2012. május 25. péntekMa: Orbán (HU), Urban (SK)Holnap: Fülöp (HU), Dušan (SK)« Küldj képeslapot!
SZEMSZÖG

Cikk a nyomtatott kiadásból Senkinek sincs joga ítélkezni

Cikk küldése ismerősnekCikk nyomtatása

1989 novembere már nagyon rég lehetett, úgy tűnik, nem emlékezünk vagy talán nem is akarunk tisztán emlékezni az akkori eseményekre. Pedig sok minden történt, de sok kérdés a mai napig nyitott maradt. Lehet párhuzamot vonni 1848. március 15. és 1989. november 19. között.

Mindkét dátum egy folyamat kicsúcsosodását jelentette, mindkét esetben a fiatal generáció vitte a prímet. 1989 novemberében is sok dolog megfogalmazódott a szervezők fejében. A cél egyértelmű volt, a rendszer megdöntése. Tudtuk, hogy a „folyó” két partján kik foglalnak helyet, és ők, legyenek bár a part bármelyik oldalán, mindig a másik oldalt látják. Eufória meg minden olyan megnyilvánulás, amely hitet adott az akkor még hezitálóknak is, hogy elhiggyék, ami történik, a jobb és a szebb eljövetelének reményében történik. A szervezők nemcsak bátrak voltak, hanem mertek is.

Eltelt húsz esztendő. Lettek gazdagok és szegények. Ezt a társadalmi fejlődés és a társadalmi viszonyok együttes hatása idézte elő. Sajnos, a társadalmi fejlődés nagyon sok lélekben szegény embert hagyott maga után. Az elmúlt húsz évnek talán ez a legnagyobb hátulütője.

Miért?

Én 1987-től veszek részt a helyi kommunális, illetve önkormányzati politikában. Azóta többször elmondtam, és ha lehetőségem lesz, még el is mondom, hogy a házak elől nagyon hiányoznak a padok, a padokról a beszélgető emberek. Azok a beszélgetések nem fecsegések voltak. Nem azt akarom, hogy forgassuk vissza az idő kerekét, inkább azt akarom sugallani, hogy nem beszélünk vagy csak nagyon keveset. Egy-egy padot varázsoljunk a házak elé, és legalább vasárnap délutánonként beszélgessünk el ott a szomszédokkal. Most nem tudom biztonsággal kimondani, hogy az időnk kevés-e egymásra vagy a türelmünk van-e fogytán. Mindenki siet, a türelem pedig olyan emberi képesség, melyre nagyon nehezen tehetünk szert.

Nagyon sokat vártunk az elmúlt évektől, képesek lettünk volna egy-két hatalmas ugrással utolérni a legfejlettebb országokat is. Tudat alatt pedig kódolva volt, hogy hatalmas szakadék tátong az általunk dicsőített Nyugat és közöttünk, és a legmerészebb vállalkozás, ha ezt a szakadékot kétszeri nekifutással akarjuk átugrani. Sajnos ez sem sikerült és a szakadékba kerültünk. A gazdasági válság hozzásegített a mélyrepüléshez.

Gondolom, sokan egyetértenek abban velem, hogy ez a mélyrepülés nem most kezdődött, csak most tört a felszínre. A meglepő számomra az, ahogy próbálunk mindent a válságra hárítani, még olyan dolgokat is, amelyeknek a válsághoz semmi közük.

Most a húsz év alatt felgyülemlett negatív dolgokat akarjuk e takaróval befedni, de nem megy.

Félreértés ne essék, a húsz év alatt számtalan jó dolog történt. Rengeteg munka van ebben az időszakban, amelyért senki sem vár jutalmat. Sok fáradság, verejték és áldozat. Az esetek nagy többségében a jó ügy megvalósításáért szálltunk síkra, jó ügyet védtünk és képviseltünk.

Ahol jó ügyet védesz, előfordul a rossz is, és erre kevésbé voltunk felkészülve. Abban a hitben éltünk, ha jó ügyet képviselünk, nem kell félnünk. Sajnos ez nem egészen így működik, mert minden ember más szemszögből ítéli meg a jót és a rosszat is. Az élet színpadán azonnal megjelennek a vélt vagy valós ellenfelek. Szükség van ellenfélre, mert ő az ellensúly. Jobbnak kell lenni tőlük a játékszabályok betartása mellett, mert igazából ők tanítanak meg harcolni és védekezni.

Az évek múltával az érzékenység fokozódik. Minden szóra figyelünk, mely hiúságunkat sértheti. Néha egy hanglejtés is halálosan megsebez. Ugyanazok az emberek, akik félelmetesen sértődékenyek és érzékenyek, gondtalanul és szemrebbenés nélkül képesek övön aluli ütésekre.

Az elmúlt időben alakultunk, változtattunk és áldoztunk is valamit? Biztos, hogy alakultunk, változtunk és áldoztunk is, csak nem mindig jó irányba és jó dolgokra.

Keserű pirulákat kell lenyelni, mert mindennek ára van. Nem volt jó valamikor az egypártrendszer, sikerült változást elérni, lett több párt, illetve lett nagyon sok párt és pártvezér. A politikai paletta széles skáláján sokan elférnek, sokan kapirgálhatnak maguknak. Megfért és azt hiszem, még nagyon soká meg is fog férni egymás mellett jobb- és baloldali politikus és politikai párt egyaránt. Egy-egy név hol a kormányban, hol az ellenzéki padsorokban jelenik meg, ez is már a 20 éves körforgás része. A világ már csak ilyen.

Nem mondom, hogy minden feladatot sikerült közmegelégedésre megoldanom, elvégeznem, bizonyára hibáztam is ott, ahová a sors éppen állított. Olyan ideális állapot nem létezik, hogy minden csak jó, szép, és mindenkiben csak a jó szándék és a segítőkészség búvik meg. A fordítottja sem igaz. Pontosan ezért nem értem azt, amikor mások felett pálcát törünk egy más út választása nyomán, pálcát törünk akkor, amikor más a véleményük.

Nem lehet az, hogy csak más lehetőséget keresnek a közösség számára? Akik nemrég még jók voltak, a legrosszabbak lettek, mert tettek egy nem szokványos lépést, új utat választva. Adjunk időt mindenkinek arra, hogy döntésének helyességére, illetve helytelenségére az élet adjon választ. Ez történik most a magyarság táborában is, kiosztjuk egymást, okosítjuk, pedig egy folyamatot tükröznek. A folyamatnak pedig biztos, hogy van kezdete és vége. Az érintetteknek kellene végiggondolni, mikor is kezdődött ez a bomlási folyamat, és főleg arra kellene választ találni, miért is kezdődött. Mondhatnám azt is, hogy az 1998-as választások előtti frigyre lépés lehetett az első lépés a szétváláshoz. Minden válásnak van hordaléka. Talán a politikában is így működik.

Akik eddig szerették egymást, most nem tudnak egymásra nézni. Valami mégis összekötötte őket.

Látom, felütötte fejét a válással járó megpróbáltatás, békétlenség. Nincs bírósági döntés, de van választópolgár, aki el tudja dönteni, mi okozta a válást. Minden döntésben lehetnek elvont, szubjektív okok, amelyek nagyban befolyásolják a döntéshozót. Dönteni pedig kell, naponta, hetente, évente többször is. Négyévenként pedig az ország polgárainak akaratából összeáll egy zenekar. Eldöntik, ki a karmester és kik a dudások, hangszeresek, szólisták. Nem érdekes, hogy egy hang balról vagy jobbról jön, de az igen, hogy tiszta-e. Egyedül, a zenekar ellenében a legjobb szólista sem képes harmóniára. Június 12-én újfent össze kell állítani a zenekart, egy olyan zenekart, amelyben tisztán simulnak a hangok. Nekünk, magyaroknak is össze kell állítani saját zenekarunkat, akkor is, ha egy megromlott házasság és válás van mögöttünk. Nem vagyunk könnyű helyzetben, de kiutat és megoldást kell találni.

Európai szintű politikusként és keresztényként pedig nem szabad, hogy gondot okozzon a megoldás. Nem szabad nemet mondani a másiknak, nem szabad a magyar szókincstár azon szavait segítségül hívni, amelyek indulatokat gerjesztenek a másikban. Ma is azt gondolom, hogy egy hajón vagyunk, csak két mentőcsónakot igényeltünk. Senki sem áruló, csak más utat keres, de segíteni akar, ezt ne vegyük el senkitől, amíg nem győződünk meg az ellenkezőjéről. Azt is nagyon jól tudom, és ide Pintér Béla gondolatát hívom segítségül: „..hogy könnyű azon az úton járni, amin más is járt. Könnyű mosolyogni, ha visszanevetnek rád. Könnyű letenni a lantot csendesen. Indulj el, vállald a kihívásokat, fogadj el mindent, ne csak a könnyű dolgokat. Indulj el, s az éjszakák után, fényes nappal virrad rád. Indulj el, ne mondd, hogy messze még a cél, hogy eltűnt végleg szíved mélyéről a remény.”

Persze mindenkinek lehet más véleménye, de tartsuk azt tiszteletben, ne mi döntsük el, hogy ki a jó vagy a még jobb, illetve a rossz vagy a még rosszabb magyar. Márai Sándor ezt írja: ,,csak a lelkiismeretnek tartozol számadással, senki másnak. Csak lelkiismereted tud büntetni, csak ez a titkos hang mondhatja: „Vétkeztél.” Vagy: „Jól van. A többi köd, füst, semmiség.” Juhos Ferenc