Kováts Judit: Egy festmény nyomában

Az alkotó a magyar festészet egyik óriása: Barabás Miklós, a kislány Wieland Aranka, báró Wieland Artúrnak, Szepes vármegye utolsó főispánjának és Probstner Annának harmadik gyermeke, akiről 1882-ben, hatéves korában készült az egész alakos portré.

Wieland Aranka a Lőcse és Késmárk között található Farkasfalván nőtt fel, majd húszéves korában férjhez ment Kováts Gézához, s hozományával együtt magával vitte új otthonába az őt ábrázoló festményt is. Farkasfalva helyett Abaújnádasd: más nemigen változott, a kép itt is, ott is a szalonban, a zongora fölött kapott helyet, és ott is maradt 1944 végéig. Ekkor Wieland Aranka már özvegy volt, a háborús évek alatt elvesztette a férjét és két felnőtt gyermekét, maradék családja szétszakítva; Albert fia Magyarországon, hadirokkant Lóri fia maradt az egyetlen támasza.

1944 őszén, a front közeledtével pontosan lehetett tudni, hogy Kassa közelségét Nádasd is meg fogja szenvedni, és az is reális veszedelemnek látszott, hogy a Felvidék ismét elszakad, s következik a bosszú a magyarok ellen. Tapintható volt a félelem, aki tudott, menekült. Lóri a feleségét és gyermekeit beköltöztette Kassára, mondván, hogy ott mégiscsak biztonságosabb, anyját azonban hiába sürgette, nem és nem akart mozdulni. Végül december 18-án, amikor már közvetlen közelről hallatszott az ágyúdörgés, elszánta magát ő is: négy szekérre felpakoltatta az értékesebb holmikat, másnap reggel akart indulni. Miért, miért nem, a szakácsné az egyik szekérről lekapta a varrógépet és a Barabás-festményt. E kettő kivételével minden odalett. A hajnalban bejövő oroszok elhajtották mind a négy megpakolt szekeret, kitűnő stratégiai pont lévén lefoglalták a dombtetőn álló kúriát is, Wieland Aranka pedig az egyik falubeli pincébe kényszerült. Kerek egy hónapra; ennyi időre állt meg Kassa környékén a front.

A harcok alatt a kúria tulajdonképpen nem szenvedett helyrehozhatatlan károkat. Annak ellenére sem, hogy a kéményt találat érte, és az oroszok elvonulása után az ebédlőben bokáig ért a lótrágya, s összetört bútorok hevertek szerteszét. Sorsa a békében pecsételődött meg: az oroszok után a nádasdiak vitték, ami csak mozdítható volt. Valaki a Barabás-képre is szemet vetett, de túl nehéznek találhatta, mert elhajította – a parkból, egy bokor aljából került elő. A berendezés után maga az épület következett: először a príma tüzelőanyagnak számító zsindelytető tűnt el, aztán a gerendák, az ablakok, majd a falak. Két évtized alatt az utolsó tégláig széthordták az egészet, fél Nádasd abból építkezett.

A pusztulást Wieland Aranka a majorból figyelte. Két szoba, konyha az istálló mellett, döngölt földpadló, salétromos falak, áthallatszik rajtuk a tehénbőgés: a kényszerlakhelyül kijelölt, nyomorúságos lakásból azonban a dombtetőre lehetett látni, s Wieland Aranka vagy az ajtó, vagy az ablak elé ült, onnan nézte nap mint nap, hogyan válik az otthona, amelyben több mint negyven évig élt, a földdel egyenlővé. Semmit nem tehetett ellene, hiszen egy magyar nemzetiségű, egykori földbirtokos az új világban duplán ellenségnek számított. Ráadásul egyik agyvérzés érte a másik után, beszédét alig lehetett érteni, járni sem bírt, mégis, a tehetetlenségbe bele nem nyugodva, egy széket maga előtt tolva lökte magát egyik lépésből a másikba, s ült az ablak vagy az ajtó elé, majd nézett rendületlenül a dombtető felé. Végül, 77 éves korában, a nyolcadik agyvérzés vitte el. Utolsó kívánsága az volt, hogy a koporsójába magyar zászlót tegyenek.

Wieland Aranka Abaújnádasdon halt meg, és ott is temették el. Magyarországon élő fiát és családját a háború után nem láthatta többé, hiszen azok nem kaphattak útlevelet Szlovákiába. Halála után a kislányként őt ábrázoló Barabás-festmény Tornagörgőn élő unokájához került, majd a 70-es években a család úgy döntött, hogy eladja azt, és az árából helyrehozatja a családi sírkertet Nádasdon. A képet a szlovák állam vásárolta meg, restauráltatta, és Betléren az Andrássy-kastély aranyszalonjában állította ki, ahol ma is megtekinthető.

Megjelent a Vasárnap 49. számában, 2023. december 5-én.