A lemondás démona

VERES ISTVÁN

Képzeljünk el egy országot, ahol mindenki politikus szeretne lenni. Ha egy ilyen államban valaki fontos posztra kerül, elég egy apró hiba, és az illetőt azonnal elnyeli a történelem bűzös lefolyócsöve. A helyére akad ezer másik. Vagy képzeljük el ennek az ellentétét, egy olyan helyet, ahol a politikában nem akar részt venni senki. Itt meg az a veszély fenyeget, hogy egy-egy politikus eltávolításához csillagközi invázió sem elegendő, az illető tisztviselő ugyanis mintha hozzánőne székéhez, akkor sem mond le, ha már csak ártani tud.

Hasonló abszurd epizódokat a héten bőven kínált a hazai politika. Angyal Béla kijelentette, szeretne ugyan egy kevésbé stresszes munkahelyet, mégsem viszi rá a lélek, hogy a Közbeszerzési Hivatal elnöki székét öt év után otthagyja, még ha döntésének Robert Ficón és kormányán kívül senki nem örül. Igor Štefanov is megfeszítette bicepszeit: miután Fico nagy nehezen lemondatta, a botrányokon edződött miniszter megköszönte a csinos lelépőt, és maradt a tárcánálmint főtanácsadó.

A másik oldal rettenthetetlen harcosa Pavol Frešo. Tavaly két fronton is sikeresen helyt állt (szakszerűen bírálta az azóta lemondatott környezetvédelmi minisztereket, és Pozsony megye élére került), a héten viszont megmutatta, nem csak ellenfeleit, de önmagát is képes kiiktatni. Az SDKÚ belső szavazásán észlelt csalás miatt (a mihez neki bizonyíthatóan nem volt köze), úgy döntött, magára vállalja a felelősséget, és nem indul a parlamenti választásokon. Szimpatikus gesztusának alighanem Ficóék inkább örülhetnek, mint az ellenzék.

Rettenthetetlen harcosok tehát ezek a mi politikusaink, megtisztelve kéne érezzük magunkat, hogy egyáltalán lehetőségünk van rájuk szavazni. Csak az a kár, hogy felénk ilyen kicsi belőlük a választék.