Késmárk, 1945. augusztus: a Thököly-vár alagsorában százával raboskodnak a városból és környékéről összefogdosott németek, magyarok. Ügyvédek, tanárok, iparosok, boltosok, városi vezetők, a Német és a Magyar Párt tagjai, egyszerű polgárok; a kollektív bűnösséggel sújtott és állampolgárságától megfosztott német és magyar kisebbség mindenféle rendű, rangú tagjai.
Egyszer csak kivágódik a nehéz tölgyfa ajtó, s kiszólítanak két rabot: a volt német polgármestert és egy közismert magyar földbirtokost. A várudvaron, a kút mellett a városi szemeteskocsi várakozik, a szekér rúdja a kapu felé fordítva, ló azonban nincs előtte, a német polgármestert és a magyar földbirtokost fogják be helyette. Időközben fölhoznak még két embert, s az őrségből kereplőkkel fölszerelkezett hajtókkal indul a menet. Vár utca, városháza, régi fatemplom; a német polgármester és a magyar földbirtokos húzza, a másik két férfi tolja a szekeret, és üríti a házak elé kitett szemetesládákat. A hajtók kerepelnek, dobolnak, így akarják felhívni a figyelmet a cirkuszi látványosságra, amelyet az új, kommunista várparancsnok rendezett a késmárkiak szórakoztatására.
A járókelők azonban nem gúnyolódnak, még csak nem is bámészkodnak, gyorsan befordulnak a legközelebbi kapualjba, s kiürül az utca. Teichner doktor az egyetlen, aki bevárja a menetet, majd amikor mellé érnek, megemeli a kalapját, és meghajol előttük. A köztiszteletnek örvendő doktor azon kevesek közé tartozik, aki jóakaratú embereknek és a régi, késmárki városvezetésnek köszönhetően épphogy megúszta Auschwitzot.
Egy holokauszt-túlélő zsidó orvos megemeli a kalapját a lovak helyett szekér elé fogott német polgármester és magyar földbirtokos előtt, akiket szlovák milicisták kereplőkkel hajtanak végig Késmárkon: azt hiszem, ez a kép bármely történelemkönyvnél vagy tanulmánynál plasztikusabban mutatja meg, milyenek voltak az első békeidők a háború utáni Csehszlovákiában. És azt hiszem, az ilyen történetekre mondják, hogy a legvadabb írói fantázia sem képes hasonlót kitalálni. Mint ahogy olyat sem, hogy ugyanez a zsidó orvos, ugyancsak a békében a késmárki német fiatalok hónaljából kioperálja az SS-tetoválást. Pedig így történt.
Elöljáróban azt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a német nemzetiségű sorkötelesek részéről az SS nem választás kérdése volt; egy német–szlovák államközi egyezmény értelmében kötelezően ide sorozták őket. Ráadásul az utolsó évjárat ki sem került a frontra, mert mire befejeződött a kiképzésük, véget ért a háború, ők azonban ott maradtak hónuk alatt a bélyeggel. Egy ovális, halvány kis heg, és megszabadulnak tőle: a hír szájról szájra terjedt, és a jó doktor senkit sem küldött el. Azonban amit két ember tud, az nem titok többé, az orvost feljelentették, és kollaborálásért, náci fasiszták segítéséért elítélték.
Mi vezette Teichner doktort a kalapemelésre és az SS-bélyeg kioperálására? Amellett, hogy a régi városvezetésnek nem kis része volt abban, hogy megmenekült a deportálástól, a hite, embersége, s bátran mondhatjuk, hogy az egész élete.
Ernst Teichner (1902–1959) orvoscsaládban született; apja, Leopold Teichner a városi kórház orvosa és egy időben Késmárk tisztiorvosa is. Fia, Ernst a középiskolát Késmárkon végzi, majd a prágai Károly Egyetemen szerez orvosi diplomát. Két év bécsi kórházakban, aztán hazatér szülővárosába, s apja mellett, a városi kórházban folytatja pályáját. Később háziorvos, majd amikor elkezdik a zsidók jogait korlátozni, s az orvosoknak tilos lesz praktizálni, vasúttársasági doktor. 1942-ben, a deportálást elkerülendő, kikeresztelkedik, s a várostól védlevelet kap, egyúttal lehetőséget, hogy újból praktizáljon, éppen csak távol Késmárktól, a Magura eldugott kis hegyi falvaiban, ahol biztonságban van.
1944-ben azonban, miután a Wehrmacht leveri a partizánfelkelést, és a németek bevonulnak Szlovákiába, már a védlevél is kevés: Teichner doktor feleségével és két fiával bujkálni kényszerül. Hegyi kunyhók, pajták, pincék jelentik a menedéket, s jó embereknek köszönhetően végül sikerül megmenekülniük. Szemben oly sok mindenkivel, köztük édesapjával, édesanyjával, akik a ravensbrücki koncentrációs táborban lelték halálukat.
Azontúl, hogy az élet írja a legmeghökkentőbb történeteket, jómagam úgy gondolom, hogy bizonyos történések sehol másutt nem történhettek meg, csakis ott, ahol: így Teichner doktor kalapemelése a megalázott németek és magyarok előtt, s az SS-bélyeg leoperálása a német fiatalok karjáról az általam tündérszigetnek nevezett egykori Szepességben, ahol évszázadokon keresztül békében éltek egymás mellett szlovákok, magyarok, németek, keresztények és zsidók.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.