Olyan országban szeretnék élni, ahol nincsenek szekértáborok, ahol nem aggatnak rám címkéket, ahol nem a politikusok mondják meg, ki a magyar, ahol a politika nem ás árkokat, szakítja ketté a társadalmat, ahol a más véleményen lévő, másképp gondolkodó nem ellenség, legfeljebb vitapartner.
Nagyon úgy tűnik, hogy ez vágyálom csupán, pedig mintánk volna rá: a korát mindig messze meghaladóan toleráns Szepesség; ez a tündérsziget, ahol szlovákok, németek, magyarok hét évszázadon keresztül békében éltek egymás mellett, ahol a vallási vagy nemzetiségi hovatartozás semmit sem számított, ahol egy mondatot elkezdtek németül, folytatták szlovákul, és befejezték magyarul.
Tősgyökeres felvidéki család tagja vagyok. Őseink a Rajna vidékéről érkeztek a Szepességbe, lőcsei cipszerek, vagy ahogyan Jókai nevezi őket A lőcsei fehér asszonyban, német‒magyarok, akik németül beszélnek, intézik hivatalos ügyeiket, gyakorolják vallásukat, leveleznek és vezetik naplóikat, ugyanakkor a napóleoni háborúkban magyar ezreddel rohamozzák az ellenséget, később pedig császári gárdatisztként a magyar szabadságharcra esküsznek fel. Mint szépapánk, Kováts Viktor, aki neves lőcsei família sarja. Apja kereskedő és nemes – igen, egyszerre mindkettő –, nagy fűszerüzlete volt a Ringen, miközben ősei 1689-ben I. Lipóttól nemességet nyertek. De nincs ebben semmi különös, hiszen ezen a vidéken a nagy vagyonok nem a földbirtokból, sokkal inkább a kereskedelemből és az ércbányászatból származtak.
A családi legendárium szerint Kováts Viktor császári gárdatisztként kezdte pályafutását, tíz évig szolgált Észak-Itáliában, majd 1848-ban átállt a magyar szabadságharc oldalára, részt vett a felvidéki hadjáratban, és jelesül harcolhatott, mert őrnagyi rangig vitte. A szabadságharc bukása után várfogságra ítélték, előbb Kassán, majd Pesten, a hírhedt Újépületben raboskodott. Szabadulása után visszatért Lőcsére, s feleségül vette gyerekkori szerelmét, Probstner Apollóniát, akit egyszer már megkért ‒ Polli akkor még csak 15 éves volt, s nemet mondott. Szintén a családi legendárium szerint, amikor szépapánk kilépett a börtön kapuján, elsőként az éppen Pesten időző Polliba botlott. A Duna-partra vették az irányt, de hirtelen heves szél támadt, lekapta és messzire fújta Viktor kalapját, úgyhogy nekiindultak együtt másikat venni. A kalapvásárlást követte a második lánykérés, majd a házasságkötés Lőcsén. Aztán pár év múltán a négy hónapig tartó nagy utazás: postakocsin, lovon, hajón és vonaton keresztül-kasul beutazták Nyugat-Európát, amiről szépapánk részletesen beszámol naplójában. Fiatalkorától nagy naplóíró volt ugyanis, négy teljes füzetet hagyott ránk, zömében gót német, ritkábban magyar és francia bejegyzésekkel.
1861 kétszeresen is nevezetes év szépapánk életében: ekkor született meg első gyermeke, Géza – akinek Nádasdon lesz majd birtoka, és akinek felesége az a Wieland Aranka, akiről a múltkoriban tárcát írtam a Vasánapban –, és ekkor lett Lőcse polgármestere, ami igazán bámulatos, hiszen még jóval a kiegyezés előtt vagyunk, és szépapánk ‒ akárhogy nézzük is ‒ a császára ellen lázadó, börtönviselt szabadságharcos volt, de hát olyan világról beszélünk, amikor ilyen múlttal is lehetett valakiből lőcsei polgármester.
Kováts Viktor hivatala előtt és után is vagyonos, tekintélyes polgárnak számított Lőcsén, nagy házat vitt a Ringen, rajongott a feleségéért, Polliért, aki rajongott a színházért, ezért az egyik teremben színpadot állíttatott fel neki, s ott a német és magyar darabok mellett Štúr szlovák nyelvű színművét is bemutatták. Géza után született még három lányuk, a Lőcsei-völgyben villát építettek, volt egy házuk a városfalon kívül, a Késmárki út elején – Polli öröksége –, példaértékű, szép életet éltek, kár, hogy nem túl sok adatott nekik; Viktor 61 évesen 1879-ben, Polli 60 évesen 1886-ban halt meg.
Sírjuk az evangélikus temetőben, hajdani főtéri házuk, amely napjainkban középiskolai internátus, a villa a Lőcsei-völgyben, négy naplófüzet és egy festmény, amelyet a neves szepességi festő, Josef Czauczig festett a fiatal gárdatiszt Kováts Viktorról, és amely most a mi otthonunkban van: ennyi, ami utánuk maradt. És még valami, ami úgy gondolom, mindennél fontosabb, ez pedig a minta a toleranciára és békés egymás mellett élésre. Arra, hogy lehet úgy is építeni a világot, ahogy ők, a cipszerek tették.
Volt egyszer egy tündérsziget, amely a világháborúk és impériumváltások következtében elsüllyedt örökre. De volt! És ami egyszer már létezett, miért ne lehetne újból, még egyszer?
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.