A képviselőnek nem kell dolgozni?
A demokratikus országban meg van határozva, ki kinek felel a tevékenységével, s az is, ki kit ellenőriz. Legjobb, ha a polgár ezt tudja, egyébként a hatalom szomjúhozói rútul kihasználják tájékozatlanságát, figyelmetlenségét és következetlenségét.
Hogy nincs minden rendben a választások utáni számonkéréssel, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy csaknem négyéves parlamenti hajcihő után az is médiatéma, kell-e dolgozni a parlamentben. Most, amikor lassan aratni kellene, jövünk rá, hogy nem is vetettünk. Egy smeres parlamenti képviselő azt mondta, nem írja elő törvény, hogy a képviselőnek dolgoznia kell. Ilyen messzire eljutni a rendszerváltás utáni rövid húsz év alatt nem semmi. És Szlovákiában ez a fő irány. (A smer, mint tudjuk, magyarul irányt jelent, nagybetűvel egy még nagyobb populista pártot.) Már közel van a kommunizmus második fázisához, amit sokáig sulykoltak belénk a szocializmusban.
A baj azért nagy, mert nemcsak a főirányú pártban – amelyben mindent megengedhetnek maguknak – szedte áldozatait ez a kórság, hanem csaknem mindegyikben. Egyes parlamenti képviselők azt mondják, a polgárok nem látják, mit csinálnak a képviselők. Mások azt állítják, ez a szerencse. Én is ezt gondolom. Ez még nem lenne nagy gond, de sajnos az eredményt sem látjuk. Ha se a munkát nem látni, se az eredményt, akkor mi van rendben? Egyetlen látható, de inkább tudott dolog van, az a három- négyezer euró – a képviselők pontosan tudják, mennyi –, ami a képviselőnek a százötvenbe való bekerülés után négy évig garantált. Kiegészítve immunitással. Most, hogy vegyen levegőt – ugyan azt még vehetne – a szlovákiai polgároknak a megközelítően kétharmada, aki ha éjt nappallá téve – sajnos sokszor kiszolgáltatva – dolgozik a 730 euró körüli havi szlovák átlagbér 70-75%-áért tanítóként, egészségügyi nővérként, a sárga földig lesüllyedt mezőgazdaságban munkásként, vagy beletartozik a négyszázezerhez közelítő munkanélküliek hatalmas hadseregébe. Feltehetném a kérdést az uraknak, de inkább elvtársaknak, van-e különbség a négy, nyolc vagy több évig a parlamentben ülőgumóikon nyugodtan enyésző parlamenti képviselők és a felsorolt szociális csoportok tagjainak szükségletei között. Tisztában vannak-e az emberi szükségletek és azok kielégítésének fogalmával? Mert ha nincsenek, a helyzet menthetetlen.
Sok olyan ország van, amelynek rendszere állandó, működik, mindenki teszi a dolgát. A politika ezekben az országokban olyan, mint a futballmeccsen a kitűnő játékvezető, észre sem vesszük, hogy ott van a pályán. Politikai nyelvre fordítva: a politika nem cél, hanem eszköz. A már csaknem kötelező használatú honatya kifejezés is kellene, hogy ösztönözzön. A választáskor a százötvenbe való bekerülés nem kötelez semmire? Belül nem mozdul meg semmi?
Nemsokára megint szükség lesz a minimálbéresek szavazataira is, akikből szintén nincs kevés Szlovákiában, mert jön június 12-e, és a parlamenti gépezet újabb négy esztendőre beindul. Feltehetően ugyanúgy, mint eddig sokszor. Mit lehet még mondani ezeknek a választási ciklusról ciklusra megtévesztett embereknek a meggyőzésére drága, honatyaságot meg nem unó polgártársak? Van még valami, amit nem tudnak a semmiről? Ha van, az csak újabb hazugság lehet, mert igazság már nincs. És négy évre megint biztosítva van a polgár kiszolgáltatottsága. Jóba Mihály