Többször álmodtam róla, mióta meghalt. Egyik álmomban fiatal lányként láttam. Karcsú volt, mosolygós, szinte légies. Áttetsző selyemblúzt viselt, hosszú, fehér vászonszoknyát. Máskor már betegen jelent meg, újságolta, sokkal jobban van, most már biztosan meg fog gyógyulni. Anya, de hát hogy akarsz meggyógyulni, ha már meghaltál? – kérdeztem őt sírva, miközben tudtam, mennyire kegyetlen vagyok, hogy ezt mondom neki.
Számtalanszor visszapörgetem magamban az utolsó heteket, napokat. Nem volt már időnk beszélgetni. Olyan sok dolgot kellett volna még megkérdeznem tőle. Itt hagyott engem egy halom rejtély közepén. Erre akkor jöttem rá, amikor ügyintézéshez szükséges iratok után kutattam a szobájában. Mást is találtam. Titkokat. Sosem beszélt róluk. Vajon tudta, hogy akaratlanul is leleplezem majd őket? Tudnia kellett. Egyszer majd neked kell elrendezni ezeket a papírokat, mondta a polcon sorakozó mappákra pillantva. Ha én elmegyek.
Nehéz elfogadni, hogy nincs többé, hogy fizikai valóságában már nem létezik. Az egyik legnehezebb pillanat az volt, amikor a kezembe adták az urnáját. A tudat, hogy ennyi maradt belőle, szinte elviselhetetlenül nehezedett rám.
Sohasem veszítettem még el ennyire közeli hozzátartozót. Előre készültem a gyászra, tudtam, hogy meg fog halni, több orvossal is konzultáltam az állapotáról. Ő, bár érezte, hogy egyre gyengül, a végsőkig bízott. Ne félj, nem halok meg, mondta egy héttel a halála előtt.
Nem bírok egyedül lenni. Muszáj emberekkel beszélgetnem. Pár hét alatt annyi kedves ismerőssel, régi baráttal sikerül találkoznom, mint máskor egy év alatt. Anyukám legközelebbi barátaitól is találkozót kérek. Próbálom a tekintetükből, a szavaikból összeszedegetni Anyu szilánkjait, kiegészíteni velük a magamban róla őrzött képet. Megfejteni a titkait.
Közben kitavaszodik, nyílnak a kertünkben a virágok. Persze erről is ő jut eszembe, mindig örült a tulipánoknak, nárciszoknak. A kikelet ennek ellenére pozitív hatással van rám. Vége az undok téli sötétnek, zsenge világoszöldben pompáznak a lombok, virágillatot fúj a szél.
Mintha az emberek is kedvesebbek lennének. Az egyik járaton a buszsofőr minden felszállót külön mosollyal és jó napot kívánokkal üdvözöl, leszálláskor pedig mindenkitől külön elbúcsúzik. Azoktól is, akik a hátsó ajtón szállnak le. Hihetetlen. Rögtön megtelik a szívem bizakodással. Mégsem egészen reménytelen ez a világ. Egy másik buszon a vezető a felszállásnál kis csokitojást nyújt a tenyerén Cilinek, aki úgy meglepődik, hogy majdnem elfelejti megköszönni.
Iskolába menet, a metróban barkochbázni (is) szoktunk. Gondoltam, mondja Cili. Ember? Igen. Felnőtt? Igen. Nő? Igen. Rokon? Nem. Tanárod? Igen. Fiatal? Nem. Öreg? Háááát… kicsit… mondja Cili diplomatikusan. Ennél a pontnál a mellettünk álló, ötvenes hölgy felnevet. Már előtte is látszott rajta, hogy érdeklődve figyel. Na, vajon öregebb nálam? – kérdezi. Ugyanott száll le, ahol mi, egy darabon együtt megyünk. Sok sikert, eredményes napot kíván Cilinek.
Az ilyen apró emberi gesztusok segítenek elviselni a gyászt is.
A pszichoterápia során megtanultam elemezni az érzéseimet, a reakcióimat. Mintha lenne rajtam egy gomb, amit, ha benyomok, kívülről látom saját magamat. Azt is, hogyan gyászolok. Anyu halálával lefagyott bennem valami. Bezártam egy ajtót, mögötte mindennel, ami túlságosan fáj. Az ajtó üvegén áttekinthetek, valahányszor eszembe jut Anyu. Ilyenkor tompa fájdalmat érzek, ez azonban nem akadályoz a mindennapi feladataim elvégzésében. Ha viszont valami rossz történik velem, legyen az bármilyen jelentéktelen is, hirtelen kinyílik az ajtó, és szabályozhatatlanul árad ki rajta a fájdalom. Látom magam előtt Anyukámat betegen, esendően, látom a halálos ágyán, látom, ahogy elviszik élettelen testét. Ilyenkor csak a sírás segít.
A Nagyiról álmodtam, mondja egy nap Ajna lányom. Kopogott a kertajtón, belépett, s azt mondta, ne féljünk, mert az Isten nagyon jó. Kértem őt, jöjjön vissza hozzánk, mert hiányzik, de Nagyi (aki világéletében ateista volt, semmilyen transzcendens dologban nem hitt) azt felelte, nem akar visszajönni, nagyon jó ott neki, ahol most van.
Hát, jól van, Anya. Maradj ott, ahol már nincsen fájdalom. Elengedünk.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.