Ha 155, akkor Július?
BODNÁR GYULA
Hirtelen rosszullét jött rám, szédülés, nyomás a szívtájon, pulzusszám ötvenhárom, nem bírtam volna lemenni a lépcsőn. Ha az ember hatvankét éves, talán már nem számít ez oly nagy tragédiának, legfeljebb ráfogja a frontra, vár egy kicsit, aztán folytatja útját, de most éreztem, életemben először, telefon után kell nyúlnom, hívnom a 155-öt, küldjenek rohammentőt. A megyei mentőszolgálat távoli elosztó, vagy ha úgy tetszik, logisztikai központjában érett női hang jelentkezett, tessék, mondta szlovákul, mire én, szintén szlovákul, ha már így szóltak hozzám, bemutatkoztam, közöltem a lakcímemet, ahogy azt az egészségügyi mentőszolgálatra vonatkozó ajánlás első pontja előírja. A diszpécserasszony aztán annak rendje-módja szerint, meglehetősen részletesen, kikérdezett, én pedig ugyanúgy előadtam neki a bajomat. Mint akinek kutya baja. Végül megkérdezte még egyszer, mi a nevem. Mondtam, ami itt fennebb írva vagyon. Mire az asszonyság, természetesen továbbra is szlovákul: – Akkor Július. – Nem Július, Gyula – válaszoltam. – Olyan nincs – így ő. – De nekem a személyi igazolványomban és minden hivatalos papíromon Gyula szerepel?! – próbáltam érvelni, hiába. – Szlovákiában csak Július van! – és letette a telefont.
Fölösleges lenne itt firtatnom, a drága hölgy tudja-e – tapasztalatom szerint a honi magyarok zöme sem –, hogy ebben az országban (természetesen az egykori Csehszlovákiát is beleértve) idestova ötven éve hivatalosan lehetünk Gyulák, Jánosok, Zsuzsannák, Erzsébetek, sőt mindazok is, akiknek a személynevét 1959. október 1-je előtt szlovák, tehát nem anyanyelvi alakváltozatban vezették be a születési anyakönyvbe. De lépjünk túl ama fölöttébb furcsa viselkedésen is, hogy valaki a nevünkkel vacakol, miközben a szervezetünkben bekövetkezett üzemzavar elhárításának ügyét intézi. Hanem az azért csak elgondolkoztat: ha velem így, akkor vajon hogyan beszélhetnek némely logisztikai tótumfaktumok, diszpécserek olyan idős emberekkel, akik esetleg konyhanyelven sem bírják a szlovákot, urambocsá! hirtelen támadt betegségük következtében, levegő után kapkodva képtelenek tisztán, érthetőn közölni a puszta nevüket, lakcímüket. Igaz-e egyáltalán, hogy ezekben az egészségügyi elosztó központokban magyar vagy magyarul tudó személyek is tartanak ügyeletet? Szeretném hinni, hogy jómagam csak véletlenül akadtam arra, akire.
Egyébiránt hamar befutott a rohammentő. Hárman jöttek pirosban, s egyiküket sem zavarta a nevem, a bajommal foglalkoztak. Pedig hármuk közül ketten szlovákok voltak, szlovák a fiatal és csinos doktornő is, aki mindvégig igyekezett magyarul beszélni velem. De ezt már csak én írom ide, mert sem a nemzetiség, sem a nyelv nem volt kérdés köztünk.