégyelljék magukat, majd előkapva mobiltelefonját, engedély nélkül fényképet készített róluk. Ezek után nem merték folytatni a zenélést.
A fenti üzenetet a fényképpel együtt a ház közös képviselője, a megszólításban szereplő Zoltán küldte át Zs.-nek, akinek fia egyike volt az „önfeledten zenélő” fiataloknak. Az „elviselhetetlenül hangos zene” pedig nem volt más, mint szép, szelíd, hangulatos dzsessz. Egy gálaesti fellépésre készült éppen a nemrég alakult zenekar. Mindannyian jól nevelt, udvarias gyerekek. Videót is láttam a próbáról. Csodálatra méltó, hogy ezek a 15-16 éves fiatalok ilyen minőségi zenét tudnak produkálni egy nehéz műfajban.
Hogy szégyelljék magukat? És vajon miért? Hogy lófrálás, bulizás, ivás helyett együtt zenélnek? Hogy értelmesen töltik a szabadidejüket?
Milyen lehet ennek a szegény nőnek a lelkivilága? Honnan van benne ennyi keserűség, rosszindulat?
Mostanában rengeteg frusztrált emberrel találkozom. Lehet, hogy sok volt belőlük régebben is, de az elmúlt néhány hónapban különösen sok durvaságot tapasztaltam a budapesti utcákon, járműveken.
Egy aránylag tömött buszon utaztam, amikor két utas egymásnak esett. Az idősebbik – ötvenes, konszolidált hölgy – ült, a húszas éveiben járó lány pedig mellette állt. A vita kiindulópontja az volt, hogy a fiatal véletlenül hozzáérhetett az idősebbhez, mire az rosszallóan ránézett. Innentől kezdve ordítozással, egymás vulgáris sértegetésével igyekeztek megoldani a konfliktust. A végén majdnem verekedésig fajult a dolog. A szemtanúk közül senki sem szólt semmit. Gondolkoztam, hogy közbe kellene lépnem valahogy, de nem voltam hozzá elég bátor. A végkifejletet nem láttam, mert le kellett szállnom.
Máskor egy fiatal, rokonszenves pár szállt fel a buszra, németül beszéltek. Az úgynevezett „elsőajtós” buszokon a menetjegyet be kell mutatni a sofőrnek. Nekik online jegyük volt, a mobiltelefonjuk képernyőjén próbálták is bemutatni, de valami nem stimmelt, mert a vezető elkezdett velük hangosan ordítozni (magyarul). Szegények persze nem értették, csak zavartan mosolyogtak, nyújtogatták a telefonjukat, próbáltak vele angolul kommunikálni. A sofőr továbbra is magyarul kiabált, egyre dühösebben. Egy hölgy megpróbált segíteni, lefordította, mit ordít a buszvezető. A jegyérvényesítéssel volt valami gond, a turisták nem tudták, hogy az online jegyeket még felszállás előtt a busz oldalánál kell beolvasni. Ha a sofőr normális lett volna, akár kézzel-lábbal meg tudja nekik mutatni, hogy lépjenek vissza két lépcsőfokot, és érintsék oda a képernyőjüket a megfelelő helyre. De ő nem magyarázott semmit, csak továbbra is magyarul üvöltve felszólította őket, hogy azonnal szálljanak le. Szegények nem értették a dolgot, de készségesen leszálltak, bocsánatkérő mosolygással arcukon. Én meg borzasztóan szégyelltem magam, minden magyar nevében. Mit fognak most ezek az emberek rólunk, magyarokról gondolni?
Egy másik alkalommal Cilivel és legjobb barátnőjével ballagtam épp a Kálvin tér környékén, amikor ordibálásra lettünk figyelmesek. Egy utcai könyvárus üldözött egy szatyorral menekülő férfit, majd elérve ütni kezdte őt, mire annak szétszakadt szatyrából könyvek hullottak a földre. Kiderült, hogy lopott. A két kislány halálra rémülve bámulta a tőlünk pár méterre zajló jelenetet, alig tudtam őket megnyugtatni.
Olyan jó lenne, ha szép hely lehetne a világ, ha jobban tisztelnénk egymást mi, emberek… Utópia? Rajtunk is múlik.
Amíg vannak tiszta tekintetű gyerekek, lelkes, a világot jobbá tenni vágyó fiatalok, addig még van remény. Csak ne okozzunk nekik csalódást.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.